Habár a kölcsönvett „márkanév” meglehetősen rendhagyó, nem kell hozzá sok idő és rájövünk, a Dekameron (The Decameron) elkészülte teljesen logikus lépés volt napjaink tévésorozatos trendjében.
Az olyan sorozatok, mint A Bridgerton család, a Sarolta királyné vagy a My Lady Jane elképesztő népszerűsége szinte kötelezővé teszi, hogy a tartalomszolgáltatók újabb és újabb darabokkal bővítsék ezt a történelmi környezetbe helyezett, de anakronizmusokkal teli, és persze a történelmi tényeket is szabadon kezelő, alapvetően erotikus-romantikus zsánert. A Dekameron tűpontosan illeszkedik ebbe a vonalba azzal a különbséggel, hogy most a szokásostól kicsit többet repülünk vissza az időben, az alapanyagot pedig a világirodalom egyik nagy klasszikusa adja. Előbbinek van létjogosultsága, hisz az 1300-as évek társadalmi berendezkedése és világképe új színt tud adni a zsánernek, ugyanakkor a világirodalmi alapanyag csak nyomokban jelenik meg a végeredményben.
Szóval aki irodalmi adaptációra vágyik, az nem fogja megtalálni a számításait ebben a szériában. Sem az, aki valami olyasmit keres, mint amilyen Pasolini klasszikus, szókimondó és explicit feldolgozása volt.
Ennek ellenére nem volna igaz azt állítani, hogy a Netflix csak felhasznált egy jól csengő címet, hisz
a Dekameron még ha csak nagyon laza adaptációnak tekinthető is, markánsan jelen van benne az eredeti mű sok-sok novellájának hangulata és hangvétele.
A szatirikus, fekete humorú, néha már-már bohózatba illő elbeszélés mellett a cselekmény szintjén is megjelennek azok a főbb tematikák, amelyek Boccaccio korában ugyanolyan aktuálisak voltak, mint napjainkban. A társadalmi egyenlőtlenségek kritikája ugyanúgy jelen van a sorozatban, mint a mindig kurrens főbűnök köré szervezett cselekmény. A harag, az irigység, a bujaság, a kapzsiság, a falánkság, a büszkeség és a lustaság több száz évvel később is pont ugyanannyira tudnak vezető motívumok lenni – és ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám, motívumai is minden szappanoperának. De nem leszek, mert a reneszánsz szellemiségnek pont ez a lényege: a földi élet ünneplése, amivel aztán nem csak erény, de hívság is jár.
De ha konkrétan a Dekameron cselekményét nézzük, Boccaccio eredetijéből ebben a feldolgozásban csak a kerettörténet maradt: a nagy pestisjárvány idején egy csapat firenzei, nemesek és szolgálóik egy vidéki villába menekülnek. A reneszánsz klasszikusban ugye ezen a ponton jön be a szöveg legnagyobb részét képező száz történet, amelyet a vendégek mesélnek egymásnak, hogy ezzel múlassák az időt. A sorozat ezzel szemben inkább a vendégekre szorítkozik, akik mint írtam, a novellák szellemiségében élik meg azt a sok-sok mindent, ami nyolc részbe belefért.
Itt egy újabb hivatkozási pontot iktathatunk be.
Nem csak a Bridgerton-vonal miatt volt logikus lépés a Dekameron elkészülte.
Először is, napjaink embere éppen túl van egy ilyen élethelyzeten, a COVID okozta nagy bezárkózás jobban átélhetővé teszi a történetet, miközben egy ilyen felütésről azonnal eszünkbe juthat a közelmúlt másik nagy sikersorozata, a Fehér Lótusz, sokaknak pedig eszébe fog jutni a mindenféle luxusvillákba zárt versenyzőkkel készült, alapvetően szexközpontú realityk valamelyike is.
Nem véletlenül írtam ezt, a Dekameron tényleg olyan, mintha ezekből az összetevőkből keverték volna ki az alkotók, köztük az a Jenji Kohan, aki már bebizonyította egyszer, hogy ért a zárt térben játszódó történetekhez, és a sikamlósabb témáktól sem riad vissza (Orange is the New Black).
Nincs ezzel semmi baj, mert ahogy felvázoltam, a laza adaptáció elég erényt és ötletet tud felmutatni, ráadásul egy elég jó színészgárda felvonultatásával teszi ezt. A show egyik központi alakja a kényszer szülte házigazdát, Siricót játszó Emmy-díjas Tony Hale (Az alelnök, Az ítélet: család), aki most is remekel a Csajokból és a Mad Men – Reklámőrültekből ismert Zosia Mamettel együtt. Utóbbi alakítja a társadalom szemében már bőven vénlánynak minősített nemes hajadont, aki mindenre képes azért, hogy asszony váljék belőle. A kevésbé ismert arcok közül Amar Chadha-Patel (Az Alkotó) kiválóan hozza az opportunista kuruzslót, aki nem mellesleg minden nő (és némely férfi) vágyainak tárgya, Leila Farzad (Marvelek) pedig lubickol a Koldus és királyfi-típusú felállásban.
Egyértelmű, hogy nem a színészeken múlott, hogy a Dekameronból nem lett egy újabb Fehér Lótusz.
Sokkal inkább annak tudható ez be, hogy bár a sorozat sok mindenben jó, semmiben nem kiemelkedő. Félreértés ne essék, nem tabudöntögetést vártam, semmi esetre sem Pasolini-szintűt, de azért a Dekameron a saját korában egy bátor darab volt. 2024 Dekameronja viszont nem az. Megvannak a maga pillanatai, megvan a maga hangulata, megvan a maga humora és megvan a maga erotikája, de pont az nincs meg benne, ami mindezt egyedi, különleges sorozatélménnyé tenné. Több sorba is beáll, de egyikből sem tud kiemelkedni.
A Dekameron a Netflix kínálatában látható.
