Sorozat

Ember a maszk mögött – Better Call Saul (6. évad)

Fekete-fehér képek, film noirokat idéző hangulat, múlttal való számvetés – melankolikus, egyben felemelő véget ért a hat évadot megélt Better Call Saul. A simlis ügyvédről szóló történet újabb mérföldkő a sorozatok történelmében.

A Better Call Saul utolsó epizódjával lezárult minden idők egyik legjobb (de kétségkívül legkiválóbb spin-off) sorozata. 2013-ban, amikor véget ért a hatalmas népszerűségnek örvendő Breaking Bad (bugyuta magyar fordításban Totál szívás), az alkotók pedig bejelentették, hogy testvérszériát készítenek Walter White dörzsölt ügyvédjéről, Saul Goodmanről, nehéz volt elképzelni, mivel rukkolnak majd elő az írók. A kezdeti tervek szerint a sorozat nem egy összefüggő történetet, inkább egymáshoz lazán fűződő, de túlnyomórészt különálló sztorikat mutatott volna be, könnyed-komikus hangvételben. Ezt az ötletet aztán elvetették a készítők, mert felismerték, hogy Saul szórakoztató karakter ugyan, de nem annyira, hogy főhősként elvigyen a hátán egy többévados sorozatot.

A forgatókönyvet író Vince Gilligan és Peter Gould ezután döntöttek úgy, hogy a humorosnak szánt történetcsokor helyett ismét egy moralizáló karakterdrámát mesélnek el. A cél (és egyben a legnagyobb kihívás) az volt, hogy a Breaking Badben megismert karikaturisztikus és tökéletesen amorális figurát elmélyítsék. Saul Goodman híján volt bármiféle rétegzettségnek, hiszen elsősorban a meglehetősen drámai sorozat komikus ellensúlyaként szolgált. Fesztelen erkölcstelensége miatt nem is volt különösebben szerethető, de főként nem azonosulható. Gilligan és Gould ezért arra törekedtek, hogy ennek a sematikusan felskiccelt karakternek az emberi vetületét mutassák be. Azt, hogy miként válhat valaki egy bűnözőkkel lepaktáló, amorális ügyvéddé. Így született meg Jimmy McGill, a jóra rossz eszközökkel törekvő ember Saul Goodman maszkja mögött.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Better Call Saul némi hátrányból indult.

Egyrészt az addigra kultikussá vált Breaking Bad hatalmas elvárást generált a nézőkben (a Jesse Pinkman sorsát bemutató El Caminonak nem is sikerült azt megugrani), másrészt úgy kellett érdekes előzménytörténettel szolgálnia, hogy lényegében minden fontos karakternek ismertük már a sorsát. Emellett pedig ott lebegett annak az árnya, hogy a készítők csak a Breaking Badet övező hype-ot akarják meglovagolni. 2015-ben, a sorozat indulásakor, az alkotógárdába vetett hitem ellenére én is kissé hitetlenül ültem le az első epizód elé, hogy aztán 50 perc múlva izgatottan konstatáljam; ez az alkotás nem a Breaking Bad farvizén próbál meg evickélni, hanem saját jogán igyekszik kiharcolni a rajongók elismerését. Hat évad és 63 epizód után a készítők végül minden félelemre rácáfoltak és sikerült úgy lekerekíteniük a hányatott sorsú ügyvéd történetét, hogy arra még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

A Better Call Saul egyik legnagyobb érdeme, hogy új nívót állított a spin-offok és főként az eredettörténetek elé. Nemcsak megörökölte a „Nagy Öreg” minden pozitív jellemvonását, de kellő mértékben csiszolt, illetve variált is azokon, így egy ismerős, de mégis tökéletesen újszerű élményt kaptunk. Stilisztikailag érettebb és kifinomultabb, történetvezetésében pedig komplexebb (a flashbackek és flashfowardok gazdag használata, az idősíkok közti bátrabb ugrálás kiemelkedő), mint elődje volt. A teljes széria, de főként az utolsó évad Breaking Badhez való viszonyulása pedig egészen parádésra sikeredett. A történet előrehaladtával sejteni lehetett, hogy a két alkotás szép lassan összeér, ám ez mindenféle erőltetett, „összekacsintós” aha-élménytől mentesen, a lehető legorganikusabban történt meg. Természetesen sor kerül a nagy találkozásokra és feltűnik szinte minden fontosabb karakter, de kizárólag olyan módon, hogy az ne csupán üres fan-service-ként hasson, hanem érdemben építse a Better Call Saul drámai ívét.

A széria másik nagy érdeme a páratlanul összetett karakterábrázolás, illetve ezen karakterek egymáshoz való bonyolult viszonyának cizellált bemutatása.

Ez főként három figurára, a főhősre (Bob Odenkirk), annak bátyjára, Chuckra (Michael McKean) és Jimmy párjára, Kimre (Rhea Seehorn) vonatkozik. Ennek a kivételes színésztriumvirátusnak, illetve az általuk játszott figurák közt apály-dagályszerűen kiújuló konfliktusoknak köszönhetjük a sorozat legdrámaibb, egyszersmind legemlékezetesebb jeleneteit. A köztük zajlódó folyamatok azért is hatnak különösen realisztikusnak, mert az írók sosem erőltették rá a szériára a kötelező, „hollywoodi” fordulatokat. A történéseket kizárólag a karakterekből és az őket életre keltő színészek sajátos játékából indították el, majd hagyták, hogy azok organikusan kibontakozzanak. Csak egy fokkal marad el mindettől az egyébként meglehetősen fordulatos, de a fő csapásirány mélységét reprodukálni nem képes bűnügyi szál, ami az albuquerque-i drogkartell ténykedéseit mutatja be. A Breaking Badből ismert arcok (Mike Ehrmantraut, Gustavo Fring stb.) mellett olyan új és felejthetetlen karakterekkel bővült az univerzum, mint a tragikus sorsú Nacho Varga (Michael Mando) és a vérlaza, de velejéig romlott Lalo Salamanca (Tony Dalton).

A 2015-ös nyitány óta minden rajongó tisztában volt vele, hogy az erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mélyen, belül jóra törekvő Jimmy-t végül felfalja a Saul Goodman-féle rideg bűnöző/showman-imázs, és szerepe meghatározó lesz majd Heisenberg drogbirodalmának fenntartásában. Az alkotók zsenijét dicséri, hogy ez mégsem vett el az élményből, inkább tovább növelte a feszültséget és csak hangsúlyozta a történet fatalista jellegét. A kérdés nem az volt, hogy hova, hanem inkább az, hogyan jut el oda Jimmy. Az utolsó évad végül ezen is csavart egyet. Az addig főként a Breaking Bad eseményei előtt zajlódó történések ugyanis immár a Heisenberg ámokfutása utáni, bujkálással eltöltött időszakot mutatják be, így bőven van okunk izgulni azon, hogy mi lesz Jimmy és Kim sorsa.

A Better Call Saul története végül körbeöleli az anyasorozatot és ötletesen teszi azt a történetének a részévé.

Az utolsó évad második etapján minden szempontból érezhető a tónusváltás. Az eddig harsányabb színeket a fekete-fehér kettőse váltja, Jimmy teátrális stílusát egy sokkal szorongóbb viselkedés, a sorozat eddigi pattogós-sistergős dinamikáját pedig egy lassabb, melankolikusabb ritmus váltja fel. A záróepizódot nézve nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a gondolatot, hogy milyen gazdag utat járt be mind a főhős, mind pedig a sorozat. Bennem olyan érzést keltett, mintha Martin Scorsese egyetlen epikus, összefüggő szériába rendezte volna az Aljas utcák, a Nagymenők és Az ír történetét.

Jimmy egész fiatalkorában egy lesajnált, a bátyja árnyékában élő suhanc, ha úgy tetszik egy „underdog” volt. Korai balhéinak, kihágásainak, még nem volt jelentős súlya, mivel ezeket kicsiben követte el. A jogi pályára lépés után aztán új ligába lépett, hiszen itt már a jogot formálta kénye-kedve szerint (igaz, ekkor még rossz szándék nélkül). A nagy váltás aztán akkor jött el, amikor Jimmy ráeszmélt: a sikerhez vezető legrövidebb út számára csak a hazugság lehet. Soha nem lesz olyan nagy becsben tartva, mint bátyja, Chuck, és soha nem fognak rá olyan kredibilis emberként tekinteni, mint Kimre. A hosszú évek során ráégett billog szerint ő a fekete bárány, ezt a címet pedig nem moshatja le magáról. A McGill nevet nem érezheti sajátjának, hiszen azt hallva mindenki fivérére, az elismert ügyvédre gondol. Jimmy nem nőhet fel és valójában nem is kíván felnőni már ehhez a névhez, így jobb híján levedli azt magáról. Hosszú évtizedek után felismeri és elfogadja ennek a tényét, majd ismét ligát vált: „Simlis” Jimmyből Saul Goodman, a „lesajnált rosszcsontból” „a kartell barátja” lesz.

Érdemes összehasonlítani Walter White és Jimmy figuráját – így némiképp leszűrhető a két sorozat közti legfontosabb különbség.

Előbbi férfi története a gengszterfilmek klasszikus történetvezetési modelljét, a felemelkedés-bukás narratívát követi. Walter egyenes úton jut el A-ból B-be. A kiégett és az életével elégedetlen középiskolai kémiatanár áldozati képéből a pusztítást hozó bűnöző zsenivé lép elő, a köztes állapotok csak az egyre növekvő irányításkényszert mutatják be. Ehhez képest Jimmy figurája jóval összetettebb, motivációi pedig kevésbé direktek. Az ő életútja korántsem ilyen egyértelmű ívet követ, inkább egyfajta spirális módon rajzolódik ki. Jimmy McGill karakterében végig ott volt Saul Goodman lehetősége, csak éppen harcolt ellene, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.

Ennek eredményeként az utolsó évadban bekövetkező bukása is jelentősen különbözik a Breaking Bad főhősének pusztulásától. Walter White Heisenberggé válása gyors és erőszakos volt. Jimmyé lassú és visszafogottabb. Walter White, bűntudat nélkül, a tetteire büszke emberként halt meg Saul Goodman azonban szembenéz korábbi cselekedeteivel és vállalja a neki járó büntetést. Walter White Heisenbergként távozott. Saul Goodman Jimmy McGillként éledt újjá.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com