Vannak alkotók, akiknek neve hosszú évekig csak a megszállott műfajfanatikusok számára mond valamit, hogy aztán a nagyközönség elé kirobbanva megújítsák az addigi életművük körül zajló vitát. Az X-trilógiával és az A24 stúdió presztízsével előrébb lépő Ti West is ilyen, hiszen már évek óta készteti heves diskurzusra a horrorfilmrajongókat. Személye egyszerre emblematikus és végtelenül megosztó, kérdések sorát felhozva: hol a határ a nagy rendezők előtti jószándékú tisztelgés és a nyílt lopás között? Hommage kontra személyesség, illúzió és szemfényvesztés, a nézői akarat megvezetése, mind kulcsfontosságú tényezők munkásságában.
A filmkészítés különféle ágainak kitapasztalása és egy kézben tartása nemcsak jó tanulólecke, hanem tökéletes táptalaj is az auteurista önpromózásra, egy specifikus imázs megteremtésére. Hiszen ha az ember ugyanazt a nevet látja az „írta, rendezte és vágta” stábfeliratoknál, nehezen tud másra asszociálni, mint arra, hogy a most következő másfél-két óra valóban egy ember víziója, senki másé. Horrorban is lehetne sokáig sorolni a neveket, akiket nem tévesztenénk össze mással: Bava, Romero, Hitchcock, Argento, Carpenter, Craven, Hooper. Azonnal látható is, hogy kik voltak a követendő példák Timon West, alias Ti West számára, aki 1980-as születésével már generációsan is besorolható azon rendezők közé, akik a VHS-érában, az anyatejjel együtt szívták magukba a régi és a kortárs remekeket, akik már
a filmes idézetekre, a poszt-modern reinkarnációkra kívánták építeni karrierüket.
West a 2000-es évek elején kezdte a filmkészítést, főiskolás fejjel amatőr-félamatőr rövidfilmekkel, ahol a szűkös keretek és a nullához közeli költségvetés miatt a fontosabb stábszerepek nagy részét magának kellett vallania (írás, rendezés, vágás, operatőri munka, de van, ahol még a zeneszerzést is felvállalta). Míg a profi pályára lépő filmesek nagy része elhagyja ezt a munkatempót, West mai napig aktívan részt vesz az alkotói folyamat minden fázisában, amire többek között a horrorzsáner költséghatékonysága is lehetőséget ad neki. A vágásban való részvételét már csak azért is hangsúlyos kiemelni, mert már legkoraibb filmjeitől kezdve jelen van a szándékosan visszafogott, a jelenetet és a snitteket szétnyújtó tempó, amit egy más felfogású, klasszikus vágó rövidebbre fogna, de West ezzel is jelzi, hogy ő fogja a gyeplőt, minden akkor és úgy fog történni, ahogy ő akarja.
Még a főiskolai évei alatt ismerkedett meg Larry Fessenden függetlenfilmes producerrel, aki a Glass Eye Pix stúdió égisze alatt már a 80-as évektől gyűjtötte maga köré a fiatal, bizonyítási vágyban égő rendezőket és adott nekik olyan lehetőségeket, amiket máshol nem kaptak volna meg. Fessenden az elsők között volt, aki felismerte West tehetségét, így felkarolta és producere lett a rendező első két filmjének a 2005-ös The Roostnak és a 2007-es Trigger Man-nek. Mindkét mozi erősen
szárnybontogató, amatőr jellegű, a képi hiányosságok és egyéb „olcsóság”-faktorok miatt.
A két film költésgvetése együtt nem volt több 60 ezer dollárnál. Ugyanakkor nem lehet csak két szóval elintézni őket, mert már itt felbukkannak West azon stílusjegyei, amik későbbi pályafutása során végigkísérik: a horrorfilmes intertextualitás és önreflexió (a The Roost történetét egy tévéműsoros házigazda vezeti föl, mintha egy rég futó széria sokadik epizódját néznénk), a műfaji határátlépések iránti fogékonyság, valamint a már említett lassú tempó, az atmoszférára, a karakterek elszigeteltségére építő stílus.
Utóbbi számít Ti West egyik legfontosabb rendezői kézjegyének, amivel elszeparálja magát a 2000-es évek horrorhullámának más rendezőitől
és az általuk képviselt ultraerőszakos, explicit sokkhatásokat egymásra halmozó megközelítéstől. Szemben olyan kortársaival, mint Eli Roth vagy Alexandre Aja, West számára az erőszakos halál, a gore másodlagos. Stílusa a pattanásig feszített nyomasztás logikusan kirobbanó csúcspontjára, nem pedig a néző gyomrának kiürítésére alkalmas, szándékosan eltúlzott polgárpukkasztásra épül. Hasonló módon West ugyanilyen fontos szerepet rendel a képeknek: az enyhén szemcsés, de részletgazdag, stilizáltan limitált fényviszonyoknak, a zoomoknak, a megfontolt kameramozgásoknak, mely formai eszközökkel szintén a múlt felé, a 70-es, 80-as évek horrorai felé kíván kacsintani. (Bár a Trigger Man teljesen roncsolt, alacsony felbontású Youtube-videókra emlékeztető „esztétikuma” ennek nem nagyon felel meg).
Az áttörést West számára a 2009-es Az ördög háza hozta meg, ami már a rendező stílusjegyeinek teljes szintézisét demonstrálta: a film a régivágású horrorok patchwork-szerű összefűzése egy össz-egésszé. Adott egy fiatal egyetemista lány, Samantha Hughes, aki pénzszűke hiányában elvállal egy egyéjszakás bébiszitter munkát egy titokzatos telefonálótól és persze hiába figyelmezteti jóbarátja és ösztönei a veszélyre, végül mégis besétál az ódon kúria falai közé, ahol várja őt az elkerülhetetlen végzet. West gyakorlatilag a haunted house tematikát dolgozza fel a saját szájíze szerint, amibe belecsempészi a 70-80-as évek sátánista pánikját, a korai slasher filmek fojtogató paranoiáját és az „igaz történet alapján” fricskát (amit A texasi láncfűrészes mészárlás vagy A rettegés háza is ellőtt).
Ti West ráadásul nemcsak ezeket a tematikus vonásokat utánozza, hanem a jellegzetes képi megoldásokat és egyéb külsőségeket is átveszi:
a szereplőkre vagy fontos helyszínekre lassan rázoomoló vagy kizoomoló kamerakezelést, a természetes fényviszonyok alkalmazását, a freeze frame-ekkel megoldott nyitó stáblistát, a New England-i régió egyedi, fagyos hangulatát, ahol a gótika és a régies házak mögött rejtőzik a gonosz. Az olyan rendezői döntések is abszolút tudatosak West-től, mint a karcos 16mm-es filmszalagra való forgatás vagy az olyan kultszínészek kasztingolása, mint Tom Noonan vagy Mary Woronov (az 1972-es Silent Night, Bloody Night főszereplője, ami gyanúsan sokban hasonlít Az ördög házához). Ez az erős hasonulás azonban máris elhozza West filmográfiájának első kritikus pontját: az eredetiség hiányát és a kérdést, hogy vajon West tud-e valami újat, mélyen személyeset vagy akár a korszellemre, a műfaj esszenciájára reflektáló megközelítést behozni a filmjeibe, vagy
csak lélektelenül másolja az általa szeretett horrorfilmes éra külsőségeit?
Ezt a kérdést már csak azért sem könnyű megválaszolni, mert ebben az egyéni befogadó vagy az alkotó szubjektív érzékelése és ízlésvilága ugyanolyan súllyal jelenlévő tényezők. Az átlagnéző számára ez a kérdés természetesen nem vetődik annyira fel, de West filmjei sok esetben nagyon erősen a veterán horrorrajongók nosztalgiájára, az ismerős panelek kicsit átdolgozottabb, de érezhetően retro hangulatvilágára építenek. Ez azért kétéletű fegyver, mert felveti a kérdést, hogy miért nézzünk meg olyasvalamit, ami csak utánzata egy öregebb klasszikusnak, amikor a klasszikust is megnézhetjük?
West becsületére leginkább két érvet lehet felhozni:
az egyik az a tudatosság, hogy a különféle helyekről való turmixolás (ala a Tarantino-módszer) mellett már a kezdetektől fogva próbál sajátos képi világot és atmoszférát teremteni filmjeinek; másodszor, ha megnézzük eddigi munkásságát, azt láthatjuk, hogy még a horrorzsáneren belül is törekszik arra, hogy ne lépjen kétszer ugyanabba a folyóba, még akkor se, ha az adott film kevésbé szerzői, hanem inkább klasszikus stúdiós bérmunka. Példának okáért Az ördög házát még abban az évben követte a brutalitásban már jóval bátrabban tobzódó, de hosszú snittjeit és gleccserből lavinába váltó tempókezelését nyomokban még mindig tartalmazó Kabinláz 2-vel, melynek stáblistájáról legszívesebben le is radírozta volna a nevét, miután a producerek újraforgatták és -vágták a film jelentős hányadát. (Még a rendező rajongóinak nagy része sem tartja említésre méltónak a végeredményt.)
Jóval fontosabb lépcsőfok volt számára a szellemfilmes tematikát meglovagló 2011-es The Innkeepers (melyet a Yankee Pedlar Inn nevű szállodában szerzett élményei ihlettek) és a vallási kultuszok témáját feldolgozó 2013-as The Sacrament. A két filmet nemcsak Ti West személye és a rá jellemző – a tényleges feszültséget akár a játékidő harmadáig-feléig elodázó és sokakat pontosan emiatt frusztráló – dramaturgia köti össze, hanem a protagonisták megszállottsága és az „igazság” iránti kutatása is. Ami az asztmás egyetemista lány, Claire (Sara Paxton) számára egyfajta önigazolás az Innkeepersben, az a Joe Swanberg és A.J. Bowen által megformált riporter-kameraman párosnak a „klasszikus jó sztori, amire sokan kattintanak” típusú motiváció, amikor beépülnek egy titokzatos szektába, hogy megtalálják kollégájuk elveszett húgát.
Itt érdemes megemlíteni azt az el nem hanyagolható tényt, hogy
West korai filmjeibe nemcsak az amerikai horror kultikus karakterszínészeit kasztingolta,
hanem a 2000-es évek függetlenfilmes „mumblecore” hullámának legismertebb alkotóit is: Greta Gerwig, Joe Swanberg, Amy Seimetz, A.J. Bowen és Kentucker Audley nevét is megtalálhatjuk a korai Ti West-horrorfilmek stábján, ami már csak azért is figyelemre méltó, ha belegondolunk, hogy a fenti nevek közül ki hová került az ezt követő tíz évben. Swanberg és Audley a partvonalon kívül maradtak, Gerwig és Seimetz bekerültek a mainstreambe, West pedig kettejük között ingadozik a műfaji mid-cultban, olyan új tehetségekkel dolgozva, mint Jenna Ortega és Mia Goth.
A már említett körülményes, lassú tempójú, helyenként már túlzottan régiesnek vagy akár modorosnak nevezhető, a nézőt egyenesen átverő stílus már az Innkeeprs-Scarament párosnál is jópár negatív kritikát eredményezett, de ez mégis az életműből leginkább kilógó filmnél ütött vissza. A 2016-os
Az erőszak völgyével Ti West komplett balkanyart hajtott végre a western műfaja felé, amire senki sem számított.
Viszont az alapvetően pozitív kritikai összhang és a nagy sztárok ellenére (Ethan Hawke, John Travolta, Karen Gillian), Az erőszak völgye hatalmas bukás volt a mozipénztáraknál és a rendező nézőtáborának nagy része is értetlenkedő fejvakarással fogadta. A klasszikus westernelemeket (az erőszak körforgása, a törvényesség értelmezése és határai) abszurdista humorral vegyített moralitásjátékká formáló forgatókönyv és a Ti West-i „lassú víz partot mos”-stílus sokak számára teljesen visszafelé sült el, egy unalmas, öncélú és komolyan vehetetlen filmet eredményezve. Mások viszont alulértékelt gyöngyszemként tekintenek rá.
Az erőszak völgye bukása érzékenyen érintette Westet, mert utána csaknem hat évig nem jelentkezett új játékfilmmel, de ez nem jelenti azt, hogy tétlenül üldögélt. Épp ellenkezőleg, 2015 és 2021 között gőzerővel vetette bele magát a tévés/streaming horrorszériák rendezésébe, keze nyomát hagyva olyan címeken, mint a Sikoly, a Wayward Pines, az Outcast, az Ördögűző és az Ők (Them). Ezek a „berendezések” (hiszen csak epizódrendezőként volt jelen, íróként nem), tekinthetők bérmunkának is, egyben tapasztalatszerzésnek, mely során az atmoszféra, a csöndben és nyugalomban rejtőző feszültség és annak kirobbanásának prezentálását sikerült közönségbarátibbá alakítania.
Így a korábbi stílusjegyeinek finomhangolását lehetővé tevő gyakorlat megteremtette az alapot a tökéletes visszatéréshez.
Ami alatt természetesen a már trilógiává érő X-sorozat értendő (X, Pearl, MaXXXine), mely filmek tekinthetőek a Ti West-i múltidézés közvetlen folytatásaként, egyben annak kiforrottabb és bátrabban kísérletező szellemű mutációjaként, ami már valódi poszt-modern fúzióként képes összeolvasztani és saját képére formálni azokat az történetelemeket, szereplőket, filmtörténelmi idézeteket, melyeknek már több évtizedes kontextusa van. Az X esetében már nemcsak a Texasi láncfűrészes mészárlás szándékosan mocskos, low budget, proto-slasher megközelítése van újramelegítve, hanem össze is van gyúrva a pornó mint műfaj hatáskeltő elemeivel, bemutatva, hogy a testi vágyak vagy
a félelmek fokozatos csúcspontra jutása és a testnedvek kirobbanása mennyire azonos a horror és a szex kapcsán.
Vagy ott van a Pearl, ami az 1920-as, 30-as évek közegébe és melodramatikus hangnemébe építi be a pszihothriller struktúráját. Vagy a záródarab, a MaXXXine, ami nem kizárólagosan a 80-as évek erotikus thrillereinek örökségét akarja továbbvinni, hanem Brian de Palma kultikus Alibi testjéhez hasonlóan Hollywood egészét kívánja szatirikusan pellengérre állítani, miközben saját magának is bevisz némi önkritikus fricskát azzal, hogy ugyanolyan büszkén hatásvadász, mint azok a horrorok, amikben a főhősnő szerepel. Hiszen a film szerint nincs sok különbség abban a testi-lelki kizsákmányolásban, ami a pornóiparban megy, és ami az álomgyári filmkészítésben és a sztárkultuszban történik. Talán csak az, hogy az előbbi valamivel őszintébb.
Bár ezen filmek esetében is megkapta a már ismert kritikák az ötlettelenségtől kezdve a dilettantizmuson át (főleg a MaXXXine utolsó harmada kapcsán) az unalmas sótlanságig, de ezek már háttérbe szorultak a kritikai és anyagi siker mellett. Most, 2024-ben Ti West már nemcsak egy a tehetséges, de sok vizet nem zavaró fiatal filmrendezők közül, hanem egy tudatosan építkező, két évtizede tartó karrierje során változatos filmeket készítő, kanyarokat vevő alkotó, aki tesz arról, hogy a filmes diskurzus része legyen. Lenyomata annak, milyen az, amikor valaki a függetlenfilmes szcéna széléről hosszú évek munkájával és saját hangnemének büszke képviseletével képes beljebb jutni a fősodorba, de közben sosem feledi el gyökereit. Ahogy azt sem, hogy még egy olyan kevésbé művészinek kezelt műfajban, mint a horror is jobb megosztónak és érdekesnek lenni, mint a legszürkébb iparosnak, aki egy teleírt csekkért azt rendez, amit megmondanak neki.
