Mintha kezdene magára találni a történet: A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi második évada erősebben kezd, mint a sokak által lassúnak vélt első, és végre egyértelmű motívumokra talál. A kritika az első három epizód alapján készült.
Megérkezett minden idők legnagyobb szabásúnak tartott sorozatának folytatása – és kétséges, hányakat érdekel igazán. Miközben az évad minden tekintetben javult az elsőhöz képest, a kulturális hatása továbbra sem tűnik erősnek. Ami egy Gyűrűk Ura produkciótól felettébb furcsa.
Az Amazon óriásvállalkozásának, A Hatalom Gyűrűinek második évada közvetlenül az első évad fonalát veszi fel; egyes történetszálakban talán csak órák teltek el a valós időben kétéves várakozás után érkező új eseményekig. Mordor meghódoltatása tovább zajlik; Míriel királynő hazaérkezett Númenorba; az Idegen és Nori folytatják útjukat Rhūn felé; Galadriel száguld Gil-Galad nagykirályhoz Szauron felfedezésének hírével; Elrond magát a Három Gyűrűt szállítja ugyanoda; és Durin nekikezd a számkivetettek keserves életének hű feleségével, Disával, mélyen a törptárnák királyi termei alatt.
Mi pedig próbálunk visszaemlékezni, mi is történt.
Galadriel rájött Szauron kilétére, de… talán valamiért nem mondta el Elrondnak? Akik megtámadták az Idegent és a gyaplábúakat, mintha azt mondták volna róla, hogy ő egy Istar…? És mi van Míriel és Ar-Pharazon viszályával, ha ugyan van olyan?
Mindazzal a bonyodalommal és rejtéllyel együtt, amit az írók belezsúfoltak az első évadba, az még mindig lassúnak és olykor egyenetlennek tűnt; és csöppet sem éreztette eseményeinek súlyát, olyannyira nem, hogy a felidézésük sem könnyű két év múltán. A második évadnak nincs könnyű dolga, hogy ismét magára találjon.
A jó hír az, hogy mégis sikerül neki. A Hatalom Gyűrűi második évada újra magához vonzza az ember figyelmét.
És javult is: a legtöbb tekintetben legalább egy kissé fölötte áll az első évad minőségének. Ami nem változik, az a látvány. A Hatalom Gyűrűi továbbra is a kisképernyős világ legszebb látnivalói közé tartozik. Határozottan fejlődtek a sokat szidott párbeszédek: olykor meglepően szépek; még ha egy sorozat nem is ér fel Tolkien szövegszínvonalához, azért a dialógusokra érezhetően nagyobb figyelmet fordítottak (eredetiben néztem az epizódokat, nem tudom, hogy a magyar sorozatszinkron mennyire butítja le). Mintha érettebbé válna a színészi játék: Morfydd Clark (Galadriel) kevésbé heves és egyúttal őszintébb; Robert Aramayo (Elrond) magabiztosabb; Gil-Galad (Benjamin Walker) hangjában több a hatalom – és a gyász népe iránt.
Ami pedig egyértelműen javult: az a történetvezetés. Kétségtelenül és még mindig érezhető a sorozat lassúnak. Sem a jelenetek hossza és ritmusa, sem az epizódok sűrűsége nem növekedett. Három egyórás epizód alatt szignifikánsan kevesebb cselekmény zajlik, mint amennyi egy háromórás film alatt történne. De ez mostanra inkább a sorozat sajátosságának, semmint hibájának tűnik, és olyan szép (még mindig) a látványon és a játékon kívül a rendezés is, hogy a lassúság nem okoz unalmat.
De a sztorik, amik kibontakoznak! Végre összeszedte magát a sorozat és elkezd valamerre haladni. No nem mindegyik szállal, Númenor például továbbra is csak bonyolódik a semmibe, az Idegen és Nori meg csak sétálnak délnek (az első három epizódban).
De az első évadra jellemző sodródás végre kristályosabb történetvezetésre vált legalább a tündék és törpök összekapcsolódó birodalmaiban.
A második évad fő témájának a megkísértés veszélye, és a gőg és alázat ellentéte tűnik. Nagy dicséret a sorozatnak: ezeket a témákat gyönyörűen bontja ki. (Enyhe spoilerek következnek a legelső epizódokból; a sztori nagy vonalait legalább Tolkien könyveiből ismerők számára nem azok.) A megkísértés egyértelműen a központi téma: egyrészt Szauron-Annatar bűvöli meg tetszetős formájában a tünde Celebrimbort, így készülnek a törpök és az emberek Gyűrűi; másrészt ott a kísértés a tündék számára: használják-e vagy sem a Hármat, amin talán ott van, talán sem, Szauron keze nyoma?
A két hatalmas dilemma két eltérő döntést követel meg: Celebrimbornak alább kellett volna adnia abbéli vágyából, hogy ő váljon minden idők legnagyobb tündekovácsává, felülmúlva Feanort; ezzel ellentétben Gil-Galad, Elrond, Galadriel és Círdan számára a helyes döntés éppen a magabiztosságra épül, hiszen a Három Gyűrű valóban korokra szavatolni fogja a jó menedékeinek fennmaradását Középföldén és végső soron – majd amikor Narya Gandalf ujjára kerül – szerepet játszik majd Szauron végső bukásában is. Mindenkit a jóra törekvés vezérel: Celebrimbort a tünde és halandó népeken való segítség vágya (a saját hübrisze mellett); a tündéket az egész Középfölde fölötti aggodalom. De az önismeret, a helyes megkülönböztetés művészete nem mindenkiben fejlődött ki.
Mi adhatja meg a tünde lelkének békéjét? – kérdi Elrond a bölcs Círdantól. Csakis az alázat. Az alázat adja a törpök közötti viszály alapját is: III. és (leendő) IV. Durin csakis büszkeségük miatt nem hajlandó beszélni egymással. Eközben Númenorban Míriel ki is mondja, hogy az alázat miatt csakis fehérben hajlandó elmenni saját koronázására; és ami Ar-Pharazónt illeti: mind tudjuk, az alázatnak, a saját embersége és a Valák akarata előtti meghajlásnak micsoda kolosszális hiánya fog őáltala végezni nem csak Númenorral, de még a világ formájával is.
És persze ott van Szauron: a gőg megtestesítője,
a világ fölé önmagát kétségek nélkül emelő, saját akaratának mindent és mindenkit alávető abszolút egoista; a megkísértő, akiben saját kétség soha fel sem merül. Aki isteni hübriszében csaknem maga alá gyűri a világot – de ugyanez lesz a veszte is (messze, messze a mostani évadtól).
Mindez egybevág Tolkien intellektuális katolikus erkölcsi alapjaival. Tolkien híresen utálta az allegóriát (össze is vitatkozott C.S. Lewiszal a Narnia erős allegorizmusán), és határozottan nem volt hajlandó konkrét keresztény szimbolikát sem beleírni a könyveibe, de azért a teljes Gyűrűk Ura történetfolyam, a világ felépítése, a szereplők viselkedése, az eléjük álló dilemmák mind a katolicizmus klasszikus kérdéseit boncolgatják. Itt a megkísértés: ahogyan a gonosz fogást talál rajtunk, főleg a büszkeségünk és a vágyaink miatt. Itt a helyes és a helytelen alázat (alázat mint az önhittség ellentéte vs. megalázkodás); a helyes és helytelen magabiztosság. És az évszázadokon átívelő törekvés a helyes megkülönböztetés erénye iránt. Ami nem könnyű erény – nehezebb gyakorlás, mint kardot ragadva élére állni egy seregnek vagy kitárt mellkassal a vihar elé állni. De éppen ezért A Hatalom Gyűrűi sorozat szereplői egyre valóságosabb, egyre emberibb kétségek elé kerülnek és így a sorozat igen jó irányba halad velük.
Mindennek ellenére is azzal kell zárnom a kritikát, hogy
A Hatalom Gyűrűi sorozat akkor is súlytalannak érződik
(különösen a ráköltött összeghez és általában egy fősodorbeli Gyűrűk Ura produkciótól elvárható jelentőséghez képest), ha javult is az első évadhoz képest. Csaknem bizarr, hogy mennyire nincs jelen ez a sorozat a közgondolkodásban; és nem hiszem, hogy a második évaddal ez érdemben változna.
Az első évad kapcsán arról elmélkedtem: egymilliárd dollár azt akarja, hogy ez a sorozat határozza meg a következő generáció(k) számára Tolkien világát – és nézőként mit lehet ezzel kezdeni a kétségbeesésen túl –, de, hát, nem teszi. Nem határozza meg. Szinte nem is faktor. Legalábbis az első évad után (habár itt a második és még lesz három!) –
olyan, mintha a sorozat szinte nem is létezne.
Biztos vagyok benne, hogy ha Elrondot említjük, száz emberből száz előtt rémlik fel Hugo Weaving arca, és pontosan nulla fő képzeli maga elé Robert Aramayót. Pedig Aramayo egy csöppet sem rossz ám – kimondottan jól alakítja a (relatíve) ifjú tündepolitikust, még élénkebb játékkal, mint az első évadban – csak hát nem lép ki a tág világba. Nincsenek róla mémek: „én ott voltam háromezer évvel ezelőtt”. Galadriel arca még mindig Cate Blanchett, amint lefelé lépked éjnek idején Lothlórien lépcsőin; Morfydd Clark szintén javult az előző évadhoz képest, de ugyanaz a helyzet vele is:
mint a gyertya a Nap fényében, úgy pislákol Blanchette-hez képest.
Valami hiányzik ebből a sorozatból – valami, ami odavonzza a tekintetet. Nem a pénz, nem a színészi játék, nem a látványvilág és nem is a szöveg. Még csak nem is a sztori. Ezek rendben vannak. Hanem a bátorság! Peter Jackson megküzdött a víziójáért a stúdióval, a körülményekkel, az egész mozis világ közvéleményével (emlékeztek 1999-re, „nehogy már a Törjön ki a frász rendezője készítse A Gyűrűk Urát”?), míg az Amazon sorozata még annyi merészséget sem vállal, hogy például saját kreatív látványtervezéssel álljon elő – mondom, egymilliárd dollár, és az egész látványterv a tünde ornamentikától a törptárnákig még mindig Alan Lee és John Howe derivátuma. A zene Howard Shore-é. Az egészet belengő gyávaság pedig a világ minden középszerű, biztonsági játékot űző, kockázattól rettegő stúdiómenedzseréé.
Ha A Gyűrűk Ura könyvtrilógiát maga az isteni szikra teremtette, a filmtrilógiát pedig legalábbis a filmtörténeti jelentőségű emberi merészség és zsenialitás, akkor
A Hatalom Gyűrűi sorozatot egyszerűen a stúdiógőg és a félelem; teljes ellentétben egyébként épp a második évad témáival.
Ami nem jelenti azt, hogy a sorozat nem törhet ki a középszer csapdájából. Van rá legalább három további évada. Vannak remek színészei. Van mögötte egy első osztályú sztori, ami bátor kivitelezéssel messze maga mögé utasítaná a mostani tévéfantasy-élvonalat, a Trónok harca univerzumot. És vannak mögötte, végre, a közönséget tán megszólítani képes motívumok. Csak el kell emelkedni a biztonsági játéktól és megragadni a szédületes lehetőségeket: az örökkévalóságot.
„Ha ez a sorozat nagy lesz, az nem az írói szabadság, hanem csakis Tolkien miatt lesz az. A showrunnerek eleinte megfontolták, hogy unortodox módon távoli időszálakkal, a tolkieni cselekmény több évszázados terjedelmét megtartva kezeljék a történetet, de végül ellene döntöttek – mondván, hogy az események emberi léptékű időkeretbe sűrítése nélkül „a nézők nem tudnák érzelmileg beleélni magukat a sorozatba” (és ebbe a legjelentősebb változtatásba a Tolkien család is beleegyezett). Ez a döntés tipikus stúdióviselkedés: egyszerre becsüli le a néző intelligenciáját és saját írói képességeit, a biztonsági játék kedvéért” – írtam az első évadról, és ez még mindig nem változott. És ki nem állhatom, hogy két év után ugyanazt kell írnom szegény, jobb sorsra érdemes sorozatról, mint annak idején.
A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi az Amazon Prime-on érhető el.
