Korrupt politikusok, külvárosokban letelepedő bevándorlók, megkérdőjelezhető ítéleteket hozó bírók, liberális és rendpárti csörtéktől hangos közbeszéd – Frédéric H. Fajardie önbíráskodó rendőrökről szóló kisregénye napjainkban is aktuális olvasmány lehetne. Kár, hogy az Így jár minden politikus bűnöző! merészsége kimerül a provokatív címválasztásban.
Az 1980-as évek Párizsában egyetlen éjszaka leforgása alatt megölnek egy drogbárót, egy játékbarlangokat irányító politikust, és egy prostitúcióra szakosodott gengsztert. Az elkövetők a Rendőrhűség nevű halálbrigád tagjai – az önbíráskodó hekusok szerint mindenki halált érdemel, „aki a bűnözés, az erkölcsi hanyatlás és a Franciaországot naggyá tévő értékek tagadása felé próbálja rántani az országot.”
A provokatív felütés, a címadás és az Athenaeum kiadványának hátlapja szembesítő erejű társadalomkritikát, a Mitterrand-korszak visszásságait leleplező nemzeti tablót sejtet, de aztán hamar be kell látni, hogy az 1984-ben napvilágot látott Így jár minden politikus bűnöző! csupán egy akciódús krimi, ami a gyilkosságok változatosságára és a rendőrségen belüli dinamikára koncentrál. Frédéric H. Fajardie mindvégig az erkölcs oldalán áll, fel sem merül benne, hogy megjátszott rokonszenvvel, esetleg megértéssel viszonyuljon a sötét oldalt választó rendőrökhöz. Mondhatnánk: emlékezetes provokáció helyett a kétes értékű szórakoztatást választotta.
Az Így jár minden politikus bűnöző! legfőbb hibája, hogy merényletei mögül hiányzik a naturalista felfestésű, részletgazdag társadalmi háttér, ami érthető motivációval ruházhatná fel a halálbrigád tagjait, ami meggyőzően tudatosíthatná az olvasóban, hogy a ’80-as évek Franciaországa egy olyan bűnnel teli fertő, amit csak drasztikus lépésekkel lehetne megmenteni. (Egyébként is kétlem, hogy ilyen élhetetlen lett volna a korabeli Párizs!) A helyzetet gyakorlatilag kész tényként kezeli az író, az áldatlan állapotokat legtöbbször az önbíráskodó zsaruk elfogult kijelentéseiből ismerjük meg. Kevés az olyan epizód, aminek az utca embere a főszereplője. Mint például az a prostitúcióra kényszerülő feleség, akit saját háza előtt érnek tetten, hogy aztán szégyenében egy kocsi elé vesse magát.
Fajardie nem képes Párizsról olyan tapintható atmoszférát felrajzolni, mint James Ellroy Los Angelesről, vagy éppen Jens Lapidus Stockholmról.
Jó vagy éppen rossz oldalon álló rendőrfigurái olyannyira az átlagember felett állnak, hogy nem ismerik a várost, amelynek a rendjét védik. (Megjegyzendő, hogy e problémát a regény 1988-as, Ne ébreszd fel az alvó zsarut! című mozgóképes adaptációja sem orvosolta.)
Frédéric H. Fajardie zsaruszereplői ráadásul cseppet sem valószerű karakterek, személyiségük lényegében egyetlen dimenzióból áll. A gyilkosságok felgöngyölítésére kirendelt Grindel a sokat tapasztalt felügyelő archetípusa, míg társa, Peret a kiábrándult zsarué. A rossz oldalon álló Scatti főfelügyelő kényszeresen konzervatív alak, jobbkeze, Lutz pedig egy fajgyűlölettől vezérelt mestergyilkos.
Sematikusságuknál azonban jobban fáj, hogy a regény valamennyi rendőralakja művelt, egy alternatív tudós társaságot is alapíthatnának a Francia Tudományos Akadémia kiváltására. A gyilkosok hol I. Károly angol király kivégzésére és Oliver Cromwell szerepére hivatkoznak, hol Edgar Allan Poe egyik novelláján merengenek. A pozitív pólus tagjai pedig szabad idejükben Schopenhauer nézeteiről értekeznek, hogy aztán pár fejezettel később Kafkával élcelődjenek. E jellemvonások pedig egyik oldalról a korrajz hiteltelenségét erősítik, másik oldalról pedig elveszik Fajardie törvények szerepéről megfogalmazott mondandójának élét.
Az Így jár minden politikus bűnöző! leginkább csak akkor működik, amikor nem akar több lenni egy izgalmas kriminél. Amikor szenvtelen, egyszerű mondatokkal ábrázolja az immáron sokadik gyilkosságot. Amikor felskicceli a Rendőrhűség évtizedes munkával felépített, hierarchikus szervezetét. Amikor feszültséget gerjeszt a rendőri testületen belül kialakult bizalmatlansággal és káosszal. E szituációkban Fajardie regénye képes hátborzongatóvá válni.
A francia ponyvaregény legemlékezetesebb epizódja mégsem a hidegrázós helyzetek közé tartozik, meglepő módon humor jellemzi. Központi alakja egy letartóztatott filozófiatanár, aki tehetetlenségében a saját ürülékével keni össze rasszista kávézók WC-jének falát, mert azok nem szolgálják ki a gyári munkás szenegáliakat. A férfi már azt is tudja, hogy egy WC-feliratra hivatkozva fog védekezni a bíróságon: „Legyen szíves abban az állapotban hagyni ezt a helyet, amilyenben beléptekor szerette volna látni.” Frédéric H. Fajardie regényétől abszurd szituációk sokaságát vártam volna el, hogy ne csak az erőszak erkölcstelenségével szembesüljek. A liberális és rendpárti szembenállás örökérvényűségét azonban csak elvétve tudtam megmosolyogni.
