A Saga több mint a címben ígért egyszerű történet. Brian K. Vaughan, az Y: Az utolsó férfi és a Lost írójának és Fiona Staples, a Mystery Society kritikuskedvenc rajzolójának képregényében egy intergalaktikus háborúban két ellentétes oldalon harcoló katona egymásba szeret, szerelmükből pedig egy kislány születik. Ahogy megismerjük életének első időszakát, feltárul előttünk egy mesés, új fantasy birodalom is, ami még a sokat látott képregények világában is eredetinek számít.
Kezdjük talán azzal, hogy ritkán találkozik a képregények lapjain az űroperák, a sexploitation és a családregények világa – egyszerre vagyunk szemtanúi egy a Star Wars ihlette bolygóközi háborúnak, gázolunk térdig az erkölcsi fertőben és ismerkedünk egy két világból jött házaspár családi gondjaival. A 2012 márciusában megjelent első rész a történetet felnőttként narráló Hazel születésével indul, szülei a Landfallon született szárnyas Alana és a Landfall holdjáról, a Wreath-ről érkezett, szarvakkal és a mágiával felruházott Marko.
Az első két kötetben – melyek az eredeti széria első 12 füzetét fűzik össze – hármuk menekülését követhetjük nyomon – mindkét, a háborút fenntartani kívánó oldal szeretné ugyanis holtan tudni a párost. Legfőbb üldözőik a képernyőfejű Robot IV herceg és a westernfilmek világából elénk lépett Az Erély nevű bérgyilkos – mindkettőjük remek példát ad az alkotópáros rendkívüli fantáziájára és kifinomult ízlésére. Vaughan és Staples bravúros munkáját az is jól jelzi, hogy a mindmáig futó sorozat az évek során számtalan díjat begyűjtött, tizenkét Eisner- és tizenhét Harvey-díjjal jutalmazták, az első néhány számból összeállított kiadvány pedig 2013-ból Hugo-díjat kapott. Nem kérdés tehát, hogy a Pesti Könyv Kiadó nemrégiben eszközölt megjelenése hiánypótlónak számít.
Az alkotópáros jól ismert elemekből táplálkozik, megteremtett világuk azonban rendkívül újszerűnek és frissítőnek hat: egyszerre nagyon hús-vér – Marko és Alana jól illenének Földünk Kelet-Európájának nyers underground világába – és nagyon is kitalált –
szárnyak és szarvak, mágia, legkülönfélébb teremtmények és bolygók.
Vannak itt mindenféle állatfejű, embertestű lények, képernyőfejű, de nagyon is emberi gondolkodású humanoidok, asszony-bogár kreatúrák és zombitestű szellemek. Vaughan és Staples végtelen patchworkot játszanak – amit útjukba kerül, beépítik, de sosem odateszik az elemeket, ahová várnánk.
Referenciaként sok minden beugorhat: az űroperák ősatyja, a Star Wars legalább annyira helytálló hivatkozás, mint A Gyűrűk Ura, a Rómeó és Júlia, a Trónok harca, de akár a Firefly is. Vaughan saját maga a Star Warst, a Flash Gordont és Az Ezüst Utazót nevezi meg legfőbb inspirálójaként. A Saga történetét – melyet már gyerekkorában elkezdett építgetni – pedig egyfajta trójai falóként jellemzi, ahol egy a szülőség természetét elmesélő történetben valójában a művészi alkotásról (is) beszél.
Amilyen váratlan a világteremtés és a cselekményszövés, annyira visszafogott, szinte konzervatív a képregényes megjelenítés: Staples teljesen hagyományos panelezést használ, nem zsúfolja tele az oldalakat, szép nagy teret kapnak a kifejezetten esztétikus rajzokkal elmesélt jelenetek.
Staples meseszép, szinte a szecesszió határán tobzódó képei óriási kontrasztot mutatnak az általuk ábrázolt tartalmakkal:
a kíméletlen erőszakkal, trágársággal, a háború és a halál képeivel, az explicit, gyakran beteges szexualitással. Igen, a Saga kőkeményen 18+-os, üzenete azonban – minden perverzitása ellenére is – szép: a szerelem, a család, a hűség erejéről mesél az első két kötetben. Izgalmas lenne látni, hogyan kel életre ez a világ a szélesvásznon – Vaughanék azonban nem tervezik mozgóképesíteni meséjüket, így egyelőre be kell érjük ezzel a sokszor meghökkentő, máskor letaglózó, de összességében mégiscsak pazar papírvilággal.
