Kisebb hullámvölgybe kerültünk Velencében: a talányos és kevésbé sikerült filmek között Robert Siodmak frissen felújított klasszikusa, A gyilkosok (The Killers) vetítése jelentett menekülési utat. Íme, a harmadik élménybeszámolónk a fesztiválról!
A filmek
Capri-Revolution
1914-ben Európa háborúra készül, van azonban egy hely, ahol a borús hangulat alig érezhető: Capri. Itt él Lucia (Marianna Fontana), az erős akaratú kecskepásztor lány. Apja halála után az őt körülvevő férfiak három különböző életutat kínálnak neki: testvérei a házasságot támogatják, ketten pedig önállóságát próbálják segíteni. A helyi orvos, Carlo (Antonio Folletto) szerint erre a legjobb módszer, ha nővérnek tanul; a helyi kommuna vezetője, Seybu (Reinout Scholten van Aschat) viszont a teljes szabadságot kínálja neki.
Bár az első világháború idején abszolút meglepő a hetvenes évekre jellemző hippi felfogás, a rendező, Mario Martone valós személyről mintázta Seybu karakterét. Még a háború előtt, a 20. század kezdetén valójában létezett egy kommuna Caprin, melyet a festő Karl Diefenbach vezetett. A történetről süt, hogy Martonét Diefenbach és eszméi inspirálták; így a többi cselekményszál kifejtetlen marad, Lucia pedig nem térképezheti fel az összes lehetőségét. Idejének nagy részét ugyanis Seybuval tölti, az orvos Carlóval pedig egy gyors csókban merül ki a kapcsolata. Így fogalmunk sincs, végül mi alapján jut arra a döntésre az egykori kecskepásztor, hogy Amerikába emigráljon, hátrahagyva anyját, miközben az őt kitagadó fivérei a háborúba indulnak. A Capri-Revolution cselekménye igen gyenge, hiszen ez csupán alibiként szolgál Martonénak arra, hogy filmjével szerelmes levelet írjon Capri gyönyörű szigetének. (Rakita Vivien)
Nuestro Tiempo
Carlos Reygadas a saját és családja főszereplésével készítette el legújabb filmjét, így a Nuestro Tiempo családterápiának is beillik. Főleg úgy, hogy a történet szerint a mexikói ranchon bikákat tenyésztő feleség, Esther beleszeret egy alkalmazottjukba, amiről az elismert költő férj is tudomást szerez, bizarr szerelmi háromszög-szituációt szülve.
A Nuestro Tiempo 173 percben hömpölyög, Az élet fája és a (heteroszexuális) Túl a barátságon keverékét létrehozva. Engedi, hogy belefeledkezzünk a lírai hangvételébe, ugyanakkor a nagy megvilágosodások elmaradnak – így csak néhány emlékezetes képi megoldással gazdagítja a türelmes nézőt. Felejthetetlen például, amint a kamera hosszasan úszik el éjszaka egy nagyváros fölött, miközben Esther levelét halljuk, vagy a meglesett szexjelenet, ami súlyos fricska a voyeur néző felé. (Gyöngyösi Lilla)
Ying (Shadow)
Zhang Yimou idén életműdíjat kapott a fesztiválon, ezzel egyidőben versenyen kívül új filmjét is bemutatták. A Ying (Shadow) vuhszia, akárcsak a rendező olyan korábbi sikerei, mint A repülő tőrök klánja vagy a Hős, ám elődeitől több tekintetben is különbözik. Egyrészt a történet szinte marginálissá válik a szimbolikájához képest. A Ying a tájcsi ábra kettősségét járja körül: az egymástól elválaszthatatlan, egymást átjáró, kibékíthetetlen fény és sötétség ellentétét.
Ezzel összefüggésben a korábbi színpompás darabokhoz képest Zhang Yimou ezúttal a kínai vízfestés fekete-fehér-szürke árnyalataiból építkezik: a Ying-ben egyedül az emberi bőr, és a vér hoz változatosságot a szürke színharmóniába. A három királyság korszakában zajló erőszakos harcművészeti fantasy pont a szimbolikussága miatt nehezen követhető, ám a gyönyörű vizualitás kárpótol azért, hogy gyakorlatilag az utolsó jelenetig nem lehetünk biztosak benne, ki kicsoda és mit akar ebben a filmben. (Gyöngyösi Lilla)
Hangulat
A felújított The Killers
A fesztiválon nemcsak premierfilmeket és nemzeti különlegességeket nézhetünk, hanem régi klasszikusokat is. Így adódott lehetőségem arra, hogy megnézhettem Robert Siodmak The Killers (A gyilkosok) című gengszterfilmjét. Ugyan a filmet már ismertem, mégis rendkívül nagy élmény volt a 4K minőségre feljavított változatát nézni a mozivásznon. Siodmak alkotása egy flashbackekben elmesélt nyomozás – amely egyértelmű utalás az Aranypolgárra –, Ole Anderson, azaz a Svéd meggyilkolásának ügyében. A film első húsz perce egy az egyben Ernest Hemingway azonos című novellája alapján készült. Egy városi legenda szerint az író egy flaska gint rejtett el a kabátja zsebében az adaptáció privát vetítése előtt, hogy kibírja valahogy a filmet, ha az alulmúlná a várakozásait. A vetítés végén Hemingway vigyorogva mutatta a teli flaskát, mondván: nem volt rá szüksége.
A The Killers a gengszterfilm egyik tipikus alműfaját, a heistet (azaz a rablást) tematizálja, de az alkotás egyben a film noir előszele is. Megjelenik benne Ava Gardner alakításában a klasszikus femme fatale, aki bűnre csábítja a Svédet, akit Burt Lancaster játszik élete első filmszerepében.
A velencei közönség a vetítés előtt Martin Scorsese ajánlását is megnézhette, melyben a mester Burt Lancastert és Robert Siodmaket magasztalta. A Universal filmek felújításáért felelős részlegének tanácsadójaként (mely poszton Steven Spielberggel osztozik) elmondta, hogy Siodmaknél kevesen komponálnak gyönyörűbb képeket, a fekete-fehér szín kontrasztjai pedig a felújításnak köszönhetően még élesebben rajzolódnak ki. A The Killers történetét Siodmaken kívül Andrej Tarkovszkij is feldolgozta, sőt, mint kiderült, Scorsese is. Az ő filmje azonban már sehol sem elérhető – Scorsese szerint szerencsére. De mondjon bármit is, én azért szívesen megnézném! (Rakita Vivien)
Az összes velencei cikkünket itt találod!
