Ha tippelnem kellett volna, mit fognak először újrázni a „korai” Gilliamtől, valószínűleg az Időbanditák (Time Bandits) című filmre tettem volna nagyobb tétet. Színes világok szolgáltatta szettingje és családbarát üzenete talán a legbiztonságosabb befektetésnek tűnt. Azt viszont, hogy megtérül-e, erősen kétlem.
A cikk a sorozat első két epizódja alapján készült.
Fura egy kort élünk; PC-nek számít, ha egy produkció karakterei rasszt, gendert vagy szexuális irányultságot váltanak az előzményekhez képest. Azonban politikailag inkorrektnek hat az, ha testi fogyatékossággal élőket ép emberek alakítanak vagy veszik át a szerepüket. A helyzet az, hogy Taika Waititi és Jemaine Clement szériája már a megjelenése előtt kicsapta a biztosítékot sokaknál, hiszen éppen ezt teszi a szereplőgárdájával.
Terry Gilliam 1981-es klasszikusában ugyanis törpenövésűek az Időbanditák, ráadásul egytől egyig fehér férfiak.
Ehhez képest a magányos Kevin (Kal-El Tuck) gardróbjában immáron a Lisa Kudrow Penelopéja által vezetett, mindenféle rasszt reprezentáló Időbanditák bukkannak fel, hogy kelletlen transzdimenzionális kalandra „hívják” a kissé autisztikus jellemvonásokkal bíró könyvmolyt. A hóhányók elloptak ugyanis egy igen becses csillagtérképet. A papíros rámutat azon portálokra az univerzumban, amelyeken áthaladva utazhatnak térben és időben, csecse tárgyak eltulajdonítása céljából. Ezt azonban nem nézi jó szemmel sem a legjobbak, sem pedig a legrosszabbak legnagyobbja.
Abbie Purvis, az eredeti film Wally-ját alakító Jack unokája TikTokon, illetve jogvédő szervezetek is felszólaltak az inklúzió mellőzését sérelmezve. A nemcsak produceri és kreátori tisztséget viselő, de a Legfelsőbb Lényként a második epizódban Waititi antitézisét, a főgonoszt is – igencsak mókásan – életre keltő Clement is kommentálta a kialakult feszültséget. Szerinte akár azzal, hogy mágikus lényként sztereotipizáljuk a törpeséget, akár azzal, hogy nem tesszük, kizárjuk az alacsonyabb növésű színészeket. Valahol mindkét félnek igaza van, s szerencsére már nem a ‘30-as éveket éljük, amikor Tod Browning Szörnyszülöttek-jei össztársadalmi felháborodást generált a való életben is fogyatékkal élő, amatőr színészek alkalmazása miatt.
Nyilvánvalóan más volna a helyzet, ha eredetileg nem törpe termetűeknek írta volna meg szereplőit Gilliam (és a koncepcióját kidolgozó, Monty Python-haver Michael Palin), de kezdettől fogva ez volt a terv. A gyerekperspektíva és a Browninghoz hasonló személyes érintettség, a vándorcirkuszokból ismert emberek reprezentálásának vágya. Mind-mind ha nem is túl összetett, de jól körülírható személyiséggel, kisebb-nagyobb, de fontos egyéni momentumokkal jelentek meg. De ami fontosabb, az öniróniájuk, saját hiányosságaik őszinte felvállalása és előnnyé változtatása a cselekmény narratív funkcióit látták el.
Az eredeti Időbanditák aprónépek voltak, most nem azok, de a plot sem erről szól, így nem is az a lényeg.
Hanem az, hogy az újak önerőből jók-e. Két epizód kevés ahhoz, hogy ezt eldöntsük, de hogy eddig kevesebbnek érződnek, az biztos.
Mindenképp a Hétköznapi vámpírok atyjainak erényére válik, hogy a történet sarokpontjait követni látszanak, mégsem kívánják egy az egyben újramesélni azt. Az egyre dübörgő konzumtársadalom kritikáját felváltja a barbarizálódó kultúra fricskája. Kevint szeretik a szülei, csak letojják, állandó történelmi kiskátéját kifigurázzák és félnek a kultúrától, mint ördög a tömjéntől. Tulajdonképp fel sem tűnik nekik, hogy fiuk eltűnt, legszimpatikusabb formájukat pedig akkor ötlik, amikor egy démon egy-egy darab széntömbbé lézerezi őket. De nyugalom, nincsenek ebben a sztoriban nagy csavarok, szóval ez csak egy átmeneti állapot. Olyan keserédes finálét pedig bizonyosan nem fogunk kapni, mint az eredetiben.
Waititiék egy sokkal inkább befogadóbarát szériát kalapáltak össze, nemcsak az értelemszerűen kiforrottabb vizuális effektek révén. A humoruk, ahogy azt már megszokhattuk, sokkalta profánabb, mellőzi a pythoni szürrealizmust, és csak egyetlen alkalommal súrolja az altestiséget. Olykor önismétlő, de legalább ennyiszer okos is; Trója utoljára Brad Pitt miatt volt ennyire szórakoztató, pedig csak a várfal és a lóbelső a díszlet. Összességében az új Időbanditák „vegytiszta” kalandvígjátéknak mondható, mintha a korai Seth MacFarlane összetákolt volna egy évadnyi Tömény történelmet a Dokik műtőasztalán.
Az első epizód hektikus barangolásában mindenféle korok és civilizációk között (a 19. századelő kínai-brit tengeri konfliktusától a Stonehenge építésén át Trója bukásának küszöbéig) megismerjük az Időbanditák modern potenciálját – és egyben gyengeségeit is.
A rendelkezésre álló címek alapján minden epizódban egy újabb kulturális közeget fogunk megismerni bohókásan anakronisztikus és logikailag teljes mértékben kifogásolható módon, de szórakoztatón. Kudrow-n kívül, aki a főszereplők közül a nyilvánvaló húzónév, noha a már említett alkotók is megjelennek mellékszerepekben, olyan karizmákat, mint Sean Connery, ebben az installációban nem fogunk látni. A többiekről, mint például a temus Jack Sparrowról, Altóról (Tadhg Murphy), az egyetlen névleg és funkcióban is visszatérő csillagtérkép-olvasó Widgitről (Roger Jean Nsengiyumva) vagy épp Bitteligről (Rune Temte), a DC végkiárusításon leszázalékolt Dolph Lundgrenről egyelőre annyit érdemes tudni, hogy ott vannak. Ha csak egy-egy poén erejéig is.
A maja civilizáció „félreismert” kegyetlenségét feltáró második epizód érezhetően lassabban csordogál, mint tette azt az első. Judy (Charlyne Yi) a női vezetés mikéntjéről „tanul” a virágzó birodalom uralkodójától, Sak K’uk’-tól (Génesis Mancheren Ab’äj). A poénként vissza-visszatérő ökölszabály, miszerint mindenki egyenlő, nettó megkérdőjelezhető már alapesetben is a nem reprezentatív castingdöntések miatt. Ráadásul Judy túl debil és túlságosan viccnek szánt tanácsokat kap, hogy komolyan vehető legyen egy formálódó belső konfliktus a női banditák között. Szóval félő, hogy a sztorit komolyan egyáltalán nem vevő alkotók a sorozatformátum adta bőséges játékidő ellenére a „weekly monster” struktúrába inkább sitcomos geghegyeket táplálnak, s nem valami nagyívű gondolatot.
Mindezek pedig azt vetítik előre, hogy az Időbanditák nemhogy nem érnek fel a Képzelet-trilógia magaslataiig, autonóm entitásként sem képesek kaput nyitni semmiféle birodalomba. Maximum a komolyabb fejtörést nélkülöző szalonedukáció és a kritikamentes szórakozás földjére utazhatunk el. Oda viszont szívesen, mert azt állítani, hogy Waititiék sorozata lelketlen és ötlettelen volna, piszok nagy hazugság volna.
Az Időbanditák megtalálható az Apple TV+ kínálatában.
