Egy fényképpel indul minden, s mire generációkon zakatolunk végig, megint csak ugyanez a kép marad, de csak mellesleg, közben mintha csak a történelmi díszlet változna, a szereplőkön uralkodó öndefiníciós problémaköteg mit sem, mellesleg hullik ki a kép a könyvből, ahogy egy fontosnak hitt és hosszú érzés mellesleg múlik el. „Szerintünk más nem történt.” – hangzik el a regény zárómondata.
Závada Pál, az író (Kulákprés, Jadviga párnája, Milota) 2000-ben forgatókönyvíró is lesz, saját regényéé éppenséggel. A Jadviga párnája című filmről van szó Deák Krisztina elgondolásában és megvalósításában. De aztán amellett, hogy tulajdonképpen író (Idegen testünk), a forgatókönyv is marad (Magyar szépség), és a dramaturgia is képbe kerül (Pater Sparrow: 1). Ám amikor író, akkor is folyamatosan képekről van szó, vagy jelenetekről, s van, hogy egyetlen fotóról.
A fényképész utókora izgalmas időszerkezetű: három szálon fut a történet, három idősíkban, ám míg eleinte akkor ér véget az egyik kor epizódja, amikor kezd izgalmas lenni, amikorra fel lehet venni a ritmusát, beengedni a szívbe az érzéseit, a regény végére ez az egész össze-összeér, felfokozódik és a széttagoltság helyett egy egymást támogató, izgalmast még izgalmasabbra váltó történetfolyammá alakul. Ez a megszakítottság a mélységekre is kihat: sosem jutunk eggyel beljebb, minden epizód egy jelenet, egy flaubert-i nézőpontú filmrészlet, mire nagyjából megértjük, mi zajlik, továbblépünk, aztán a folytatás már egy másik szituációban adatik meg. Persze nem azt mondom, hogy nem áll össze, nagyon is, tulajdonképpen ez a legzseniálisabb benne, ez a végiggondoltság, ahogy ide-oda kacsint a szerző. Mi az életben az mondanánk: „jé, kicsi a világ”, de igazából jó a rendező, aki a szálakat igazgatja, s Závada is van ilyen jó, ráadásul kellemes nyelvi stílusban rá is mutat a párhuzamokra.
Az elbeszélő stílus ugyancsak kevert, leginkább tudományos és ízes elemekkel, helyenként káromkodással, na de az nem csak úgy, mellesleg, hanem szépen előkészítve, hatásosan, kicsit visszafogottan, pont odaillőn. A nézőpontokat is megbolondítja, sokszor használja a többes szám első személyű narrációt, ami rendkívül szokatlan, ám mivel végig ezzel él, statikus marad. A „mi”, az mindig az utca embere: jelentéktelenebb rokonok, iskolatársak, boltosok, munkások. És mindig benne van az a zavaró nézéstudat, hogy ami veled megesik, azt mások a tekintetükkel, gondolataikkal megítélik. Nem a megértő tekintet ez, sokkal inkább sajnáló, vagy közömbös. Ahogy a belső jó érzés is kevés a regényben, leginkább félelem, önértékelési válság, tipródás – ezek vonulnak generációkon át.
Hiszen nem elég főhősünknek, Korennek a maga szorongása, egy utókorban él, szülei, nagyszülei hagyatékában. Így az iskolában nem elég, hogy Nyemcsok Évi nem rajong őérte annyira, vagy legalábbis egy kicsit, amennyire ő érte, még apja börtönviseltségével is bántani tudják. S majd Pesten, amikor Évi Violára változik – a reménytelen rajongás persze marad –, szembesül Viola apjának sorsával, ami ugyan mind csak Viola viszonylatában érdekli, de mi olvasók, addigra már részleteiben is tudjuk, miként bántak el ezzel a zsidó férfival, miként bántak emberek a saját szomszédaikkal. S mi mindennek vagyunk az utókora: hiszen a születés pillanata nem ad egészen új lapot, sorsunk, elődeink meghatároznak. Aztán hogy szorgosan ismételjük a sablonokat, kergetjük a pillanatnyi vágyakat, vagy megvizsgáljuk azt, amit a történelem elénk tár, ez már más kérdés. Korennél úgy tűnik, a vágyak győznek, a pillanatok pedig szépen elmúlnak – éveknyi mennyiségben. S ezalatt csupán az változik, hogy az elérhetetlen hölgyemény, mondjuk csak ki, megöregszik. De nem szabad így lecsupaszítani egy olyan regényt, mely hitekről, szellemi vonulatokról, érzelmekről és falvakról-városokról szól. Hol a bűnök idővel felmentődnek, emberek eltűnnek, az érzések pedig hol lassan partot mosva, hol magasra csapó hullámként verődnek. S ahol minden egyetlen fényképből bújik elő, hogy rámutasson a rámutathatatlanra, az időben elhelyezett pillanatra.
