Az Út a paradicsomba a címszereplő rendezőóriás, Francis Ford Coppola rendhagyó életrajzi kötete. Sam Wasson munkája ugyanis a hagyományos életútbemutatás helyett arra keresi a választ, hogy miként birkózott meg Új-Hollywood keresztapja többször is a karrierapokalipszissel?
A 84 éves rendezőgéniuszban negyven évvel ezelőtt fogalmazódott meg először álomprojektje, a Megalopolisz ötlete. A szakmai kudarcok és anyagi nehézségek között sínylődő koncepció azonban hosszú évtizedekig váratott a megvalósításra, hogy számos korábbi sikertelen próbálkozás után végül teljesen független produkcióként készülhessen el. Ennek minden kreatív előnyével és gazdasági hátrányával. A könyv szerzője ezen apropóból eleveníti fel Coppola életútját, különös tekintettel az olyan hasonlóan megalomán vállalkozásokra, mint az Apokalipszis most és a Szívbéli. Hiszen ezen projektek ugyancsak megjárták azt a produkciós poklot, ami már több alkalommal okozta az ambiciózus filmmogul teljes eladósodását.
Az Út a Paradicsomba fejezetei tehát Francis Ford Coppola-sztorija helyett sokkal inkább az általa alapított Zoetrope Stúdió történetét mesélik el.
A könyv nem egyetlen alkotó életútját járja végig, hanem egy közösség és egy eszme emlékét kutatja. Sam Wasson sajátos gyártástörténete ennélfogva hol Conrad regényeinek lelkiismereti küzdelmekkel terhelt, delíriumos komplexitását, hol pedig Capra filmjeinek becsületharcos ártatlanságát idézi. Az anyagi és morális sötétség mélyére tartó utazás egy csodaszép élet reményével kecsegtet, ahogy az egyre lehetetlenebbnek tűnő kreatív vállalásokon eluralkodik az ellentmondásos rendező szívbéli apokalipszise.
Francis Ford Coppola ugyanis egyszerre megbízható sikergyáros és hatalmas bukások felelőse, családapa és csalfa férj, önfeledt showman és magának való különc, lelkes csodagyerek és kiégett kéjenc, kreatív szakember és kontrollvesztett, bohém művész, őszinte auteur és anyagias iparos, megfontolt vállalkozó, valamint paranoiás hazárdőr, forgatókönyvíró, rendező, producer és stúdióvezető egyszemélyben, akinek a zsenialitását csak egy hajszál választja el az őrülettől. „Egy kivételesen tehetséges, enyhén elmebajos, mániás-depressziós és káprázatos olasz pasas.”
A munkatársakkal, rokonokkal és magával a címszereplővel készített személyes interjúkra épülő kötet mindig más oldaláról képes láttatni Coppola alakját és tevékenységét.
De talán éppen ez az elbeszélésekre támaszkodó megközelítés az oka, hogy a magánéleti bonyodalmak és tragédiák jelentősen háttérbe szorulnak a szakmai kihívások részletezéseivel szemben. Coppola szigorú, sosem elégedett apjához, illetve mérhetetlenül hűséges és megértő feleségéhez fűződő ambivalens viszonya, továbbá legidősebb fiának korai elvesztése jelentősen kisebb hangsúlyt kapnak, már-már elvesznek a különböző produkciós anekdoták sűrűjében. Noha Coppola számára olyannyira fontos a családja, hogy rendszeresen bevonja őket a közös munkába, illetve hasonlóan közvetlenül bánik minden más munkatársával is, akik előtt nem rest őszintén kitárulkozni.
A Wasson által feltárt és rendszerezett visszaemlékezések mégis inkább az excentrikus művész alkotófolyamatának káoszát vizsgálják az alkotó mögötti ember megismerésére tett kísérletek helyett. A magánéleti fordulatokon túl ráadásul többek között a Coppola életútjára reflektáló A keresztapa-filmek vagy a szintén jelentős szakmai sikert hozó Magánbeszélgetés sem kerülnek részletes bemutatásra, ahogy filmelemzésekkel sem találkozhatunk a műben. A kötet gerincét jelentő két nagy fejezet, Az Álom és Az Apokalipszis elsősorban egy-egy kiemelt produkcióval foglalkoznak: előbbi az Apokalipszis most, utóbbi pedig a Szívbéli gyártástörténetét járja körbe.
Az írás az életrajzokra jellemző fókuszált kronológia betartása helyett a Coppola munkamódszerét meghatározó káoszt és bizonytalanságot érzékelteti szerkesztésmódjával. Az alkotóportré mozaikjai mindössze cím nélküli alfejezetekként szakítják meg időnként az Apokalipszis most forgatásának leírását. Ez a témák közötti aránytalanság azonban Wasson koncepciójának szerves része, hiszen
az Út a Paradicsomba a Megalopolisz hánytatott sorsú filmterve mögötti motivációkat igyekszik érthetővé tenni olvasói számára.
Coppola azért hozta létre privátstúdióját, az American Zoetrope-ot, hogy a profitorientált stúdiórendszertől független, kreatív alkotóműhelyt teremtsen. A koncepció mégsem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Ráadásul éppen a rendező korlátok nélküli innovációi és megalomániája húzták keresztül az ambiciózus elképzeléseket. Így a Hollywood alternatívájának szánt kísérlet végül maga is pokoli álomgyárrá alakult. Az a színfalak mögötti zűrzavar, ami az Apokalipszis most idején még a film háborús tematikájának javára vált, a következő projekt, a Szívbéli látványos musical-románcának esetében már teljes kudarccá terebélyesedett. A film pedig a nagy múltú United Artists stúdiót is bedöntő A mennyország kapujában egy évvel korábbi bukásához mérhető lendülettel rántotta magával rendezőjét.
Coppola mindig is az apokalipszis és az álom megvalósulásának határsávjában alkotott,
karrierje mégsem élte túl a Szívbéli bukását. Vállalkozásai megbuktak, stúdióját, birtokait, felszereléseit elárverezték, korábbi gigasikereivel szerzett vagyonát pedig teljesen elvesztette. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója visszafordíthatatlan törést okozott az életműben. A teljes alkotói szabadságért és kompromisszummentességért küzdő művész innentől kezdve sorra vállalta a bérmunkákat pénzért, másoknak rendezve filmjeit. Ekkor, a személyes és szakmai tragédiaként megélt csődállapotban fogant meg az álma pusztulását megörökítő Megalopolisz ötlete, ami egy római korból inspirálódó utópiára vetíti a bukott filmmogul ambícióit.
A filmipar megreformálására tett utolsó kísérlet ugyanakkor nem kevésbé kockázatos vállalkozás, amihez Coppolának ismét be kellett fektetnie az elmúlt évtizedekben felépített üzleteit, köztük neves borászatát is, hogy saját zsebből finanszírozhassa újabb különc projektjét. A kötetet keretező bevezető és epilógus rövid kitekintései ennek hátterébe nyújtanak bepillantást, így a kezdetben fókuszáltalannak ható megközelítésmód is értelmet nyer:
az Út a Paradicsomba egy Coppola szellemiségéhez hű életrajzi útmutató a karrierösszegzőnek szánt Megalopolisz értelmezéséhez.
Noha a könyv megírása óta bemutatott film – Wasson némileg marketingszagú bizakodásával szemben – kritikusai szerint sokkal inkább emlékeztet a Szívbéli önmagát felemésztő ötleteire, mint az Apokalipszis most kreatív krízisére. Hiszen a leírtak alapján Coppola álma elsősorban nem a filmnyelv megújítása volt, hanem a filmkészítés ipari aspektusainak és gazdasági oldalának reformja, hogy az eladhatóság béklyója ne szabhasson többé gátat a rendhagyó esztétikai megoldások lehetőségeinek. Ilyen értelemben a Megalopolisz már puszta elkészülte és bemutatása okán személyes diadalként könyvelhető el, még ha az életmű konklúziója nem is kecsegtet a korai művek széleskörű elismertségével.
Sam Wasson: Út a Paradicsomba – A Francis Ford Coppola-sztori
Corvina, 2024
Fordította: Varró Attila
