A Netflixen öt svéd lány játszik betörősdit: elkényeztetett királylányokként a többi gazdagtól lopnak. A Stockholm bandája antihősnői unalmukban fordulnak a bűnözés felé, de vajon nekünk érdemes feléjük fordulni, ha némi izgalomra vágyunk?
Amikor sorra érkeznek az „eat the rich”-típusú filmek (a Tőrbe ejtve: Az üveghagymától A szomorúság háromszögéig) úgy, hogy a tematika még a sorozatokba is bekúszik (mint a You 4. évada), akkor elég merész húzás egy olyan ad hoc rablóbanda történetét elmesélni, akik amúgy maguk is kőgazdagok. A Stockholm bandája (Barracuda Queens) sztoriját valós események inspirálták: valóban rettegésben tartotta a ’90-es években a svéd felső tízezer szomszédságait egy rablóbanda, akik pezsgőspoharakat hagytak hátra a kirabolt helyszíneken. És akik pontosan tudták, mik a legértékesebb holmik – a festményektől ékszereken át a drága borokig –, a sorozat feltevése szerint azért, mert ők is hasonló hasonló közegben mozogtak, mint áldozataik. A Lidingöigan nevű banda és a Stockholm bandája között azonban van egy lényeges különbség: az elkövetők ezúttal lányok. Méghozzá
elkényeztetett, gazdag egyetemista királylányok, akik jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni magukkal.
Oké, azért kezdenek el rabolni, mert adósságba verték magukat? Igen. De a jogosultság-érzésükből fakadó felelőtlenségük sodorta ilyen helyzetbe őket? Szintén igen.
Merthogy a négy lány, Lollo, Mia, Frida, Klara (és a később hozzájuk csapódó, célpontból bűntárssá vált Amina) egy átbulizott éjszaka után durvább másnappal néz szembe, mint általában. Nem elég, hogy egy átlagember havi fizetését tapsolták el egy este alatt, de tönkre is tették a szállodai szobát – a szülők pedig ezúttal nem hajlandók a zsebükbe nyúlni (mert hát ők már állták St. Tropez-t). Így válnak a lányok kvázi megélhetési bűnözőkké, akik kezdetben olyan férfiakat targetálnak, akik nagyon is megérdemlik, hogy végre bosszút álljanak rajtuk. Hiszen majdnem mindannyian átélnek bicskanyitogató dolgokat (a skála az általános fuckboykodástól egészen a szexuális bántalmazásig terjed), a rablások motivációja tehát abszolút érthető. Aztán a csajok vérszemet kapnak, és már csak a hecc kedvéért folytatják a betörés-sorozatot. Amivel nem is lenne semmi probléma, ha ekkora már a néző is nyakig belelovalta magát a rablásokba, és szinte a banda egy tagjának érzi magát.
Csakhogy a Stockholm bandája minden egyes szereplője elviselhetetlen.
Walter White-nak (Breaking Bad) azért néztük el (már amennyire), hogy vérszomjas drogbáró lett, mert az első néhány részben elég esendő volt ahhoz, hogy szimpatizáljunk vele. Hiába mond olyanokat Tommy Shelby (Birmingham bandája), hogy „MÉG nem vagyok Isten”, #TeamTommy-k vagyunk, hiszen nála is rosszabb antagonistákkal áll szemben a saját morális kódját a végsőkig betartó gengszter. Könnyen azonosulhatunk Bonnie és Clyde párosával, mert nemcsak modernkori Robin Hoodok, a rendőrség náluk ezerszer rosszabb opciónak tűnik, de ráadásul őrülten szerelmesek is egymásba. Az Ocean’s Eleven tűpontosan megszervezett heistja pedig nem lenne annyira érdekes, ha Danny Ocean bandája ne lenne elképesztően vicces és szórakoztató. Antihősök ők, igen, de mindannyiukban találunk valamiféle azonosulásra hívó tényezőt, melynek következtében megbocsátunk, szemet hunyunk a bűneik felett, sőt, kifejezetten szurkolunk nekik.
A bűnfilmek műfajához ez egyszerűen elengedhetetlen, a Stockholm bandájából mégis hiányzik.
Hiába értjük a lányok motivációit. Hiába ellenpontozzák őket a katasztrofális környezetük (a meglepően inkompetens nyomozóktól és szexuális ragadozóktól a swinger szülőkig). Hiába ajánlja fel a sorozat az átlagembert képviselő, gazdagéknál takarító Miát kapcsolódási pontként. A lányokkal képtelenség szimpatizálni.
Idegesítő, forrófejű, hebehurgya kislányok. Persze – mondhatnánk – hiszen még csak egyetemre járnak (végre nem gimiseket kell nézni!), épp, hogy kezdenek kilépni az életbe. De ahogy a Lopom a sztáromban, úgy itt is, a felszínes fiatalok nem kötnek le igazán, nem láncolnak magukhoz. Az pedig, hogy ehhez nulla kritikai attitűd társul a kreátor, Camilla Ahlgren részéről nemcsak, hogy a jelenlegi közhangulat komplett semmibe vétele, de cserébe
a Stockholm bandája úgy tompítja a nézőt (na meg az érdeklődését), mintha a lassan kortyolgatott pezsgő.
Egyedül a hangsáv rázza fel az egyszeri netflixezőt a kanapéján, ugyanis olyan retró slágerek robbantják fel időről időre a hangszórókat, amitől nagyon erős ’90-es évek nosztalgia (és táncolhatnék) tör ránk. Amúgy is lehetetlen lenne nem felismerni, hogy 1995-ben járunk – és nem azért, mert feliratozzák a dátumokat. A kocsik, a manapság újra menővé vált, de esszenciálisan ’90-es évek ruhák, de különösen Lollo haja és sminkje mind ordítóan a korszakot idézik.
De a Stockholm bandája nemcsak karaktertanulmányként, heistként sem működik. Mert mit tanultunk minden létező heist filmtől? A rablás legyen megtervezett, kidolgozott, és érdemes, ha a csapat tagjai értenek is valamihez (már azon túl, hogy Aminának van embere a lopott festmények lepasszolásához, Lollo pedig tudja, hogyan kell kiütni a riasztórendszert). Hiszen annál édesebb lesz meglógni a zsaruk elől. Annak ellenére, hogy a sorozat úgy indít, hogy tudjuk: a lányokat előbb-utóbb kikérdezik a nyomozók, a Stockholm bandája világában hasonlóan nem léteznek következmények – pedig a Lopom a sztárom óta tudjuk, hogy csak ekkor fordulnak csak igazán érdekessé a dolgok. Ezen felül a lányok még impulzívak, kaotikusak és rendezetlenek. Nincs az az isten, hogy az ennyire rosszul megtervezett balhékat megússzák. És mégis van: olyan deus ex machina működik a fináléban, hogy öröm nézni – már ha ez lesz a finálé, Ahlgren ugyanis láthatóan többévadosra tervezte a Stockholm bandáját.
Bármennyire is ellenszenvesek a főszereplők, mégis kifejezetten örvendetes, hogy végre a nőknek is megengedett önzőnek, sekélyesnek és irritálónak lenni. Csakhogy a konkrét „ellenszenves női főszereplő”–figyelmeztetéssel indító Nem oké példáján okulva jót tenne a Stockholm bandájának is, ha a jövőben nem lenne ennyire elnéző a főszereplőivel. Hátha, akkor egy kicsit érdekesebb karakterekké válnak majd. Akikkel ha azonosulni nem is tudunk, legalább szívesen megfigyeljük őket, mint Sir David Attenborough egy kihalóban lévő állatfajt.
A Stockholm bandája a Netflix kínálatában érhető el.
