Értékes gyöngyszemmel rukkolt elő a Netflix. Ehhez kellett Benedict Cumberbatch, de legalább ennyire egy árnyalt, összetett történet, amely nem kisebb témákat érint többek között, mint a szülői lét felelőssége, a politikai korrupció és a szervezett bűnözés. Ami a bravúr, hogy az Eric nemcsak érinti ezeket a kérdéseket, de a mélyükre is ás.
Az 1980-as évek New Yorkjában járunk, ahol az utcákat ellepi a hajléktalanjárvány, az ennek „megtisztogatásával” kecsegtető politikai propaganda és a megkérdőjelezhető ügyletekkel foglalkozó éjszakai szórakozóhelyek. Ebben a miliőben szándékozik egy kis vidámsággal és edukációval szolgálni a gyerekeknek szóló tévéműsor, a Szervusz, napfény! A napsugaras hangulatú bábműsor kreatív atyja és egyik bábszínésze a kétségtelenül tehetséges, ám alkoholista és elviselhetetlen seggfej, Vincent Anderson. Benedict Cumberbatch ezúttal is bizonyítja, hogy remekel az arrogáns zsenik megformálásában, ahogyan tette azt korábban Sherlock vagy Patrick Melrose alakításával. Fia, a tíz év körüli Edgar (Ivan Morris Howe) gyakorta elkíséri a forgatásokra, ahol a kreatív energiák mellett csak apja mindenki felé tanúsított arroganciájából lát többet. Ez pedig otthon folytatódik, ahol nem telik el úgy nap, hogy anyja (Gaby Hoffmann) és apja veszekedésétől ne zengene a ház. Edgar, aki örökölte Vincent tehetségét, úgy próbál menekülni a valóság elől, hogy kitalált karaktereket és történeteket rajzol. Egy napon Edgar egyedül megy iskolába, és nem tér haza.
A történet (részben pszicho)thrillerként mutatja be Edgar eltűnését és a megkeresésére irányuló nyomozást, és belecsempész ugyan szörnyet a történetbe, ám izgalmas és meglepő módon ez nem az eltűnt fiúval kapcsolatban jelenik meg. A szintén a ’80-as évek Amerikájában játszódó, gyerekek eltűnését középpontba állító horrorok, az Az és az ebből is inspirálódó Stranger Things is felvonultat különböző alakokban megjelenő és különböző jelentésekkel bíró rémeket, akik a gyerekeket fenyegetik,
ebben az esetben azonban nem a gyerek, hanem a bűntudattól terhelt apa lesz az, aki mellé a szörny szegődik.
De nem klasszikus szörnyről van szó. Ericet eredetileg Edgar alkotta meg, több tucat rajzot készített róla. Vincent elhatározza, úgy szerzi vissza Edgart, hogy Eric alakot ölt bábként a Szervusz, napfény! műsorában, és rajta keresztül hazahívja a fiút. Eric azonban sokkal többet jelent egy bábnál: ő Vincent élő lelkiismerete, egyszerre legrosszabb, egyúttal legőszintébb énje. Minél erőteljesebbé válik benne a fia eltűnése okozta bűntudat, annál jobban elhatalmasodik rajta Eric.
Az Eric mesterien építkezik a hatszor ötven perces epizódja során. Első felében a szülők egyéni tragédiáján, felelősségén, bűntudatán van a fókusz, illetve Vincent és felesége, Cassie menthetetlenül tragikus házasságán – még közös fiuk eltűnése sem képes őket egymás támaszává formálni, sőt.
Az Eric második fele már jócskán túlmutat az egyéni tragédián, és a ’80-as évek New Yorkjának botrányos szociális problémái és a város alvilága kerül a főszerepbe:
a metróalagutakat és csatornákat elárasztó hajléktalanok tömegével, a választások előtt álló korrupt politikusokkal, a rendszerszintű rasszizmussal és homofóbiával, az AIDS tetőzésevel, az éjszakai klubokkal, ahol a kábszer-biznisz és a prostitúció mellett a gyerekbántalmazás és a pedofília is hatalmas üzletet jelent, és a szemétszállító céggel, akik a szó szoros értelmében eltakarítanak bármit és bárkit, ha kell. Ezek a szálak elsősorban Michael Lendroit (McKinley Belcher III) nyomozó kezében futnak össze, aki játékidő tekintetében majdnem annyit visz el a hátán, mint Cumberbatch, és hasonlóan briliánsan.
Lendroit féltve őrzi a titkot, miszerint ő is meleg, és otthon ápolja, amennyire a munkája engedi, AIDS-ben szenvedő, haldokló párját. Lendroit személyes érintettségéből fakadó dühe és igazságérzete a munkája terén is kihat, ezért egyre mélyebbre ás a nyomozás során. Ahol azonban egyre több akadályba ütközik (a saját főnöke részéről is), így inkább a saját útját kezdi járni, hogy Edgar megtalálása mellett előbányássza a 11 hónappal korábban eltűnt fekete fiú esetét is, amelyet a rendőrség előszeretettel elhallgatott.
Az Eric beszippant és utolsó pillanatáiig megtart. Ennek az izgalomfaktor mellett a fő oka, hogy tökéletes arányérzékkel adagolja a személyes problémák mögött meghúzódó pszichológiai okokat a szociális kérdésekkel, úgy, hogy nem válik kaotikusan befogadhatatlanná. Gyomrosként hat például Vincent látogatása a szüleinél. Rideg anyja és csak az üzlettel foglalkozó apja láthatóan képtelen melegséggel viszonyulni saját fiához. Így megy ez gyerekkora óta, ezzel lényegében egy érzelmi roncsot nevelve belőle. Nem éppen meglepő, hogy felnőtt férfiként az élő lelkiismerete egy öngyűlölő szörnyeteg képében ölt alakot. És mégis, mindvégig van valami reményteli az Ericben, legfőbb tanulsága pedig egy Tolsztoj-idézettel összefoglalható, amit Vincent gyakran mondogatott a fiának: „Mindenki szeretné megváltoztatni a világot, de senki sem szeretné megváltoztatni saját magát.” Viszont ha ennek problematikájával tisztába kerülünk, talán mégis eljutunk oda, hogy a változást magunkban kezdjük.
Az Eric május 30-a óta látható a Netflixen.
