Úgy süllyedek le Ea világába, mint akit a gyerekkorába hipnotizálnak vissza. Ea, a Létező, és Arda, a Föld, amit Ilúvatar az ainuk muzsikájából teremtett, kétségtelenül a leggrandiózusabb alkotása az irodalomnak, és az egyik legszebb is. Tolkient az elsöprő többség A Gyűrűk Ura regény miatt ismeri: pedig skálájában A szilmarilok annyival nagyobb A Gyűrűk Uránál, mint amennyivel az nagyobb minden más fantasy-utódánál.
„A régi legendák egyre inkább apám legmélyebb gondolatainak hordozóivá váltak” – írja előszavában Christopher, a kötetet összerendező fiú. A szilmarilok Tolkien halála után készült el. A legkorábbi legendák pedig nem csak azért régiek, mert világkorszakokkal a Gyűrűháború előtt játszódnak, hanem azért is, mert Tolkien fiatalabb éveiben keletkeztek. A szilmarilokat egész életén át írta. Így aztán nem csak hátteret adnak A Gyűrűk Ura cselekményének, hanem ki is teljesítik minden következményével: erkölcsiségével, allegóriáival.
A szilmarilok voltaképpen öt részből álló mitológiagyűjtemény. Az Ainulindale a világ teremtését beszéli el. A Valaquenta a létező világ első, boldog korszakát, és a gonosz megjelenését a Földön. A kötet javát kitevő Quenta Silmarillion egy évszázadokon átívelő történet Ilúvatar gyermekeinek, a tündéknek és az embereknek a gonosz ellen folytatott háborújáról, abban való megromlásukról, de a szépség és a hősiesség megnyilvánulásairól is. Az Akallabêth és az A gyűrűkről és a harmadkorról az eredeti gonosz bukását követő két korszak rövidebb históriája: itt emelkedik fel Szauron, míg a Gyűrűháborúban meg nem döntik.
A skála érzékeltetése végett: A Gyűrűk Ura teljes története és háttércselekményei két és fél oldalt foglalnak el a négyszáz oldalas kötet legvégén.
A Gyűrűk Ura ismerőjének a legnagyobb örömet az okozhatja, amikor felfedez szereplőket és utalásokat. Két és fél oldal; de a karakterek némelyike már az első korban is élt – Galadriel és Círdan –, másoknak a családfája és öröksége nyúlik vissza korszakokra – Aragorn és Elrond –, s ismét mások nem is egészen azok a lények, amiknek A Gyűrűk Ura lapjain tűnnek; Mithrandir-Gandalf, Curunír-Szarumán, Szauron és a balrog például valójában mind maia, noha az előzőek láncokat vállaltak magukra. És most menj, és olvasd el, mi az a maia.
A szilmarilok nem könnyű olvasmány. Tolkien, a nyelvészprofesszor annyira komolyan vette a mitológiaalkotást, hogy mind a nyelvezet, mind az elbeszélés ehhez igazodott: rengeteg nép, személy, hely, tárgy és esemény (no és két mesterséges nyelv) kavalkádja fűződik fel a történet szigorúbban vett vonalára – oda kell figyelni. Tolkien csak egyszer mondja el, kik a noldák, és onnantól adottnak veszi, hogy megjegyezted. A másik száz névvel együtt. Ha élvezni akarod a mitológiát: dolgozz. De megnehezíti az olvasást az is, hogy a modor a klasszikus legendáké; néha egyetlen mondat foglal össze száz eseménytelen évet, máskor egy oldal fejt ki pár percet, ahogy a mese megköveteli.
Tolkien viszont író is, nem csak mítoszteremtő, és a tudatos szerkesztettség egyértelműen a könyv javára válik. A szilmarilok voltaképpen az egyszemélyes írói jelenlét előnyeit ötvözi a mítoszok szépségével és grandiózusságával: mintha a görög mitológiát egyetlen homéroszi zseni hagyta volna ránk, mintha a Bibliát egyetlen profi író szerkesztené át. Mindkét irodalmi forma legjobb tulajdonságait ötvözi: Tolkien elég jó író volt ahhoz, hogy át tudja venni a hagyományos mítoszok szerteágazó elbeszélő stílusát, de elég szigorú is ahhoz, hogy ügyeljen a történetre.
A szilmarilok legnagyobb erénye ez a kettős egység. Számos nagyívű mesterséges mitológia létezik: milliók ismerik külső szemlélő számára képtelen mélységekig a Star Wars vagy a Star Trek tágas világát (történelmét, korait, karaktereit), magam pedig legutóbb a The Elder Scrolls többezer oldalában vesztem el jó időre, miközben kijátszottam a Skyrimot. Néhány fantasy- és sci-fi-irodalmi alkotás is kísérletet tesz a tolkieni mélységnek legalább szimulációjára; Stephen King A setét toronnyal, vagy George R. R. Martin A tűz és jég dalával el is ér úgy messzi látótávolságra tőle (és vannak még mások is, sokan mások). De a rengeteg szerző által készített, hullámzó minőségű megauniverzumok (Star Wars, Star Trek, The Elder Scrolls) nem képesek a tolkieni szerkesztett egységre, az egyszerzős magánvilágok (például Kingé és Martiné) pedig egyszerűen nem bírják maguk mögött azt a szépírói képességet, ami Tolkient a mítoszokhoz kötötte.
Ezért marad A szilmarilok a valaha megírt legszebb, legnagyobb mesterséges mitológia. Innen származik lenyűgöző olvasmányereje. Ezért egyedi; és ugyan hány mű mondhatja el magáról a világirodalomban, hogy egyedi?
És ezért van az, hogy ha valaki fogékony a fiktív univerzumok iránt, akkor A szilmarilok veszélyes méreg a számára; olyan magasra teszi a mércét, ami után más, alkalmasint szintén lenyűgöző mesterséges világok sápatagnak tűnnek – vagy talán csak a rajongó szól belőlem. De egy biztos: nem létezik másik fiktív világ, ami mögött ilyen szépirodalmi teljesítmény áll.* És én igazán nem akarom ismerni azt az ember, aki nem hatódik meg, amikor – a hármas regény, a többi elbeszélés, a filmek és maga A szilmarilok után – elér az utolsó oldalra: „… aztán a Görbe Világ tengerei elfogytak alóluk, s a kerek ég szelei nem zavarták többet a hajót, amely a világ párája fölötti tiszta légben elszállt az Ősi Nyugatra, s a regék és dalok eldái eltűntek mindörökre.”
* Mindenképpen meg kell említeni Gálvölgyi Judit fordítói munkáját: a magyar Szilmarilok, akár A Gyűrűk Ura és A hobbit, önmagában is szépirodalmi teljesítmény. Tolkien életműve, szerencsére, a legjobb fordítók oltalmában készült el magyarul.