A Maradok tisztelettel, Benedek Miklós egyszerre megható és felemelő vallomás, illetve lebilincselő, tartalmas összefoglaló életről, karrierről, apáról és fiúról, színészmesterségről.
Nem élhette meg memoárja megjelenését Benedek Miklós, aki élete utolsó hónapjaiban régi jó ismerősével, Vajda Katalin író, forgatókönyvíróval dolgozott a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című köteten. Az 1946-ban született színész 2024 januárjában hunyt el, a könyv pedig tavasszal jelent meg – a posztumusz kiadás létjogosultsága azonban nem kérdés. Amellett, hogy Benedek Miklós nagyon művelt, intelligens és kellemesen mesélő ember volt, Vajda Katalinnal érdekes formát, keretet választott az emlékezéshez: kettejük beszélgetése egy színdarabot idéz, az elején szereposztással, instrukciókkal, közben elszórtan párbeszédes részletekkel nemcsak a két szerző, hanem a múlt szereplőinek elképzelt részvételével is.
A Maradok tisztelettel, Benedek Miklós azonban nem a mostanában divatos beszélgetőkönyvek sorát bővíti, a színházi jelleg ugyanis van, hogy hosszú oldalakra, egész fejezetekre háttérbe szorul – pontosabban ekkor „Miklós” monológját olvashatjuk. Máskor azonban nemcsak dialógusok, hanem idézetek, mottók is tarkítják a szöveget, amely a képekkel kiegészülve kollázzsá, emlékkönyvvé, tehát személyes, a színész világát erősen tükröző alkotássá áll össze.
Benedek Miklós életét rengeteg nehézség és tragédia kísérte:
gyökeresen eltérő meggyőződésű szülei elváltak, anyja hozzáment egy spanyol emigránshoz, néhány évig Bukarestben éltek, született egy féltestvére, aki fiatalon öngyilkos lett, apja, Benedek Tibor színész korábban szintén megölte magát. Utóbbi megrázkódtatás a könyv tanulsága szerint élete végéig kísérte, nem tudta elrendezni magában, miért hagyta el kamaszként az apja. A szintén Benedek Tibor nevet viselő, olimpiai bajnok fia pedig ugyancsak tragikusan fiatalon halt meg. „Benedek Tibor fiából egy időre Benedek Tibor apja lettem. De már mindkettő csak voltam. Maradok tisztelettel, Benedek Miklós. – Függöny” (288.) – zárul a kötet.
Az apa- és fiúhiány vissza-visszatér a korábbi oldalakon is, az ezekből fakadó mélységes fájdalom, tépelődés és rágódás mellett azonban természetesen könnyedebb részeket is tartalmaz a kötet. Az idősebb Benedek Tibor alakján keresztül felidéződik egy mára végképp feledésbe merült világ, a kabarék, varieték, újlipótvárosi kisvendéglők és kávéházak világa, ahol az apja hírneve miatt a kis Miklóst is szeretettel fogadták. Később, a felnőttévek és a karrierállomások leírásánál már kevésbé kompakt a szöveg, hiszen egyszerre igyekszik időrendet és tematikus logikát követni, így viszont nehezebben átlátható, egymással párhuzamosan miket csinált Benedek. A Nemzeti Színház, a Katona József Színház, majd ismét a Nemzeti színészeként, végül szabadúszóként is megismerjük, de ezeket a nagyobb korszakokat számtalan vendégjáték, kiemelten pedig a Budapest Orfeum megalapítása tűzdelte, amelyek egymásmellettiségét inkább csak a könyvet záró függelék alapján érzékelhetjük.
A filmezésről viszont meglepően kevés szó esik, noha a legszélesebb közönség bizonyára a Macskafogó Mr. Teufeljeként vagy A Pogány Madonna angol úrjaként tarthatja őt számon.
Benedek Miklósból sugárzott egy általános fanyarság, ironikus távolságtartás, amit kihasználtak a rendezők
(noha ennél sokkal több árnyalata is lett volna), és ami olykor a kötetben szakmai téren keserűséggé erősödik. A hiába várt nagy szerepek, az egy-egy színházban kihasználatlanul elvesztegetett évek, kirúgások, mindenféle jó dolog berekesztése – de szerencsére a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós nem egy önsajnáltató kötet. „Mert mindenben, amit mondtál, mindig ott volt egyszerre a színe és a fonákja” – áll Vajda Katalin búcsúztatójában (289.), s Benedek valóban folyamatosan ellenpontozza a fájdalmait is, a két párhuzamosan futó, ellentétes tapasztalatból pedig végeredményben valamiféle objektív, neutrális hangnem jön létre. „Húsz év után egyszer csak kiderült, hogy amit én tudok, az nem kell, mert annak lejárt az ideje, ahogy az én időm is, és kirúgtak.” (177.). Az élet megy tovább.
Csak néhányszor futunk bele a memoárok rákfenéjébe: a személyeskedést, a régi sérelmek felhánytorgatását vagy a bosszantó apróságok felnagyítását minden hasonló könyvben kellemetlen olvasni, mert kívülállóként nem látunk bele a felidézett konfliktusba, nem ismerjük a másik oldal véleményét, így ezek a kiszólások sokszor kicsinyes igazságtétlenek érződnek. Ezeket leszámítva azonban inkább az őszinte számvetés érződik ki a könyvből mind magánéletileg, mind szakmailag. Még tanulni is lehet belőle színészmesterségről, színészképzésről, Benedek ugyanis rendezett is, illetve hosszú időn át tanított az SZFE-n is.
Az analitikus, elmélkedő hozzáállás a könyvben is elő-előtör belőle. „Az is sajnálatos, hogy pont akkor, amikor a főiskolán tanítottam, már nem volt egyetlen olyan komoly szerepem sem, amire meghívhattam volna a növendékeket. Ők sokszor jöttek a Katonába, mert nézték a többi tanár, Ascher, Zsámbéki remek rendezéseit, és én nem tudtam nekik olyat mutatni, olyan szerepben megmutatni magam, amire büszke lettem volna, ahol színjátszást is tanulhattak volna, vagy másnap megbeszélhettük volna, hogy én milyen felfogásban játszottam, és hogy ők mit gondolnak arról a szerepről (…)” (175–176.).
Benedek mesél a színjátszásról mint munkáról, a mérhetetlen önkontrollról, amit a színpadon gyakorol,
vagy arról is, hogy abba lehet-e hagyni a színjátszást. „Színpadra lépve az ember kap egy hatalmas adrenalinlöketet, amitől sokkal fiatalabbnak és erősebbnek érzi magát, azt hiszi, mindet bír, de ez sajnos nem így van” (204.). A hasonló kérdésre látványos tagadással válaszoló kollégáival ellentétben bevallja, hogy sajnál pár szerepet, ami kimaradt a pályája során, mert szerinte képes lett volna jól megcsinálni őket, de szerepálmoknak nem nevezi őket. Ez a fajta tárgyilagosság és szembenézés pedig magánélet területén is megejtően őszinte fejezeteket szül – vallomásnak nem nevezném őket, mert az pont egy olyan grandiozitást feltételez, amitől Benedek tartózkodik, viszont a megcsalásokról, kicsapongó életszakaszáról írt szaggatott, sok három ponttal elválasztott eszmefuttatásai valódi önvizsgálatot sejtetnek. „nekem most már végig kell ezeket a dolgokat gondolnom” (267.).
Hasonlóan zavart és fájdalmas a fiáról írt fejezet, amelyben váltakoznak a büszkeség pillanatai és a gyönyörű emlékek (amikor Tibor híresebb lett, mint ő – „Ekkor lettem Benedek Tibor fiából Benedek Tibor apja!” [280.]) és a halál felfoghatatlansága. „Én nem értem a halált!” – fakad ki (265.). Érdekes azonban az is, ami úgy van benne a könyvben, hogy nincs benne. Az, hogy az apja után ő is a klasszikus, háború előtti kabaré örökségével dolgozott, feltámasztva egy évtizedekre kihalt műfajt, vagy hogy az apjáról nevezte el a fiát, ő kettejük között létezett, de mindkettejüket elveszítette, a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós sorai között olvasva akkora betöltetlen hiányt sugall, amelybe nem nehéz belehalni. Ő ezeknek az elemzésébe nem igazán megy bele, de nem is neki kell ezt megtennie.
Ez teszi igazán szívbe markolóvá a könyvet, de ez ne riasszon el tőle senkit: Benedek Miklós vérbeli színész, aki még papíron, halála után is képes érzelmeket kiváltani a hallgatóságából.
Benedek Miklós, Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós
Corvina Kiadó, 2024
