Utazzunk az elme legrejtettebb zugaiba, tárjuk fel a félelem varázsának titkait! Felfedezőutunk főbb állomásait nyolc elmélet alkotja, melyek egyre sötétebb helyekre vezetnek.
A rémület bűvöletében
A horrorban van valami, ami közvetlenül és önkéntelenül a legősibb ösztöneinkre hat – írja a FilmMakerIQ. Agyunk fejlődésének évmilliói alatt belénk ivódtak bizonyos félelmet kiváltó ingerek, túlélési ösztönként. Félelem a sötéttől, ahol ragadozó állatok állnak lesben. Félelem a nagy, éles fogú állatoktól, mivel könnyen esünk áldozatul nekik. Félelem a mérges pókoktól, mivel egy csípéssel végezhetnek velünk.
Nobuo Masataka kutatása a tudat berögződéseinek fejlődéséről azt bizonyítja, hogy a hároméves gyermekek gyorsabban felismernek egy kígyót, mint egy virágot. Cristof Koch kísérlete igazolja, hogy a jobb oldali amygdala (amely a félelem kialakulásáért felelős) aktívabban reagál állatok képeire, mint olyan fotókéra, amiken emberek, ismert helyek, tájak szerepelnek – még annak ellenére is, hogy utóbbiak sokkal több veszélyt jelenthetnek napjainkban.
Mindez magyarázatul szolgálhat a mozifilmek szörnyeinek megtestesüléseire (például hegyes fogú teremtmények vagy kígyók). Az emberevőktől való félelem ad okot olyan kannibál vonásokkal rendelkező emberi szörnyek megszületésére, amilyen Drakula gróf vagy Dr. Hannibal Lecter.
Azonban 2010-ben a jénai Friedrich Schiller Egyetemen Thomas Straube által végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a rémisztő filmek egyáltalán nem aktiválnak félelemingereket az amygdalában. Ehelyett az agy másik részei lépnek működésbe: a látókéreg – mely a vizuális információk feldolgozását látja el; az insula – öntudat; a talamusz – az agyféltekék közti közvetítés; és a homloklebeny – a tervezésért, az óvatosságért és a problémamegoldásért felelős rész.
Ezek szerint mégsem ijesztenek meg minket a filmek, legalábbis agyi funkcióinkat tekintve… Akkor hogy is van ez?
Mit nevezünk horrornak?
Mielőtt megpróbálnánk magyarázatot adni a horror iránt érzett pszichológiai vonzalomra, kezdjük inkább a csábítás alapjainál. Dr. Glenn D. Walters pszichológus három tényezővel indokolja a horrorfilmek vonzerejét.
Az első tényező a feszültség, amit a rejtély, a kétség, az erőszak, a rettegés vagy a sokk alakíthat ki. Ezek alapvető elemei a horrornak.
A második tényező a relevancia. A nézettség érdekében a horrorfilmnek relevánsnak kell lennie a potenciális fogyasztók számára. Ez a relevancia lehet univerzális: például a haláltól vagy az ismeretlentől való félelem egyetemes érzése, vagy kulturális reflexió társadalmi kérdésekről. A nézők az ábrázolt társadalmi csoportok alapján is relevánsnak találhatják a filmet: számtalan horrorfilm szereplői tinédzserek. Végül, fontos a személyes érintettség is: akár olyan módon, hogy azonosulunk a főszereplővel vagy elítéljük az ellenfeleket vagy az áldozatok elpusztításával nem értünk egyet.
A harmadik tényező meglepő lehet, mivel ez a valószerűtlenség. A mai horrorfilmek eleven képi világa ellenére tudjuk, hogy amit látunk, nem valóság. 1994-ben Haidt, McCauley és Rozin undorral kapcsolatos kutatásuk során diákoknak mutattak ijesztő dokumentumfelvételeket. Kevesen tudták végignézni őket, ám ugyanezek a tanulók akár fizettek volna azért, hogy még rémisztőbb műveket láthassanak a mozivásznon.
Miért? Talán azért, mert amikor moziba megyünk, tudjuk, hogy csak a valóság utánzatát látjuk. A filmeket több kameraállás alapján vágják össze, filmzenét csatolnak hozzá és a horror néha érzéketlen, fekete humorral tarkított – egy ravasz kacsintás a vásznon egyszerűen nem valóságos. Ezáltal arra is választ kapunk, miért tűntek ijesztőnek a túl fiatalon látott filmek, amelyekben ma már nem találunk semmi szörnyűséget. A gyerekeknek hosszabb időbe telik elkülöníteni a valóságot és a fikciót, különösen a mozivásznon látottakat.
Walters szerint: az a film, amelyben a feszültség a tetőfokára hág, amely egyetemes, kulturális, csoportos és személyes szinten is megérinti a nézőt, és ezek mellett még a valószerűtlenség légköre is áthatja, az a legnagyszerűbb horror.
A horror vonzerejének nyolc (tökéletlen) elmélete
Már van némi fogalmunk róla, hogy mi is a horror. De miért vonzódunk hozzá?
A pszichoanalitikusok közössége szerint – Sigmund Freuddal együtt – a horror a „kísértetiesnek” nevezett helyről származik („Uncanny”). A primitív Ösztön-énből felbukkanó képek és gondolatok alkotják, amelyeket eddig elfojtott a civilizált Én. Jung szerint a horrorfilmek ősi archetípusokat érnek el, amelyek mélyen eltemetve találhatók kollektív tudatalattinkban – az árnyak és az édesanya képe valóban jelentős a horror zsánerében. Azonban a pszichoanalízist empirikusan nem egyszerű igazolni, ezért aztán lehet, hogy ezek a teóriák inkább a filozófia hatókörébe esnek.
Ha már megemlítettük a filozófiát: Arisztotelész szerint (aki nyilván nem látott horrorfilmeket) az emberek vonzódnak az ijesztő történetekhez és az erőszakos drámához, mert így tisztulnak meg negatív érzéseiktől – ezt a folyamatot nevezte ő katarzisnak. Arisztotelész érvelését használva: azért nézünk kegyetlen filmeket és játszunk erőszakos játékokkal, hogy szabadjára engedjük felgyülemlett agresszív érzéseinket.
Arisztotelész szerencsétlenségére a kutatási eredmények éppen az ellenkezőjét mutatják. Az erőszak látványa agresszívebbé teszi az embereket, a felgyűlt harag inkább humorral vagy erotikával mérsékelhető. De még így is létezhet összefüggés a horrorfilmek nézése és a félelem csillapítása között.
Az izgalomtranszfer-elmélet („Excitation Transfer”) a katarzis újraértelmezésnek is tekinthető. Dr. Dolf Zillmann 1978-ban amellett érvelt, hogy a horrorfilmek keltette negatív érzelmek éppenséggel erősítik azokat a pozitív érzéseket, amik aztána főhős győzelmével keletkeznek. Ám mi történik akkor, ha a hős mégsem arat diadalt? Néhány kisebb tanulmány is azt bizonyítja, hogy a nézők jobban élvezik a horrorfilm ijesztő részeit, mintsem azokat, amik utána következnek.
Noël Carroll állítása szerint a horrorfilmek a kíváncsiság és a megigézés termékei. A horror a normális viselkedésen kívül esik. Tamborini, Stiff és Zillmann tanulmányaiból kiderül, hogy jelentős korreláció létezik a normasértő viselkedés tolerálása és a horrorfilmek kedvelése között. Mindazonáltal ezzel nem magyarázható, hogy néhány néző miért reagál pozitívan arra, amikor a rendbontók (például a zavaros szexuális életet élő tinédzserpár, a bűnöző, a házasságtörő férfi) megbűnhődnek vagy megöli őket a szörny.
Az élvezet, amelyet a bűnös bűnhődése okoz, az „igazságszolgáltatási hajlam” („Dispositional Alignment”) elméletére enged következtetni. Azért szeretjük a horrorfilmeket, mert a szereplők megérdemlik, hogy meghaljanak. Ez megválaszolhatja, kit akar a néző felfalva látni, de nem kapunk tiszta képet arról, miért annyira népszerűek maguk filmek.
Egy másik megközelítés is létezik, amely Marvin Zuckerman nevéhez kapcsolódik. 1979-ben arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik magas pontszámot értek el az ingerkeresés skáláján, gyakran nagyobb érdeklődést mutattak az olyan izgalmas dolgok iránt, mint a hullámvasút, a bungee jumping és a horrorfilmek. A kutatók kölcsönhatást véltek felfedezni, ami viszont nem minden esetben szignifikáns. Még maga Zuckerman is megjegyezte, hogy egyetlen jellemző vonás még nem igazol semmit, számtalan más oka is lehet, hogy miért vonzódnak az emberek a horrorfilmekhez.
Zillman, Weaver, Mundorf és Aust 1986-ban a társadalmi nem (gender) elméletével hozta összefüggésbe a horrorfilmeket, mivel a tradicionális nemi szerepek olyan megtestesülését látták bennük, amelyeket „az összebújás elméleteként” összegeznek.
Kamasz fiúkkal végzett kísérletek bizonyítják, hogy sokkal jobban élvezték akkor a horrorfilmeket, amikor a partner hölgy (aki viszont beavatott volt) látványosan rettegett. Ennek ellentéte igazolódott a lányoknál, akik sokkal kevesebb örömet leltek a horrorfilmekben akkor, amikor a férfi kísérőjük arcára kiült az ijedtség. A lányoknak akkor tetszett a film, amikor a fiúk bátornak tűntek és kordában tudták tartani félelmeiket. Mindez azonban csak egy árnyalata a horrorfilmek kulturális szerepének, és nem ad magyarázatot arra, miért néznek egyesek egyedül horrorfilmeket vagy mi történik a kamaszkor után.
Végül DJ Skal úgy azonosítja a horrorfilmeket, mint társadalmi félelmeink visszatükröződéseit. Tekintsük át a horror történelmét! Az ötvenes években tűntek fel a mutáns szörnyek, amikor a nukleáris energia hatásaitól rettegtünk. A hatvanas években jöttek a zombik, amikor a vietnámi háború is zajlott. A Rémálom az Elm utcában a hatalommal szembeni bizalmatlanság megtestesüléseként egyértelműen a Watergate-botránnyal hozható összefüggésbe. Végül a 2000-es évek zombifilmjei a globális járványoktól való félelmeinkre utalnak. Számtalan film illik a fenti teóriába, számtalan kívül esik rajta. Ráadásul a horrorfilmek egyetemes szinten, határokat és kulturális különbségeket átlépve is működnek.
Miért nézünk horrort? Négy kategória.
Ha az előbbi nyolc elmélet nem ad egyértelmű választ, akkor mégis mi történik?
Onnan érdemes megközelíteni a témát, hogy nem mindenki ugyanabból az okból néz horrorfilmeket. Deirdre D. Johnston 1995-ben 220 középiskolás diák motivációját vizsgálta meg slasher horrorfilmekkel kapcsolatban és motivációikat négy általános kategóriába sorolta.
- Az erőszak: a kategória meghatározó vonása az empátia alacsony szintje, az élménykeresés igénye, továbbá a fiúknál jellemző a gyilkossal történő azonosulás.
- A borzongás: az empátia magas szintje az élménykeresés igényével egyesül. A nézők motiváltsága az izgalmak átéléséből fakad és jellemzően az áldozatokkal azonosulnak.
- A függetlenség: az áldozatok iránt érzett empátia és a félelem legyőzésének pozitív hatása a meghatározó.
- A probléma: az áldozatok iránt érzett empátia olyan negatív hatásokkal társul, mint a tehetetlenség érzése.
A kamaszok kis mintáján és a horrorfilmek részhalmazán (slasher típusú filmeken) végzett vizsgálat alapján is kirajzolódik, hogy számos oka lehet egy horrorfilm megtekintésének és néha a motivációk is megváltozhatnak. Agyunk összetettsége és az emberi ízlés sokszínűsége miatt nem tudunk egyetemes magyarázatot adni. Habár a korábban említett agy-szkenneres vizsgálatok rávilágíthatnak pár dologra.
A horror, mint a fejlődés eszköze
A film ezidáig az emberiség által létrehozott legtökéletesebb művészi médium. Egyesíti a fotográfiát, mozgást, képzőművészetet, színjátszást, írást és zenét. Érzékszerveinket annyira leköti ez az élmény, hogy gyakran álomként éljük meg egy film megtekintését. Akkor vajon a horrofilmek rémálmok?
Az az igazság, hogy még mindig nem tudjuk, miért álmodunk. A Tufts Orvostudományi Egyetem pszichiáter professzora, az álmodás kortárs elméletének megalkotója, Ernest Hartmann szerint álmaikban az ébrenlét óráiból válogatott információkat látjuk. Azonban álmaink képei és kapcsolatai nem teljesen véletlenszerűek. Az érzelmeink irányítják őket – aktuális traumák, harag vagy félelem.
Szóval egy film talán valahol az ébrenlét és az álom között helyezkedik el. Akárcsak a játék közben, a film alatt is biztonságban vagyunk, áttekinthetünk dolgokat, új képességekre tehetünk szert, amelyeket a mindennapi életben is hasznosíthatunk. Hogyan védekezzünk a lassúléptű Jason Vorhees ellen, ha nem tudunk elmenekülni előle? Az egyetlen lehetőség, ha szembenézünk vele. Habár a zombiapokalipszis a valóságtól eléggé elrugaszkodott, a horrorban látható túlélési praktikáknak akár haszna is lehet hétköznapjainkban.
A horrorfilmek arra kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, megértsük azt, és kevésbé lássuk ijesztőnek. Megláthatjuk bennük saját félelmeinket, kontextusba helyezhetjük őket, találgathatunk, és eközben ezek az élmények átformálják a meggyőződéseinket, és azt, ahogyan magunkról és másokról gondolkodunk. Biztonságos terepet nyújtanak a felfedezéshez, és néhányunk számára a szórakozáshoz. Ma még csak megérteni próbáljuk, hogyan is működik az agyunk, de az ijesztő történetekre valamiért mindig szükségünk lesz. Ahogy Sir Arthur Conan Doyle fogalmazott: „Ha az agyban nem volna tere a képzeletnek, akkor a borzalom sem volna.”
