Elsőkönyves fiatal hawaii írónők regényét ritkán veszi kézbe átlagos magyar könyvbarát. Ha azonban a könyvből Alexandre Payne filmet forgat George Clooney főszereplésével, akkor picit megint más a helyzet. Ha egy sztár kell, hogy olvassunk egy jó könyvet, ám legyen úgy!
Kaui Hart Hemmings neve legfeljebb az amerikanisztika szakos egyetemistáknak volt ismerős, első megjelent regénye előtt már néhány novellával és egy tv-film forgatókönyvével jelent meg az irodalmi palettán. Első regénye azonban sok országban és sok nyelven megjelent, főleg, miután kiderült film készül belőle. A film elkészült, Golden Globe- és Oscar-díjas lett, nálunk is mozikba került (kritikánk).
Nem célja ennek az írásnak, hogy a könyv és a film összehasonlítását adja, de a regény olvasásakor (ami a film után történt) úgy éreztem magam, mint aki monitoron egészben néz egy képet, majd belescrollozva az egérrel valami nagyon mást lát. Valami részletesebbet, színgazdagabbat, szagosabbat, élettel teltebbet.
Mert az Utódok minden fájdalom, szenvedés és dráma ellenére élettel és derűvel teli regény. Nem, nem azért, mert Hawaii-n játszódik, ahol senkinek nincs más dolga, csak napestig szörfözni és bulizni, és ahol mindenki izmos felsőtestű férfi vagy formás idomú bikinis nő. Persze a regényben ez is benne van, hiszen Hawaii nem csak az, ami valójában, hanem amit mi gondolunk róla. Az Utódok viszont nem áll meg itt, hanem lemegy a mikroszintre. Lemegy a baráti, a rokonsági, a családi és a párkapcsolati szintre. Lemegy apa-lánya szintjére. Minden apró részletnél megáll, elgondolkozik, s mint egy lassított felvétel vagy egy szuper-nagyfelbontású fotó, úgy mutatja meg azt, mutatja meg az emberi kapcsolatok igazán fontos részét, ami mellett amúgy elszaladnánk.
Napsugár, fények, tenger és mindenfelé flangáló szörfösök az egyik oldalon, és egy férfi a másik oldalon, akit mindez teljesen hidegen hagy. Házassága és gyereknevelési kérdései, egyedül rászakadó magánéleti és munkahelyi problémáit nap nap után veszi vállára, mégsem helyezi magát a mártír szerepébe, hanem mindig felveszi a ritmust. Flegma, olykor cinikus modorában próbálja feloldani. Ha nem látják a gyerekei, kicsit sír. Bölcs ember módjára viselkedik, érzi, ő a kapocs felmenők és utódok között.
Talán picit kevésbé érződik (a filmnél azért így is jobban), hogy végső soron mind utódok vagyunk, de mind felmenők is. Köszönettel vagyunk a kapottakért, az ősök hagyományaiért, s felelősök az utódainkért. Ha másért nem, ezért mindenképpen megéri küzdeni.
