„Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.” – írja Catullus, az epigramma pedig kétezer évvel később a Csábítás hősnőinek lelkiállapotát is tökéletesen leírja.
Egy sebesült északi katona kerül a déli leánynevelő-intézet falai közé az amerikai polgárháború alatt, a tanárnők és tanítványok pedig egy emberként omlanak a lábai elé – idővel viszont már nem lesz egyértelmű, melyik fél van nagyobb veszélyben. Thomas Cullinan mesteri regényére Sofia Coppola 2017-es adaptációja irányította rá (újra) a figyelmet, ezért pedig nem lehetünk elég hálásak neki: a küllemében is rendkívül vonzó Csábítás ugyanis könyvben még sokkal rétegzettebb és izgalmasabb, mint a két filmes feldolgozásában együttvéve.
Bár mindkét film tesz rá kísérletet, a Csábítás legnagyobb erényét, azaz a mély pszichológiai megalapozottságát egyik sem éri be. Míg Coppola líraivá és bujává varázsolta a polgárháborús Dél elhagyatott leánynevelő-intézetét, Don Siegel és Clint Eastwood 1971-ben inkább militáns explotaiton-né formázta a történetet. A színdarabíróként is ismert Cullinan fantasztikus beleérző-képességgel rendelkezhetett, ugyanis zavarba ejtően hitelesen ábrázolja a női lélek összetettségét.
A Csábítás minden hőse határozott karakter, akikben csak egy vonás a közös: a magány.
Az egészségtelen férfigyűlölet, az elnyomott vágyak és az ingerszegény környezet kiéhezetté teszi a ház elszigetelt lakóit – nem feltétlenül szexuális értelemben. Egy olyan birtokon, ahol vélhetően a háziasszony azért adta el apja csődörét, hogy egyetlen hím sem legyen a háztartásban John McBurney tizedes megjelenése felkorbácsolja mindazon komplexusokat és mélyre visszanyúló traumákat, amelyekkel minden nő birkózik, legyen tízéves vagy középkorú.
Cullinan finom eszközökkel dolgozik, mégis szinte azonnal megteremti azt a fülledt atmoszférát, amely minden szereplőt megrészegít. A váratlan összezártság természetesen nemcsak a hölgyeket sarkallja meggondolatlan tettekre (egyikük például szerelmet vall az eszméletlenül fekvő férfinak mindössze néhány óra „ismeretség” után), hanem a sebesült tizedest is (aki mellesleg a regényben jóval fiatalabb, mint a filmekben). John McBurney a regényben jóval esendőbbnek is tűnik: csak egy szerencsés flótás, aki belepottyant a mennyországba, így nem csoda, hogy kihasználja a helyzetet. Cullinan zseniális húzása ugyanakkor, hogy a férfi nézőpontját sohasem ismerhetjük meg: a hosszú távú céljaival együtt a valódi jelleme is homályban marad, csak kívülről, a lányokkal azonos pozícióból figyelhetjük és értelmezhetjük a viselkedését.
Nincs igazság
A regény legszembeötlőbb vonása ugyanis, hogy minden fejezetet más narrátor tálalásában olvashatunk: az öt fiatal növendék, a két tanítónő és a fekete rabszolganő jól elkülöníthető, egyéni hangon, sajátos manírokkal szólal meg. A nyolc nő megbízhatatlan elbeszélő, ráadásul a társas kapcsolataikon túl még narrátorként is alakoskodnak: szépítik a saját szerepüket a történetben, gyakran egymásra terelik a felelősséget, illetve mentségeket keresnek. Az objektivitás hiányát növeli, hogy nem is mindig a legrelevánsabb szemtanú számol be a történtekről, a fejezetek cselekménye között pedig nincs átfedés. A Csábítás így számtalan részletet homályban hagy, vagy a könnyen bevonódó olvasó fantáziájára bíz. Cullinan erotikával átszőtt stílusát dicséri ugyanakkor, hogy a regény kevés, de nagyon hatásos szimbólumot is felvonultat: a gazzal benőtt Eros-szentély, a természeti párhuzamok vagy az, hogy a Macbeth üzenete az „óvakodj a nőktől” lenne kellően elmélyítik a regény igazságait.
Izgalmas továbbá, hogy a retrospektív narráció és a kiszólások arra utalnak, hogy a nők vallomást tesznek valaki előtt – az viszont homályban marad, hogy pontosan mikor és kinek beszélik el a történteket. A láthatatlan ítélőszék érzete viszont felerősíti a Csábítás bűnöktől terhes alaphangját – amely szintén részletgazdagabb a regényben, mint az adaptációiban. Egyik film sem mutatja be ugyanis, hogy a tizedes a ház minden lakóját megbolondítja, mert mindenkinek megtalálja a gyengéit. Legyen közös pont a vallás, a természetszeretet, a háború, a testiség, a hűvös kívülállás, az alkohol vagy a hatalomvágy, az ezerarcúnak mutatkozó John McBurney az összes lányt az uralma alá vonja – ezt viszont semelyikük nem hajlandó beismerni.
Ki nyer?
Így pedig mindannyian veszélybe sodródnak, hiszen hiányoznak belőlük azok a viselkedési normák, bejáratott panelek, amelyek segítségével higgadtan kezelhetnék az egyszerre csábító és taszító helyzetet. A férfi jelenléte felváltva tölti el őket örömmel, féltékenységgel, félelemmel, dühvel – ez a felfokozott izgalom pedig megmosolyogtatónak, McBurneyt ismerve mégis indokoltnak tűnik. „Eccerűen nem normális, hogy itt rettegünk egy vézna, féllábú fiúcskátul!” – gondolja a rabszolga Mattie már a regény tetőpontján túl, amikor az indulatok olyannyira eluralkodnak a ház lakóin, hogy a tragédia elkerülhetetlenné válik. A naiv, de annyira mégsem sebezhető nők előbb-utóbb rájönnek, hogy csak egymásban bízhatnak meg, majd szörnyű bosszút állnak, amelyről eldönthetetlen, mennyire volt jogos. Ettől lesz furcsán kicsavart gótikus rémregény a Csábítás: hogy ki a rém és ki az áldozat, az vitatható.
„És mi történik a betolakodókkal az állatvilágban? (…) Hát – mondta elgondolkodva Amelia –, néha előfordul, hogy ők győznek. Egyszer láttam egy vadászdarazsat, amelyik behatolt a szöcsketanyára, és az összeset megölte, vagy legalábbis megbénította a fullánkjával. Így nyugodtan el tudta hurcolni a szöcskéket, hogy zavartalanul megölhesse őket. (…) Viszont a betolakodó nagyon gyakran alulmarad – folytatta Amelia. – Egyszer láttam egy hernyót, amelyik bement a parányi vöröshangyák közé, és azok valahogy úgy elbűvölték, vagy elterelték a figyelmét, hogy a végén teljesen ki volt nekik szolgáltatva. A kis hangyák mintha cirógatták volna a csápjaikkal, míg a hernyó elernyedt, és kis idő múlva valahol a vége felé kibocsátott pár csepp nedvet. Az összes hangyának jutott ebből a folyadékból, és úgy tűnt, hogy nagyon ízlik nekik. És miután megfejték a hernyót, közös erővel bevonszolták a föld alá, feltehetően azért, hogy lassanként megegyék.” (75)
Thomas Cullinan: Csábítás
Athenaeum, 2017
Fordította: Szieberth Ádám
