Roland Emmerich izgalmas és látványos sorozatot készített Róma véres játékairól. A Those About to Die nagyon is élvezhető, csak komolyan ne vedd. A kritika az első négy rész alapján készült.
A halálba menők ismét köszöntik a császárt és a népet: megérkezett egy új szandálos-kardos római sorozat (peplum – a szerk.), hogy ringbe szálljon a kegyeinkért, méghozzá Roland Emmerich rendezésében (az író és showrunner Robert Rodat, a sztori pedig Daniel P. Mannix azonos című könyve alapján készült; Emmerich az első évadban öt részt rendez a tízből). Feltartom a hüvelykujjam, ez a sorozat érdemes az életre. Nem lesz akkora közönségkedvenc, mint minden idők legnagyobb gladiátora, a hispán Maximus Decimus Meridius, de hát ki is versenghetne az ő emlékével? Talán még maga Ridley Scott sem (idén ősszel meglátjuk). Azért kiváló szórakozásra számíthatunk.
A Those About to Die izgalmas, fordulatos, tisztességesen megírt szereplőket felvonultató, látványos alkotás,
durvább hibák nélkül; méltó része a circensesnek a latin mondás második feléből. Amelyik mondás természetesen a köznépre vonatkozik. Új irányokat a tévésorozatok művészetében ne innen várjunk.
A helyszín ezúttal Róma sötét oldala – nem mintha valaha is a fényes oldalával foglalkozna Hollywood –, a halálra épülő híres szórakoztatóipar a fogatversenyekkel és gladiátorjátékokkal, és azok csalásokkal, gyilkossággal és politikával teli hátterével. Egy-egy verseny kimenetelén életek múlnak: az adósé, aki mindent feltett egy befutóra (és ő még császárfi is lehet); a fogathajtóé, akinek elreszelik a tengelyét; a rabszolgalányé, akit kémnek használnak a patrícius háztartások őrült összegű fogadásai között.
Legelsősorban a fordulatos történet adja el a sorozatot, és az már a második epizódra ügyesen beindul; a győzelem és a vereség sűrűn érkezik és jópár jelenetben kapunk elégtételt korábbi bűnökért, utolsó pillanatban kivívott győzelmet, furfangos megmenekülést. „Akkor tetszik egy sorozat, ha utána még dolgozik bennem” – lelkesedett pár különösen jóleső jelenetet követően feleségem; ezzel szépen egyet is lehet érteni. Mindezt természetesen a jól eljátszott karakterek alapozzák meg. Sara Martins mint rabszolgává eladott gyermekeiért küzdő édesanya egy üdítően erős női szerepet hoz, tele elszántsággal és fifikával; Jojo Macari a császár másodszülött fia, Domitianus szerepében ugyan a játékidő nagy részét annyira felszegett állal tölti, hogy a nyakából többet látunk, mint az arcából, de a „hiénaszemű” politikus egyébként sablonos figuráját sikeresen teszi egyedi lénnyé; de a legjobb talán Iwan Rhaeon bűnöző-bukméker szereplője, Tenax, a sorozat intrikus és ambiciózus lelke.
Az egyetlen nagy név Anthony Hopkins mint Vespasianus,
az ő szerepét ugyan kiemelte a marketing, de a jelenléte minimális és Hopkins nem is nyújt különösebb erőfeszítést.
Furcsa mód éppen Emmerich nem ad sokat a sorozathoz. Az egyes szituációk rendezése és színészvezetése a legjobb esetben is átlagos, néhány jelenetváltás kifejezetten kizökkent az elért érzelmi állapotból, és nem is tudok felidézni komolyabb rendezői pillanatot. Egy példa: Emmerich lemásolja Ridley Scott Gladiátorának azt a pillanatát, amikor Maximus először pillantja meg a Colosseumot, de míg Scott előkészítésében ez a jelenet egy érzelmi csúcspont volt, a római civilizáció nagyságának és kegyetlenségének nagy erejű összegzése, addig Emmerich fel sem vezeti a pillanatot és meg sem közelíti vele azt az érzelmi és dramaturgiai értéket (habár a zene erősen igyekszik).
Félreértés ne essék, ha rendezés nem is kiemelkedő, de azért simán hozza a felső-középkategóriás mai sorozatok átlagát. Ami Emmerichtől bizony teljesítménynek számít. A legutóbbi művei mélyrepülésben voltak, ezek az epizódok jobbak, mint bármi az utóbbi tíz évében. Egy dologra, ami viszont markánsan emmerichi, nem volt képes ezidáig a sorozat: „Emmerich a katasztrófafilm Caravaggiója” – írtam a szokásos műfajában alkotott legutóbbi filmjéről, mert még a legbutább alkotásaiban is elképeszt a vizuális megoldásaival. Nos, Emmerichnek a tévéképernyő méreténél és az ehhez kötött kamerahasználat konvencióinál fogva itt nem nyílt esélye a grandiózusra (nem a Those About to Die operatőrei fogják megújítani a tévés filmnyelvet).
Leginkább mégis az akciórendezés hiányos. Ez végképp szokatlan épp Emmerichtől – talán a büdzsé nem volt elegendő? Se a kocsiversenyek, se a gladiátorharcok, sem az utcai verekedések nem hozták (idáig, a negyedik részig) azt a színvonalat, amit elvárnánk. Sterilek, mint a videójátékok az olyan országokban, ahol tilos a vér ábrázolása.
Másfelől viszont a Those About to Die vizuális értéke nem is a nagyságban rejlik,
hanem a lenyűgöző korabeli(nek látszó) részletekben, a római világ vélt vagy valós, de igencsak hatásos megelevenítésében. Az utcák és árusok és ruhák és kocsik realizmusa, a paloták és a viskók berendezése, az ékszerek és a lebbenő függönyök – ez egy olyan ókori világ, amiben még a történet nélkül is élmény lenne elmerülni. És persze ott az építészet: Rómát mai képzeletünkben meghatározzák az épületek, és Emmerich sorozata ezt hatásosan, de nem tolakodóan ki is használja. Róma ebben a sorozatban olyan eleven metropolisz, ami határozottan egy fél Európa-méretű civilizáció középpontjának érződik.
És persze mindent áthatnak a drámai naplementék, a füstön áttűző fáklyák fénye, az arcokat tökéletes szögben érő borostyán megvilágítás az ablakokon át, és valahogy még az istállók belseje is színpompás narancs-lila fényben bír úszni olykor, de hát Emmerichnek, meg általában a modern zászlóshajó-sorozatoknak meg kell adni ennyit. Ha már nem nézzük mozivásznon, hanem csak az ahhoz képest törpe tévéinken, akkor legalább ragyogjon az a város! (És nyilván senki sem vetemedik arra, hogy ezt a sorozatot tableten vagy telefonon nézze).
A történész persze kibújik belőlem.
A Those About to Die agyon jó, izgalmas, látványos, beleélős sorozat, de senki ne használja történelmi referenciának,
mert a sztorit mai erkölcsök, mai világnézet, mai érzékenység mentén írták. Aki ebben a sorozatban lélegzik, az mind a 21. századi Occidens (és azon belül is a liberálisabb tévés erkölcsiség) terméke. Ezek nem valódi rómaiak. Ahogy a sorozatban – kiváló korhűséggel – megjelenő bronz kézitükör is homályos, torz figurát mutat a beletekintőnek, akkor is, ha ő császár (mert Róma még nem volt képes tükörüveg gyártására), úgy e sorozat révén is csak tükör által homályosan látunk.
Mi nem vagyunk képesek korhű karakterek ábrázolására. Ki is törne a népharag, ha egy sorozat ezt megtenné, mert akkor erényként kellene ábrázolnia olyan viselkedésformákat, amik kétezer év kereszténység és kétszáz év felvilágosodás után számunkra iszonytatóak. Ezeket a viselkedésformákat tehát a sorozat gonoszságként mutatja be, némi túlzással (azért ennyire ők se öltek nyíltan) és némi elkendőzéssel (viszont ennél sokkal borzalmasabb dolgokat is megtettek), miközben sokuk a római társadalom szemében dicséretes lett volna. A keresztre feszített rabszolgák látványa a Via Ostiense mellett: számunkra kulturális énünk legmélyére hatoló figyelmeztetés a társadalmi kegyetlenségről; az akkor élt római polgárok számára igazságos, arányos és erkölcsös büntetés, ami megőrzi a helyes rendet. Ehhez a mély távolsághoz képest a látvány részletessége tényleg csak díszlet;
a sorozat korhűségbeli erénye csak attributum, nem substantia.
Ez semmit sem von le a sorozat értékéből. A lehetetlent – a valódi korhűséget – természetesen nem lehet számonkérni egy szórakoztató alkotáson és valóban eszem ágában sincs. Csak tudatosítsuk, hogy így van.
Mert a Those About to Die csekély hiányosságai mellett is jó sorozat, noha nem lesz a kifejezett zászlóshajó, aminek a Peacock talán szánta – mint minden ilyen, ez a sorozat is a Trónok harca mintáit követi történetvezetésében, karaktereiben, képi világában, de egyáltalán nem ér fel hozzá. A második évadot még nem erősítették meg, de Emmerich nemrég biztosként beszélt róla. Kíváncsi leszek a közönség döntésére, mert ahogy az arénában is a közönség tetszése alapján döntött a császár életről és halálról, úgy végül – minden erénye dacára és néha egészen véletlenül – itt is a közvélemény alapján dönti majd el a Peacock, mit érdemel ez a versenyző. Ave Imperator, morituri te salutant.
