Martin Scorsese ezúttal ismét igaz történeten alapuló gengszterfilmet rendezett. Az ír forgatókönyvét Steven Zaillian adaptálta Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! című könyvéből, amely Frank Sheeran átfogó vallomása a Hoffa-ügyről.
Az ír Martin Scorsese tolmácsolásában oldja meg az Amerikát évtizedeken át lázban tartó rejtélyt, azaz: ki ölte meg Jimmy Hoffát? Az alkotás azonban nem születhetett volna meg, ha Robert De Niro nem veszi kézbe egy nap Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! című kötetét, majd ajánlja Scorsese figyelmébe. Ez a true crime regény kínálja ugyanis a titokzatosan eltűnt szakszervezeti vezető ügyéről szóló eddigi elméletek közül a leghitelesebbet: eszerint jó barátja, Frank Sheeran végzett Hoffával. A könyv azonban nem marad meg a teória szintjén, annál jóval több lesz. Gyakorlatilag Sheeran vallomása ez, amit a korábban gyilkossági nyomozóként és ügyészként is dolgozó Brandt rögzített magnóra több mint öt éven keresztül.
A hosszú, beszélgetéssel eltöltött órákat a mű szerkezete is reprezentálja: Frank idézőjelbe tett elbeszéléseit csak néha szakítja meg hosszabb-rövidebb időre Brandt kiegészítése. Ezek az adatok és háttér információk objektivizálják az Ír visszaemlékezéseit. Minderre szükség is van – főként a Jimmy Hoffáról, illetve az ő és Bobby Kennedy viszályáról szóló fejezeteknél –, hiszen, ami Frank számára köztudott volt, az az olvasónak manapság (és Amerikán kívül) nem olyan egyértelmű; illetve Sheeran Jimmy ügyeinek csak a nem hivatalos oldalát ismerte. A toldások részletesen foglalkoznak Robert Kennedy maffia ellen indított hadjáratával, Hoffa perével, bírósági ügyeivel, illetve Hoffa eltűnésének konzekvenciáival. A történelmi hitelesség kedvéért Brandt gyakran idéz korabeli cikkekből, hivatalos jelentésekből, jegyzőkönyvekből, illetve maga Kennedy könyvéből is:
„Láttuk és kikérdeztük a nemzet leghírhedtebb gengsztereinek és bűnözőinek néhányát. De egy csoport sem volt, amelyre jobban illett volna a régi Al Capone-féle szindikátus sémája, mint Jimmy Hoffára és egyes alvezéreire a szakszervezeten belül és kívül.” (141. o.)
Azonban bármennyire is informatívak Brandt hozzáfűzései, sokkal szárazabbak és kevésbé érdekfeszítőek, mint Frank sztorijai. Közös pont azonban az író és az interjúalany stílusában, hogy egy-egy új szereplő felbukkanásakor rendre megjegyzik, milyen véget ért az illető – ezt mintázzák a feliratok Az írben.
És vajon Frank részei miért élvezetesebbek? Talán a gengszterek romantizálása vagy az alvilág egzotikuma miatt – amibe a könyv a szóhasználatával is enged némi betekintést. Meghatározó többek közt az argó jelenléte, így például az „elment Földvárra deszkát árulni” halottat jelent, míg a címben is szereplő „szobafestés” a gyilkossággal, az „ácsmunka” pedig a hulla eltüntetésével egyenlő. A gengszterek mondása pedig, miszerint „ahol kétség merül fel, ott nincs kétség” annyit tesz: ha valakiben gyanakodni kezdtek, azonnal kivégezték. Szintén markáns jellemző, hogy Brandttel ellentétben Frank szinte kizárólag a becenevükön emlegeti a többi bűnözőt (pl. Borotvakés, Tony Pro, Gyufafejű, Gülü Sally) – ezzel ismét közelebb hozva a maffiózókat az olvasóhoz.
Ám az is lehetséges, hogy Sheeran egyszerűen csak szórakoztatóan adta elő magát.
A kisebb anekdoták – mint, mikor fiatalkorában néhány száz dolláros fődíj reményében kenguruval bokszolt –, illetve a személyes megjegyzései – „Jimmy Hoffa idegei kötélből voltak, a tökei vasból” –, valamint a számtalan popkulturális utalás rendkívül olvasmányossá teszi az amúgy is izgalmas könyvet. A The Irishman ugyanis témájából és felépítéséből fakadóan legalább annyira feszült, mint akármelyik fiktív krimi. A suspense pedig egyre nő, ahogyan közelítünk az ominózus gyilkossághoz. Ezt azonban még jó néhány esemény előzi meg, hiszen ami Steven Zaillian forgatókönyvében csupán említések és utalások szintjén jelent meg, az a könyvben bővebb kifejtésre került. Ily módon az Ír fiatalkorával, illetve második világháborús katonaéveivel hat fejezeten át foglalkozik a regény. Míg a Kennedy-konspirációkat – azaz: John F. Kennedy elnökké választásában, majd meggyilkolásában is benne volt a maffia keze – is több fejezetben, illetve az utólag hozzátoldott lezárásban is tárgyalja.
A film és a könyv ezen kívül a karakterek jellemrajzában is különbözik. Míg a nagyvásznon Russel és Jimmy remekül kidolgozott szereplők voltak, addig a memoárban kétdimenziósak maradtak. Buffalino a történetek állandó szereplője volt ugyan, ám mégis a partvonalra sodródott a Hoffáról szóló oknyomozás során. Ellenben Frankkel: narrátor lévén valódi személyisége lesz, mely a cselekménnyel együtt a Hoffa-kivégzésnél csúcsosodik ki.
Sheeran így nyilatkozott a merényletet megelőző órákról:
„Ha tudni akarja, mit éreztem azon a gépen, sajnálattal kell közölnöm, hogy semmit. (…) Eldöntötték, hogy festeni kell, és kész. (…) A háború megtanított rá, hogyan tartsam kordában az érzéseimet, amikor menni kell.” (357. o.)
Zaillianék emiatt tették Franket pszichopata gyilkossá, aki csupán öregkorára vált bűnbánóvá. A regényből azonban kiderül, hogy az Írt a látszatnál sokkal jobban megrázták a történtek. „A barátom nem szenvedett” – mondja, majd kifejti, hogy ha nem húzza meg a ravaszt, Hoffa után küldték volna Földvárra deszkát árulni. Ugyanakkor az elnyomott érzelmek nyomot hagytak Sheeranen: alkoholista lett, akit az igazi Donnie Brasco/Joe Pistone is gyakran látta ahogy a bárpultot támasztotta. Emellett olyannyira gyötörte a bűntudat, hogy biztosra vette, a lánya, Peggy tudja mit tett Jimmyvel. Ezt Frank a nő „még ismerni sem akarok olyan embert, mint te!” – kijelentéséből gondolta, és a tényből, hogy 28 éven át nem szólt hozzá. Ennek ellenére Frank sohasem tört meg, akárhányszor is hallgatták őt ki az ügyben.
Akkor vajon miért döntött úgy az öreg Sheeran, hogy mindent bevall Charles Brandtnek? Pont ő, aki a kötet során többször is büszkén hangoztatja: sosem volt vamzer. Ráadásul rendkívül kényelmes, hogy beismerésével nemcsak az évtizedek óta megoldatlan Hoffa-ügy, de számos más rejtély is tisztázódik. Brandt erre a következő magyarázatot adja: „(…) ez a könyv Frankről szól, és Franknél minden a bűnbánatról szól, és az útról a feloldozás felé.” A katolikus hitű gengszter bűntudattól vezérelt gyónása azonban lehet elég meggyőző érv? Egyesek szerint nem.
A The Irishmanről ugyanis egyszerre két igen erős kritika is megjelent, melyek szerzői azt állítják: Sheeran állításai kitalációk.
Bill Tonelli The Lies of the Irishman című cikkében Franket „a maffia Forrest Gumpjának” nevezi, akinek története túl szép, hogy igaz legyen. Jó néhány rendőrrel és bűnözővel készített interjút, akik még csak arra sem emlékeztek, hogy Sheeran egyáltalán gyanúsított lett volna az ügyben. Sőt: ketten is azt hangoztatták, hogy az Ír soha egy légynek sem ártott alvilági karrierje során. A másik kritikus, Jack Goldsmith maga is előrukkolt egy könyvvel Scorsese filmjének megjelenésekor, melyben Jimmy Hoffa fogadott gyerekét, Chuckie O’Brient kívánja tisztázni. Goldsmith, Chuckie nevelt fiaként a Jimmy Hoffa and ‘The Irishman’: A True Crime Story? című írásában azzal érvel, hogy miután nevelőapja elmondása szerint az ő involválódásának részlete sem stimmel Sheeran történetében, ezért az egész vallomás hamis. Azonban Goldsmith még ennél is tovább megy: nem csupán Frank, de Charles Brandt szavahihetőségét is megkérdőjelezi. Szerinte az egyik Hoffa-ügyben nyomozó FBI-os, Andrew Slussra Brandt Andyként hivatkozott, akit közeli barátjának mondott.
Csakhogy Sluss állítólag világ életében utálta, ha Andynek hívják.
Ezen kijelentések, ha mást nem, azt mindenképpen elérik, hogy hatalmas kérdőjeleket hagyjanak az olvasóban. Brandt őszinteségét ugyan szinte lehetetlen ellenőrizni, de feltéve, hogy az író igazat mond, nagy eséllyel maga a memoár tényei is valósak. Mégpedig azért, mert a szerző, egykori nyomozó révén, Sheeran minden állítását leellenőrizte: ellátogatott a gyilkosság helyszínére, tanúkat kérdezett meg Joe Gallo megölésével kapcsolatban Sheeran hitelességét igazolandó, videóra, illetve magnóra rögzítette Frank nyilatkozatait. Ezen felül Brandt az évek során Frank lányaival is kiváló kapcsolatba került, akik sosem kételkedtek a könyv valóságtartalmában. Ha azonban a The Irishman valamilyen okból mégsem a teljes igazságot közvetíti, akkor az fikciós műként továbbra is megállja a helyét.
Olvasmányos, feszült és szórakoztató tulajdonságai miatt mindenképp.
Személy szerint viszont szeretném azt hinni, hogy a könyvben olvashatóak igazak. Mert ha így van, akkor a bűnügyi filmek rajongói megkapják az eddigi legtökéletesebb gengszter-crossovert: a The Irishmanből ugyanis kiderül, hogy A keresztapa munkálataiba legendásan belefolyó maffiavezér nem más volt, mint maga Russel Buffalino. Őt pedig Frank úgy jellemezte, mint az egyetlen főnököt, aki hasonlított Don Corleonéra.
Charles Brandt: The Irishman – Hallom, szobafestő vagy
Helikon Kiadó, 2019
Fordította: Bihari György
