Tom Hooper Oscar-díjas filmje óta tudjuk: VI. Györgyből egy ausztrál logopédus faragott igazi királyt. A király beszédének könyvváltozata elsősorban Lionel Logue unokája kitartó gyűjtögetésének eredménye: az általa felkutatott levelek, naplórészletek és archív anyagok alapján egy rendkívül hiteles és teljes, ám a filmváltozatnál jóval unalmasabb képet kapunk uralkodó és beszédtanár egyedülálló kapcsolatáról.
A mű szerkezetéből adódóan érdemes már rögtön az olvasás előtt tisztázni magunkban, mit is várunk a könyvváltozattól: ha állandó összehasonlítgatásokba szeretnénk bocsátkozni a filmmel, inkább ne is vegyük le a polcról. Ami ugyanis a moziban egy káromkodásokkal és érzelmi hullámvölgyekkel teli, viharos viszonynak tűnt király és logopédusa között, az egy sokkal visszafogottabb, az udvari méltóságot mindvégig szem előtt tartó kapcsolatként működött a valóságban. Azoknak azonban, akik a forgatókönyvírók néha már-már túlontúl szárnyaló fantáziája helyett inkább a történelmi hitelességre kíváncsiak (és nem mellesleg szeretnének minél többet megtudni VI. György királyról vagy Linoel Logue-ról), érdekes olvasmánynak ígérkezik a könyv.
Miután A király beszéde a Logue unokája által a padláson talált archív anyagokon alapul, a középpontba az uralkodó helyett a beszédterapeuta élete került, akinek magánélete mellett kiemelt szerep jut kettejük szoros és sajátságos kapcsolatának. Megismerhetjük Logue gyermekkorát és Ausztráliában eltöltött éveit, a hajóutat, mely a későbbi Nagy-Britanniába való áttelepülés első lépésének tekinthető, a kezdeti leíró fejezeteket pedig lassan felváltják a későbbi VI. Györggyel való egyre sűrűbb találkozások. A könyv izgalmasabb fejezeteinek sorát érthető módon a logopédus és a herceg első találkozása nyitja, ez pedig a koronázási ceremónia folyamatának leírásában és a II. világháború kirobbanásában csúcsosodik ki. Bár a történet középpontjában alapvetően Logue áll, mégis szembetűnő az a jellemfejlődés, amin a király, dadogását leküzdve, fokozatosan keresztülmegy és felnő uralkodói feladataihoz, ami leginkább a háború alatt betöltött szerepében érzékelhető.
A könyv kronológiailag sorban haladva és abszolút tárgyilagosan meséli el azt a – alattvalók szemében – „csodát”, ahogy VI. György egy ausztrál logopédus segítségével úrrá lett beszédhibáján és a nép szemében is méltóvá vált a korona viselésére. Ám pont ez a tárgyilagosság lesz az, ami egy ennyire személyes és különleges történetet merevvé és távolságtartóvá tesz az átlag olvasó szemében. Bár a levélidézetek és naplóbejegyzések valamennyire képesek rá, hogy életet leheljenek Logue és a király kapcsolatába, az a nagyfokú személyesség – vagy ha úgy tetszik, szenvedély –, ami egy memoárt jellemezne, érthetően hiánycikk A király beszédében. Ennek ellenére az a maximum, amit ki lehetett hozni a talált archív anyagokból, az ott rejtőzik a sorok között, az pedig, hogy ez mennyire teszi monotonná vagy érdekessé az olvasást, már ízlés kérdése.
