25 évvel Harrison Ford után most Jake Gyllenhaal ül a vádlottak padján az Ártatlanságra ítélve sorozatváltozatában. David E. Kelly újabb tárgyalótermi drámát hozott el nekünk. Kérdés azonban, hogy a feldolgozás – ami inkább átdolgozás lett – végre ismét teljes pompájában mutatja-e be az alkotó tehetségét vagy a lassan tucatszámra halmozódó, felemás sorozatok nyomdokaiba lép.
A kritika spoilereket tartalmaz az eredeti regény és a film kapcsán.
Ha nem is kell aranyszabályként követni, főleg nem a mozgóképes világban, joggal tartja a mondás, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Scott Turow 1987-es regényét 1990-ben Alan J. Pakula dolgozta fel egy igényes, feszült és meglepetésekkel teli jogi thrillerben.
A Harrison Ford, Greta Scacchi és Bonnie Bedelia főszereplésével készült tárgyalótermi film a 90-es évek műfaji példáinak legjobbjai közé tartozik.
A történetben Rusty Sabich (apuka és férj) a főügyészség egyik legtiszteltebb és legsikeresebb tagja, akit teljesen rabul ejt új kolléganője, Caroline. Visszaemlékezésekből tárul elénk forró és szenvedélyes viszonyuk, ami ugyan rövid ideig tart, de a férfi szinte megszállottjává válik a nőnek. Ezt az információt pedig mélyen elhallgatja, amikor a nőt brutálisan meggyilkolják, de közben az ügy megoldását őrá bízzák. Hamarosan azonban Rusty a gyanúsítottak között találja magát, így nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy felesége és egy szem fia hogyan néz majd rá a viszonyt követően, hanem azzal is, hogy felmentsék a vádak alól.
Alan J. Pakula filmje okosan adagolja az újabb és újabb információkat mind a nézőnek, mind a szereplőknek, és a hangsúlyt a tárgyalásra, valamint a Rusty által párhuzamosan folytatott magánnyomozásra helyezi. Mindezt egy kis ügyészségi politikával teszi még érdekesebbé, valamint a legfelsőbb köröket érintő korrupció is helyet kap a történetben. Feszült, izgalmas és azzal a néhány erotikus jelenettel is jól átadja, milyen erővel vette le Caroline Rusty-t a lábáról, és hagyta őt teljesen összetörve, amikor látszólag a semmiből véget vetett a viszonynak. A gyilkos leleplezése pedig igazán meghökkentő záró fordulat, amely borzalmas súlyként nyomja rá a bélyegét Rusty és családjának jövőjére.
Az Ártatlanságra ítélve most sorozat formájában éledt újjá, ráadásul a műfaj egyik nagyágyújától. David E. Kelly azonban valamiért úgy érezte, muszáj átdolgoznia az eredetit.
Utóbbival nem feltétlen lenne baj, ha a sorozat végével éreznénk a miértet. Sajnos nem így alakult, de ne siessünk előre.
Ugyan elsőre komoly húzónévnek hathat az alkotó – aki jócskán hazai terepen mozog –, mégis fontos megjegyezni, hogy a Hatalmas kis hazugságok berobbanását követően Kelly inkább ‘elmegy’ típusú sorozatokat készített. Hiába vonta be projektjeibe az álomgyár neves képviselőit, sem a Tudhattad volna, sem a Kilenc idegen, sem a Végtelen égbolt, sem a The Calling nem ütötte meg az elvárt szintet. Hátha egy csavaros alapanyag és Jake Gyllenhaal főszereplése lesz a megoldás!
A történet ezúttal is az ügyészről (Jake Gyllenhaal) szól, akinek meggyilkolják egyik munkatársnőjét (Renate Reinsve), akivel viszonya volt. A sorozatban már kétgyerekes apa és férj először az ügy élére kerül, hamarosan azonban a vádlottak padján találja magát, ahol az életéért kell küzdenie. A nagy médiafelhajtást keltő ügy közepén pedig a családdal, a kollegákkal, a barátokkal és egy pszichológussal is harcot folytat.
Noha a sorozat kétségkívül egyik legnagyobb erénye az, hogy a tárgyalás és a történtek hatását is nyomon követi a résztvevők életébe nyújtva betekintést, nem bátor eléggé, hogy erre helyezze a teljes hangsúlyt.
Az Ártatlanságra ítélve lassan csordogálva indul útjára, azonban az évad végére teljesen elveszíti a fókuszt, az értelmet, a célt. Mintha a készítők is azt várnák, hogy az újabb és újabb fordulatokkal majd közelebb kerülnek egy átgondolt megoldáshoz. Ez azonban végig elmarad.
A sorozat próbál egyensúlyozni a családi dráma, a romantikus dráma, a brutális krimi-thriller és a tárgyalótermi alkotás között. Ezt pedig – bármilyen jól is hangzik papíron – meglehetősen bonyolult kivitelezni. Elismerés jár a Kelly vezette csapatnak, hogy a megnyújtott játékidővel teret engednek a sztori karaktereinek és több időt szánnak arra, hogy igazán megismertessék őket a nézővel. Ahogy azt is eleinte nagyon érdekesen viszik vászonra, mi is zajlik egy ilyen tárgyalás alatt egy teljesen megtépázott családi fészekben.
Az eredeti történet számos elemét alakították úgy, hogy jobban illjen ehhez az elméletben több nüanszt nyújtó alkotáshoz. A Sabich család újabb gyerekkel bővült, és nagy hangsúlyt kapott az, hogyan is próbálnak meg a tinédzserek együttélni egy ilyen helyzettel. A korrupciós vonal ugyanakkor teljesen kimaradt, amely anno, az eredeti szálban Caroline karakterének mélyítése mellett a feszültséget is jobban fenntartotta.
Rusty és Caroline kapcsolatát pedig mély szerelemmé próbálja alakítani a sorozat, ez azonban abban merül ki, hogy nagyon sok szexjelenetet látunk. Egy ponton Rusty ugyan elmélázik, mikor is szeretett bele a nőbe, de ezen kívül az égvilágon semmit nem látunk kettejük lelki kapcsolódásából. Az ambíció megvolt tehát, hogy különlegessé tegyék az alkotást és a sorozat mélyebbre ásson akár azon a téren, hogy a család hogyan éli meg az apa árulását és potenciális bűnösségét, akár azt, milyen bonyolult is lehet, amikor valakibe teljesen beleszeret az ember és nem tud ellenállni neki.
A nyolc epizódban azonban a szerelmi szál felszínes erotika marad,
a családi fókusz pedig túl sokszor marad alul a konvencionálisabb tárgyalótermi drámák elemeivel szemben. Látjuk ugyan, ahogy a gyerekek sírnak, dühösek vagy hitevesztettek és sokszor időzünk el Rusty és Barbara kettősén is otthon, így is túl sok időt töltünk a tárgyalóteremben. Az itt megjelenített jól ismert, hosszú beszédek, csavarosnak szánt kikérdezések és bírói észrevételek már számtalanszor képernyőre kerültek korábban.
Sajnos az impozáns szereplőgárdának is csak egy része emeli fel a sorozatot. Kelly ugyan ismét összekalapálta az A-listás sztárok egy részét,
azonban az Ártatlanságra ítélve ékes példája annak,hogy egyrészt a jó színészek sem menthetnek meg egy rossz forgatókönyvet, másrészt a rossz forgatókönyvek még egy-egy jó színészt is képesek lehúzni.
Bill Camp, O-T Fagbenle és Peter Sarsgaard kiemelkedő alakítást nyújtanak. Utóbbi szinte hidegrázóan jól hozza a szánalmas és hatalomittas figurát, akit űz a bosszúvágy és a keserűség. Renate Reinsve gyakorlatilag alig kap szerepet a sorozatban, így az ő tehetsége esélyt sem kap a megvillanásra. Noha a 90-es évek filmváltozata szintén kevés jelenettel is képes átadni, milyen veszélyes femme fatale karakter is valójában Caroline, az új adaptáció nem meri ráhúzni ezt a szerepet. Így egy kedves, de már-már szürke kisegér figurát kapunk, akit sokszor látunk meztelenül.
A legfájóbb mégis az, hogy Jake Gyllenhaal karrierje egyik leggyengébb alakítását nyújtja. És sajnos a feleséget, Barbarát alakító Ruth Negga esetében sem érződik, hogy a helyzet magaslatán lenne.
Hiába beszélünk két kivételesen megbízható és jó színészről, őket hagyja a forgatókönyv a legjobban cserben. Ahogy az egész sorozaton érződik, hogy a készítők nem tudták igazán eldönteni, milyen karakterek segítségével ütne a legnagyobbat a végkifejlet, úgy a színészek játéka is hol össze-vissza csapong, hol pedig már-már amatőr szinten mindennapi. És nem arra kell gondolni, amikor habkönnyűen tálalja egy alkotás az emberi és hétköznapi figurákat, hanem arra, hogy szinte azt érezni olykor, hogy amatőr művészeket látunk a képernyőn. Legjobban talán Gyllenhaal időzítése lóg ki a sorozatból, amit sajnos a maníros dialógusok is hátráltatnak és az, hogy hol ártatlan hősszerelmest, hol erőszakos és nagyképű férfit játszatnak vele.
Az Ártatlanságra ítélve szinte fogcsikorgatva próbálja hol ilyennek, hol olyannak beállítani mind a férjet, mind a feleséget, ez azonban nem kerül eléggé egyensúlyba ahhoz, hogy hús-vér emberré formálja őket.
Inkább csak ad-hoc jelleggel, sokszor erőltetetten próbálja hol az ártatlan, hol a bűnös – de legalább is csúnya, gonosz férj és apa – szerepébe tolni Rusty-t. Míg Barbara a szánnivaló, megcsalt feleség és keményen küzdő anya, valamint a rideg és számító nő képe között lavíroz. Egyiket sem tudjuk igazán sajnálni vagy drukkolni értük. A két főszereplő sokszor ellenszenves és teljesen elidegenítő volta pedig rányomja a bélyegét az egész alkotásra.
Kelly korábbi munkáihoz hasonlóan valamiért ismét mintha egy barnás-sárgás-szürkés szűrőn át néznénk mindent. Ezzel pedig a sorozat vizuálisan is nagyon egysíkúvá, már-már unalmassá degradálódik. Se a zene, se a kamerajáték, se az ütemezés nem éri el, hogy maradandó alkotásként beszélhessünk a műről. A fordulatok – noha a regényeredetit felülíró formában – itt is szép sorjában érkeznek, olykor valóban meglepő, új információt hordozva magukkal. Caroline terhességét átírták, ahogy a Rusty-t védő barát tárgyalótermi szívrohama is teljesen új elem. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a képernyőhöz szegezze a nézőt a nyolc részen át.
A legkiábrándítóbb talán mégis a sorozat befejezése, és az, hogy mennyire eltér David E. Kelly és csapata az eredeti regény és a 90-es évek filmjének felkavaró lezárásától. Feldolgozás esetén megváltoztatni, hogy ki a gyilkos egyszerűen érthetetlen. Mintha a 21. század nézőinek az eredetinél is nagyobb csattanóra lenne szükségük ahhoz, hogy igazán leessen az álluk a megoldástól.
Az Ártatlanságra ítélve ezzel az utolsó fordulattal azonban csak újabb szöget ver a saját koporsójába.
Ráadásul mintha az írók is megérezték volna, hogy valamiért nem áll össze a kép, a végső nagy drámai jelenetben kritikus dolgok maradnak megválaszolatlanul. Ki, miért, hányszor és hogyan volt jelen a tetthelyen? Logikai buktatók és értelmetlen cselekedetek sora rajzolódik ki, amelyek nem nyernek feloldást. Nem volt valamire érdemi megoldás vagy eléggé ötletes érvelés? Hát ne is essen szó róla.
A néhány erős mellékszereplői alakítás, a pozitív változtatások és a történet olykor igazán figyelemre érdemes megközelítése több ízben reményt kelt bennünk, hogy érdemes végigülni a nyolc részes sorozatot, a végeredmény azonban összességében így is csalódást kelt. Sarsgaard jutalomjátéka miatt, valamint a tárgyalótermi drámák szerelmeseinek érdekes lehet az alkotás, de Kelly továbbra is langyos vízben alkot és kis túlzással sorra pocsékolja el Hollywood nagyjait.
Az Ártatlanságra ítélve az AppleTV+-on látható.
