Idén 30 éves A holló. Bár Alex Proyas első nagyjátékfilmjét sokan a ’90-es évek véres-gótikus vonulatának zászlóshajóként tartják számon, a legtöbben mégis – teljesen érthető okokból – úgy ismerik, mint a filmet, amelynek forgatásán lelőtték a Sárkány fiát, Brandon Lee-t.
A James O’Barr képregényét alapul vevő történet főszereplője egy Eric Draven nevezetű rockzenész, akinek a menyasszonya, Shelly (Sofia Shinas) ujjat húzott a maffiával, mikor – tiltakozván egy őket is érintő kilakoltatási program ellen – petíciógyűjtésbe kezdett. Ennek eredményeképp Dravent meglőtték, és kihajították az ablakon, Shelly-t pedig megerőszakolták, majd olyan súlyosan megsebesítették, hogy 30 óra agónia után a kórházban vesztette életét.
Draven azonban a tragikus este évfordulóján feltámad, ráadásul különleges képességekre is szert tesz: sebesülései percek alatt begyógyulnak; mikor másokat megérint, képes megismerni azok emlékeit; ráadásul erős-gyors-ügyes, na és persze képzett harcművésszé is válik. Egyetlen célja pedig, hogy egyesével levadásszon mindenkit, akinek azon a tragikus estén köze volt szerelme halálához.
Noha az évek során számtalan cikk, interjú és videó született Lee halála kapcsán – legutóbb épp a Rust forgatásán történt fegyverbaleset révén került újra előtérbe e tragikus történet –, nagyvonalakban mégis érdemes tisztázni, hogy
mi is az a pecsét, amely 30 éve lekaparhatatlanul virít A holló tollain.
A film elkészítése az első perctől kezdve sem volt akadályoktól mentes: a felvételek legtöbbjét éjszaka forgatták, az esőgép (szinte) állandó használata mellett, így a szereplők többsége fordított életet élt – dideregve. A baleset Lee utolsó forgatási napján történt. A végzetes jelenet szerint az általa megformált Draven hazaérvén egy csapat, a barátnőjével erőszakoskodó bűnözővel találja magát szemben. Egyikük, a Michael Massee által megformált Mókás (eredeti nyelven egy leheletnyivel kellemetlenebbül Funboy) ekkor rálő Dravenre, akit a lövés földre terít. Ez így is történt, a jelenet azonban hiába ért véget, Lee nem kelt fel a padlóról. A lövés valódi volt,
Brandon Lee pedig a több órás életmentő műtét ellenére halálos sebet kapott.
A mai napig számtalan pletyka, mítosz és konteó látott (és valószínűleg lát) napvilágot annak kapcsán, hogy mi vezetett ehhez a szerencsétlenséghez. Sokan „családi átkot” emlegetnek, de szóba került, hogy Lee-t a hongkongi vagy esetleg a kínai maffia ölette meg. A helyzet azonban ennél sokkal banálisabb és életszagúbb. Bár a ravaszt sajnos valóban Massee húzta meg, a pisztolyt Kapkodás, Sóherség és Elővigyázatlanság töltötték élesre. Röviden ugyanis az történt, hogy a forgatáson leselejtezett-átalakított fegyvert használtak, amellyel házilag készített vaktöltényekkel lőttek. A fegyvert a jelenet felvétele előtt valaki már elsütötte, azonban a házibarkács megoldásból fakadóan a töltény ólomhegye a csőbe szorult, így mikor a pisztolyt újra használták – mikor Mókás Dravenre lőtt –, a bent ragadt ólomdarab olyan erővel repült ki belőle, hogy az egyenesen Lee hasába fúródott, halálosan megsebezve a férfit.
A forgatás ezt követően értelemszerűen félbeszakadt, a stábnak komoly érzelmi, technikai és – mint később kiderült – forgalmazási nehézségekkel kellett szembenéznie. A forgatókönyvet úgy írták át, hogy a történet a bosszúról a tragikus, síron túl is tartó, bizonyos értelemben ott beteljesülő szerelemre helyezi át a hangsúlyt. A még fel nem vett vagy a változtatások miatt újraforgatást igénylő jeleneteket Lee dublőrével, Chad Stahelskivel (aki manapság épp John Wick filmeket rendez) rögzítették, egyes esetekben a kor technológiai korlátait jelentősen feszegetve, egy maszk, illetve CGI segítségével festve újra Lee arcát. A forgatás befejeztével a Paramount, mint forgalmazó a bemutató csúszására hivatkozva visszatáncolt, így a film végül a Miramaxnál landolt.
Eric Draven, a feltámadó rock’n roll
A film egyik központi szervezőeleme a rockzene. Egyrészt erősen érződik rajta, hogy Alex Proyas a nyolcvanas években számos, már erősen befutott zenekarnak és előadónak (Fleetwood Mac, Yes, Mike Oldfield, Sting) készített videóklipet. A film klipesztétikájának hangsúlyossá válásához mindemellett nagyban hozzájárul Lee halála is: a színész fizikai értelemben vett hiánya gyakorlatilag megkövetelte, hogy a videóklipekből ismerős filmnyelvi eszközökhöz nyúljon vissza a rendező, és a dialógusok magyarázó ereje helyett inkább asszociatív, sejtésekre és érzelmekre ható képsorokkal dolgozzon.
A sírból előmászó, múzsája halálát megbosszuló, gitárját a zaciból visszalopó
Draven figurája egyértelmű párhuzamot hoz létre A holló főszereplője és a korszak zenei ellenkulturális feltámadásának, a grunge-nak a felbukkanása és barnáslilás tündöklése között.
A grunge zenei irányzata a ’80-as években született meg, bölcsője az amerikai Seattle, első gyermekeként a Melvinst tartják számon, népszerűsége pedig az évtized végén és a ’90-es évek elején tetőzött. Ahogy a Britannica – joggal – fogalmaz, a grunge egyfajta hidat képzett a ’80-as évek első felét radikálisan meghatározó glamrockos hajmetál és a mélabúban hömpölygő, alternatív rockzene közt, és bár a grunge zenekarokra is elkerülhetetlenül hatott mindkettő, zenei előképeik tekintetében bő másfél évtizeddel korábban érdemes keresgélnünk, valahol a Led Zeppelin, Black Sabbath, Kiss és az AC/DC környékén, nyakon öntve az őket követő punk mozgalom attitűdjével.
Eric Draven karakterében ennek a korszaknak az allegorikus reinkarnációja ölt testet, bár a föld alól (most írjam ide, hogy underground?) mászik elő, ereje mégis valami rég elfeledett, kevesek által komolyan vett, misztikus transzdencenciából ered, miközben múzsája már egy éve a sírban alussza örök álmát. Az egyszerű ember (gyerekét egyedül nevelő pincérnő; deszkás utcagyerek; elvált, középkorú rendőr) barátja és védelmezője, az intézményesített és félig legálisra mosott lopás és a kisember eltiprásának üldözője (szevasztok, kiadók!).
A túlvilágról visszatérő, újra testet öltő lélek a ’90-es években születő grunge zenekarok „esztétikájának” is egyik visszatérő vonása. 1990 márciusában a Mother Love Bone zenekar egykori frontembere, Andrew Wood herointúladagolásban halt meg, egykori szobatársa, a Soundgarden frontembereként tevékenykedő Chris Cornell a zenekar megmaradt tagjaival először csak egy dalt, majd egy egész emléklemezt szentelt barátja emlékének. E folyamat egy pontján hívtak meg egy Eddie Vedder nevezetű suhancot, hogy Cornell-lel együtt énekelje el az egyik dalt. A lemez ugyanezen év decemberében el is készült, az azt követő évben pedig Vedder vezetésével és a Mother Love Bone megmaradt tagjaival megalapult a Pearl Jam.
Van abban valami végtelenül naiv, ahogy a film ábrázolja ezt a kísértetkaraktert.
Draven kifacsarja a heroint a rossz útra tévedt édesanya karjából, miközben másokat a dohányzás feladására sarkall, Ő maga nem fogyaszt semmit, hisz – teszem ezt hozzá én – legyőzhetetlen rocksztárjellege az őt kiválasztó túlvilági erőből, nem pedig a szerek mámorából fakad. Bármennyire is tűnhetett úgy – jó messziről –, hogy a ’60-as, ’70-es évek aranykorát nemcsak feltámasztja, de tanulván annak hedonista-önpusztító hibáiból (Jimi Hendrix, John Bonham, Syd Barrett, Jannis Jophlin, Bon Scott, Jim Morrison – hadd ne soroljam tovább) mintegy vissza is metszi annak kártékony vadhajtásait, az élet nagyon keményen rácáfolt erre. Elég, ha ránézünk a seattle-i „Nagy Négyes”, a Nirvana – Pearl Jam – Alice in Chains – Soundgarden frontembereinek sorsára. Közülük már csak Vedder van életben – miközben gyakorlatilag mindannyian megküzdöttek az alkohol, heroin, opiátok és egyéb szerek démonaival, Kurt Cobain ’94-ben lett öngyilkos, Lane Staley (Alice in Chains) 2002-ben 39 kilósra fogyva lőtte túl magát, Cornell pedig 2017-ben szintén öngyilkos lesz.
Mi lett veled, Alex Proyas?
Az ausztrál születésű Proyas első nagyjátékfilmje volt A holló, amely az enyhén szólva nehezített pálya ellenére is sikeresnek bizonyult. Ezt követte 1998-ban a sok tekintetben kimunkáltabb, noiros beütésű sci-fije, a Dark City, amely hangulatában és képi világában egyaránt illeszkedik A hollóhoz, ahogy a korszak posztmodern, nagyigazság-leleplezős paranoia-mozijainak soraiba is szépen illeszkedik (pl.: Mátrix, Truman Show, Jákob lajtorjája, Harcosok klubja – hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem). Proyas A holló kapcsán remekül bemutatta, hogy képes az „élet” sebeit begyógyítani a művészet mítoszteremtő erejének segítségével –
a film egyes elemeinek áthangsúlyozása révén a forgatás befejezése egyet jelentett egy kollektív gyászfeldolgozási folyamat véghezvitelével,
mind a film, mind a történtek lezárásához Lee „feltámasztására” volt szükség, hogy aztán közösen kísérjék el a sírig, ezzel egy szimbolikus, de mégis elfogadható keretet adva a történteknek.
A Dark City-t követően 2002-ben megrendezte a nem túl nagy visszhangot kiváltó Garázsrockot, majd következett Will Smith főszereplésével az Én, a robot című Asimov-köpenyes termékelhelyezés-gyűjtemény 2004-ben; a Nic Cage-dzsel felturbózott szcientológus agymenés, a Képlet 2009-ben; majd 2016-ban egy csöcsökkel felhabosított CGI-katyvasz, az Egyiptom istenei – az utóbbi kapcsán már az is árulkodó, hogy az a Matt Sazama – Burk Sharpless páros írta a forgatókönyvet, akik a Morbius-ért és a Madame Webért is felelnek.
Bár vannak olyan visszatérő elemek, gesztusok és esztétikai megoldások, amelyek Proyas életművének egészében felfedezhetők,
egymás mellé állítva mégis komoly minőségbeli szakadék tátong A holló és az Egyiptom istenei közt.
Mindkét film a második esély megváltástörténete – utóbbiban a Nikolaj Coster-Waldau által megformált Hórusz áll bosszút, amiért nagybátyja, Széth megölte az apját, elrabolta szerelmét és megfosztotta isteni képességeitől azáltal, hogy kivájta a szemeit –, amelyeknek központi szervező eleme a szeretett lány elvesztése, mások (de még inkább: a halandók) megsegítése, valamint a rend és igazságosság visszaállítása.
A hasonló motívumrendszer ellenére a két film szembeállítása remekül rámutat arra, hogy mi az az elementáris félreértés, amely Proyas rendező úr fejében uralkodhatik. A holló esetén azt láthatjuk, hogy miképp hozhatja létre a mozi azt a kollektív mítoszt, amely segíthet beforrasztani egy közösség törött csontjait. Anélkül lép a „való élet” színpadára, hogy a tények tekintetében konfliktus alakulna ki köztük – nem bűvészkedés ez, hanem mágia. Ezzel szemben
az Egyiptom istenei mesét költ a túlvilágról és hazudik az életről, mikor köztünk járó, halhatatlan istenekről, a halálból visszahozott szerelmesekről, lapos Földről és mindenféle hülyeségről delirál.
Draven, miután „rendet” tett, nyugodt szívvel fekszik vissza a sírba Shelly mellé, mert a film végére nem a veszteség súlya lett kevesebb, hanem mi lettünk erősebbek – ezt nevezem mágiának. Az Egyiptom istenei viszont tét nélkül játszik, mikor Hórusz – visszaszerezvén hatalmát – nem pusztán halandó segítőjét és annak szerelmét támasztja fel, de végül mindegyik számára kedves szereplőt újra életben találjuk.
A holló előrefele tekint és őszintén szól hozzánk, de a piramisok árnyékában Proyas mesternek már csak egy alternatív és tényszerűleg hamisabb valóság délibábjára futotta.
Pályaívén végigfutva kis túlzással felfedezhető, hogy a közhangulat, amelyet a 90-es évek posztmodernje jelentett – azon gondolatok mentén, mint a „történelem vége” (már amit Fukuyama ért rajta, miszerint a rendszerváltást követően a liberális demokráciákkal az emberiség ideológiailag a csúcsra ért és nincs már hova tovább fejlődni e téren); a valóság szimulált jellege; vagy az újként feltűnő „ismétlés” – mivé torzult 2016-ra.
Nem véletlen, hogy a 90-es évek tele van „feltámadókkal” (Interjú a vámpírral; Hegylakó; Penge) és remake-kel (Drakula; Frankenstein; Jekyll és Hyde; A múmia; Addams Family), hisz elérkezett a már felhalmozott tartalékokkal való számvetés, azaz az újként feltámadó ismétlések kora. Ehhez képest válik igazán érthetővé, mitől olyan fájdalmasak Alex Proyas az utóbbi 15 évben készített filmjei: itt már nem esztétikum és történelmi valóság viszonyáról, hanem a darabjaira tört, igazságát vesztett, szélsőségességeiben dagonyázó féknyúzperspektivizmus onániájáról van szó.
A holló sajnos Brandon Lee halálával lett az, ami, de ez korántsem a médiavisszhangjának köszönhető, hanem mert minden infantilitása ellenére igaz alkotás. Manapság újra a rebootok és remakek korát éljük, hamarosan új madár száll le közénk Eric Dravenként. De ezt már Rupert Sanders lelkén fog száradni.
