A Netflix egy nyögvenyelős első évad után a Vaják (The Witcher) folytatást már egy határozottan könnyebb helyzetből készíthette el. Ennek megfelelően egy higgadtabb, fókuszáltabb széria képét festi az őszapó egyre komorabb kalandozása. De jó ez nekünk?
A soddeni csata már a múlt, a hús és a csont megpörkölődött szagára a csak lassan hegesedő sebhelyek emlékeztetnek, amelyek nagyon is a jelen poklát jelölik. A varázslók az erejét vesztett Yennefer (Anya Chalotra) vezetésével legyőzték ugyan a világuralomra törő nilfgaardi sereget, a háború java viszont még hátravan. Cintra bukott városának meghódítására Nilfgaard különös szövetséget köt a tündékkel, ehhez azonban a varázslók testvériségének és a hataloméhes Redániai Királyságnak is lesz egy-két keresetlen szava. Mindeközben a végzet malma lassan őrölni kezd: Ríviai Geralt (Henry Cavill) és Cintra hercegnője, Ciri (Freya Allan) sorsa végérvényesen fúzióra lép.
A Vaják nagy zajjal robbant be két évvel ezelőtt a streamóriás piacára, csak a Stranger Things harmadik évada előzte meg nézettségben mielőtt még jött volna a mesterhármas (a Nyerd meg az életed, A Bridgerton család és A nagy pénzrablás negyedik évada). Sikerének titkát nem nehéz kiagyalni; nyers brutalitás és politikai csalárdság jellemzi a Kontinens élménydús fantáziavilágát. Ez most sincs másképp, mégis mintha elfáradt volna a széria.
Az írói stábnak határozottan könnyebb dolga volt most, mint két éve, ugyanis akkor úgy kellett adaptálniuk a történetet, hogy kontinuitást tartson, noha Andrzej Sapkowski első két könyve, Az utolsó kívánság és A végzet kardja novellagyűjtemények, antológiaszerű történetek kollekciója. A tömörítés és egyszerűsítés végett Lauren Schmidt kreátor és csapata összemosta e két könyvet méghozzá olyan nagy sikerrel, hogy valószínűleg még ők maguk sem tudták már követni az események láncolatát. Ezzel szemben, a második évad már a szigorúbban értelmezett Vaják-pentalógia első kötetén, a Tündevéren alapul, amely már önálló egészt alkot.
Az, hogy nem két könyvet és számtalan külön sztorit akartak egybegyúrni a készítők, sokat segített a Vaják első felvonásának kissé hiperaktív cselekményén.
Több idő jut a karakterek és viszonyrendszerük megismerésére, a csend és a tekintetek erőre tesznek szert. Geralt és Yen kapcsolata tovább mélyül, a gyász és a veszteség motívumaival árnyalódik, a férfi ugyanis úgy tudja, hogy a varázsló halott, míg a nő elvesztette az erejét, aminek köszönhető magát a szerelmüket is. Emellett az írók sikerrel abszolválták azt a nem könnyű feladatot is, hogy erős dinamika feszüljön a világot alapjaiban befolyásoló relációban, az ősz harcos és Ciri között. Kapcsolatuk szépen lavírozik az apa-lánya, mentor-tanítvány és egyenrangú partneri viszonyok között.
Sőt, az új karakterek is hordoznak magukban izgalmakat bőséggel, közülük legfőképp a Fehér Farkas atyja, Vesemir (sajnálatos módon nem a többször hírbe hozott Mark Hamill, hanem Kim Bodnia alakításában), valamint a redániai kémhálózat vezetője, Sigismund Dijkstra (Graham McTavish). Előbbi a Kontinens mitológiájának, utóbbi pedig a politikai intrika elmélyülését szolgálja lelkesen, ráadásul rámutat, milyen volna a Trónok harca, ha a cselszövéseket valóban varázslattal fűszerezték volna.
Ég és föld a különbség a két évad között, nemcsak a történetmesélés mikéntjét tekintve, de magának a történet jellegét és annak megfogalmazás módját elnézve is, mintha érett felnőtté vált volna a széria. A rasszizmus, mint arctalan gonosz elevenedik meg az üldözött tündék és az elnyomó emberek képében. A láncravert kisebbségi csupán könnyítene magán, a rendszer helytartója ezt megengedi, de szavak nélkül is érteni, hogy csak úgy teheti meg, ha összehugyozza a nadrágját – a második évad legerősebb képsora, ami napjaink valóságára reflektál, pedig nem is volt ez elvárás.
Persze, a marcona tekintetek és a sokszor még mindig mesterkélt bölcselkedések nem véreztették ki a Vajákot – van itt belsőség bőven.
Némely akciószekvencia továbbra is élményszámba megy, technikai stáb rendületlenül a maximumot hozza ki minden képkockából, ami a fényképezést, a hangkeverést és a montázstechnikát illeti, egyedül az a fránya CGI nem találta még meg a letelepedési engedélyét.
Mindezek fényében jogos a kérdés, hogy miért kezdtem mégis azzal, hogy elfáradt a széria.
Noha a Vaják első évadával kapcsolatban visszatérő a kritika, miszerint követhetetlen a történet, de ez a tartalmi szinten igaz, maga a szerkesztési mód üdvözölendő. Sokkal könnyebb dolguk lett volna a készítőknek, ha a befogadására alkalmasabb lineáris elbeszélést választják, ehelyett egyszerre mesélték el jelenidejűként a Ciri idősíkjához képest múltbéli kalandokat Geralttal a főszerepben.
A második évad az alapanyag jellegének megváltozásából és szűkebb merítésből eredően koncentráltabb.
A koncentráció fókuszt, a fókusz higgadtságot, a higgadt vonalvezetés pedig lassabb tempót szül. Elfáradtak a szereplők, a széria, miképp a nézők is, de ez nem is csoda, hiszen jó sokat kivett mindenkiből a hiperaktív első felvonás. Ez most a csatát követő seregszemle, a pihenés, a filozofálás a következő előtt, hiszen a háborúnak még koránt sincs vége, a gonosz pedig sosem alszik.
A Vaják továbbra is az a pazar audiovizuális élmény, ami két évvel ezelőtt is volt, a látványhoz pedig most már egy komolyabb hangvétel és megannyi drámai mellékszál is társul. Ráadásként még követhető is.
