A Kivérző szerelem határmenti edztőtermének vagány, erős és szeretetéhes vezetője, egyben gondnoka Kristen Stewart karrierjének legtökösebb szerepe, alakítását a hősnő leszbikussága és rejtegetett bűnlajstroma miatt a legkülönbözőbb közösségek is kultstátuszba emelhetik. Az atipikus, mégis mélyen ismerős film noir kiváló apropót jelent ahhoz, hogy egy listában villantsuk fel, miként szabadult meg a színésznő következetes szerepválasztásai révén az Alkonyat Bellájának mémeket eredményező bélyegétől.
Az idővel egyre kínosabbá váló Alkonyat-franchise ellentábora hosszú-hosszú éveken át kitartóan gúnyolódott Kristen Stewart egykedvű játékán, pontosabban hogy valamennyi érzelmét – a boldogságtól a szégyenig – ugyanazzal a tekintettel és mimikával közvetíti. A kritikus tömeg egyszerűen nem foglalkozott a ténnyel, hogy az ifjú színésznő anno egy különleges színészi módszerrel kísérletezett. Eszköztárának egyik alapvetése volt, hogy legszívesebben közvetlenül a forgatást megelőzően tanulta meg szövegeit, hogy a kamera előtt úgy tűnjön, mintha azok a gondolatok csak most jutottak volna eszébe, másrészt a valódi érzés belső kisugárzására koncentrált, nem pedig annak feltűnő testbeszéddel való, külső kifejezésére. Bár szerepfüggő, de Kristen Stewart mind a mai napig próbálgatja ezt a stílust, ami magában hordozza, hogy filmjeiben gyakran elhalványodik a határ szerep és valódi személyiség között, ugyanakkor egyértelműsíti, hogy nagy átalakulások helyett Kristen Stewartnak a vele önazonos női karakterek állnak legjobban.
Mára az is kiderült, hogy a blockbusterek (Alkonyat, Hófehér és a vadász, Charlie angyalai) inkább tévútnak, szükséges rossznak, alkalmi kikacsintásnak számítanak a karrierjében, Kristen Stewart helye a Hollywood holdudvarát jelentő – vagy akár európai – független- és művészfilmekben van. A még mindig csak 34 éves színésznő kitartó munkával leküzdötte az Alkonyat bélyegét, és ha nem is beskatulyázhatatlanná, de az elvárásokat kijátszó, szabad művésszé vált. A biszexualitását nyíltan vállaló, az ellenkultúrához vonzódó, legszívesebben farmerben, pólóban és tornacipőben mászkáló sztár imádja a lázadó hősnőket, akik a kisközösségek kirekesztettjeként magányukban is kitartóak, és eredendő melankóliájukból erőt merítve élnek túl, valósítják meg önmagukat és segítenek a világon. Olyan nőalakokat, mint amilyen Kristen Stewart maga is lehet.
Listánkban most 10 olyan merész és önazonos szerepválasztást nevezünk meg, amivel Kristen Stewartnak sikerült az, ami a vele pontosan egykorú Emma Watsonnak nem: megszabadulni egy meghatározó kamaszszerep fogságából.
Sils Maria felhői (Olivier Assayas, 2014)
Két évvel a Twilight saga befejezte után Stewart már elég tudatos volt ahhoz, hogy olyan szerepeket vállaljon el, melyben meg tudja mutatni, hogy több ő, mint amit a jelzett filmsorozatban mutatott, és olyan messzi igyekezett kerülni Bella karakterétől, amennyire csak megtehette. Olivier Assayas lélekbe hatoló történetében vállalta el Valentine szerepét, a nagyszerű Juliette Binoche partnereként.
A történet szerint Maria Enders (Binoche) a negyvenes évei elején járó, népszerű színésznő, aki azt a felkérést kapja, hogy játsszon ismét abban a darabban, mely annak idején a karrierjét beindította. Ugyanakkor míg húsz évvel ezelőtt, a két nő szerelmi viszonyát bemutató előadásban a fiatal, húsz éves csábító volt az ikonikus eljátszott szerep, addig ma, a mostanra vele egykorú, és a csábításnak kiszolgáltatott, negyvenes karakter bőrébe kellene bújnia. Valentine (Kristen Stewart), Enders asszisztenseként végszavaz a nőnek, miközben a szerepeket folyamatosan újra és újra értelmezve segít megbékélni az idő múlásának megállíthatatlanságával.
Stewart játékában némileg még érződnek korábbi szerepeinek manírjai, de a színdarab próbái alatt méltó partnerévé válik Binoche-nak, aki nagyszerűen formálja meg a sztárságának alkonyán járó, és önmagát újradefiniálni kénytelen színésznő szerepét. Abból is látszik, hogy az amerikai művésznő mennyire felnő a feladathoz, hogy a fejezetekre tagolt film legszuggesztívebb etapja a hegyekbe elvonuló két nő közös munkája. Stewart mély átéléssel, egyszerű játékkal operálva egyenrangú társa a francia színésznőnek. Megjegyzendő viszont, hogy Kristen Stewart e szerepválasztásában még csak látensen bújik meg az a lázadó karakter, akiket később következetesen keres. Ugyanakkor egyértelmű önreflexivitással jelzi, hogy a színészi önkeresés útján jár. (Kéri-Keller Szilvia)
Megmaradt Alice-nek (Richard Glatzer és Wash Westmoreland, 2014)
Lydia az értelmiségi elitbe tartozó Howland család fekete báránya. Anyja világhírű nyelvészprofesszor (Julianne Moore), apja (Alec Baldwin) és bátyja (Hunter Parrish) orvosok, ő maga viszont színészi karrierről álmodik, és helyét keresve, olyan szabadszellemű színházakban próbálja tehetségét kibontakoztatni, ahol a művészek maguk fizetnek azért, hogy darabjukat egyáltalán bemutathassák. A hollywoodi blockbusterek után függetlenedni vágyó, színészmesterséget sosem tanult Kristen Stewart tehát egy önazonos szerepet vállalt el az Alzheimer-kór könyörtelenségét tematizáló drámában.
A Megmaradt Alice-nek leglényegesebb mellékszerepe az övé, mert miközben a család többi tagja előbb-utóbb úgy dönt, hogy saját karrierjének és magánéletének egyengetése fontosabb, mint a fokozatosan leépülő tudatú családanya gondozása, addig Lydia bátor kitartással fordul a gyógyíthatatlanul beteg családtag felé. Julianne Moore és Kristen Stewart eszköztelenségből felépülő összhangjának hála egy ellentmondásos csodának leszünk szemtanúi: miközben a címszereplő egyre jobban távolodik el a létezés hagyományos formáitól, úgy fonódik egyre szorosabbra és szeretetteljesebbre anya és lánya kapcsolata. Kristen Stewart nem fordítja el fejét a szavakat kereső nyelvésznő láttán, nem panaszkodik a háta mögött, sőt a hangszínét is igyekszik megőrizni a vele való beszélgetések során. Szembenéz a kegyetlen kórral, fájdalmát és veszteségérzetét pedig a színpadi szerepei és olvasmányélményei révén igyekszik feldolgozni. Felelősségteljes feladatát annyira jól végzi, hogy ez a farmeros, csíkos felsős, hányaveti copfos csepűrágó egyszer csak megtanítja nekünk, mi is a szeretet. (Kiss Tamás)
Egyes nők (Kelly Reichardt, 2016)
Karikás szemek, lesütött tekintet, zavarában a fül mögé tűrt, rövid hajtincsek, finoman ráncolt szemöldök, felhúzott vállak, előregörnyedő tartás. Kristen Stewart ezzel a színészi eszköztárral dolgozik az Egyes nők fiatal joghallgatójaként. Az ismerős gesztusoktól mégsem válik se unalmassá, se önismétlővé alakítása. Testtartásával közölt zárkózottsága megfejthetetlen rejtvénnyé teszik az esti iskolában tanító lányt, aki minden héten négy órát autózik oda-vissza otthona és munkahelye között, csak azért, hogy úgy érezze, van számára esély a jogi pályán. Kelly Reichardt filmjének szereplői szavak helyett a testükkel fejezik ki néha számukra is nehezen érthető érzéseiket. Az Egyes nők nyugalmas tempójával, a hatásvadász zenék helyett inkább a hétköznapi élet zajaira, zörejeire építő hangkulisszájával lassan csordogál, akárcsak az élet. Így fest a film remek képet az amerikai kisvárosi lét eseménytelenségébe bekúszó, apró drámákról három különálló epizód és négy önálló, önmagát kereső nő életén keresztül.
Kristen Stewart félénk idegességével remekül illeszkedik a karakteres, mégis vissszafogottan autentikus nőtársaságba. Izgalmas és kiismerhetetlen társa lesz Lily Gladstone szűkszavú lovászlányának, aki barátságot (vagy akár többet is) remélve közeledik Stewart fáradtan kapkodó tanárnőjéhez. Kettejük kibontakozó viszonya emeli a filmet a kissé szájbarágós, feminista pamfletből érzékeny karakterdrámává.
Amennyi ismert szerzővel dolgozott már és amennyi erős, lázadó, a szabályoktól és elvárásoktól függetlenedni vágyó hősnőt eljátszott már, különös, hogy Stewart pályáján mégis elenyésző azon filmek száma, melyekben ezek a karakteres női figurák női látásmóddal párosulnának. Pedig ahogy azt találkozása a kortárs amerikai független film egyik legmeghatározóbb női rendezőalakjával is mutatja: sok hasonlóan emlékezetes alakítás lehetne gyümölcse egy ilyen munkakapcsolatnak. (Nagy Eszter)
Café Society (Woody Allen, 2016)
Kevesen számítottak arra, hogy Woody Allen Kristen Stewartot választja ki egyik filmje jóhiszemű csábítójának, aki derűs természetével egy életre magába bolondítja a férfiakat. A színésznő bizonytalan, bájos, már-már mézesmázos oldalát mutatta meg a Café Society szerelmi háromszögbe torkolló, romantikus vígjátékában. Az igazán meglepő fordulat az – tekintve a színésznő addigi, ezzel a karakterrel tökéletes ellentétben álló szerepeit –, hogy Stewart játszi könnyedséggel bújt a szempillarebegtető naiva, Vonnie bőrébe. És nézőként kérdőjel sem maradt bennünk, hogy képes egyszerre Steve Carellt és Jesse Eisenberget is az ujja köré csavarni (a helyzetet fokozza, hogy az egyik oldalon Blake Lively a feleség), anélkül, hogy különösebben megerőltetné magát vagy bárki szívét össze akarná törni.
A ’30-as évek Hollywoodja és New York-ja között ingázó szerelmi tragikomédia klasszikus Woody Allen-film. Bobby Dorfman (Jesse Eisenberg – aki lényegében a fiatalkori Woody Allen) nagybátyjánál, Philnél (Steve Carell), a kor híres filmcsillagainak körében mozgó filmmogulnál próbál szerencsét, intézi csip-csup mindennapi ügyeit. Ennek során ismeri meg Phil titkárnőjét, a friss és üde, eleinte még a sekélyes Beverly Hills-i közegben is önazonosnak megmaradó Vonnie-t. A Stewart alakította lány éteri, angyali személyiségét a film az első pillanattól kezdve fényekkel is kiemeli, rásegítve arra, hogy ez a vonás megjelenésében is megmutatkozzon. Vonnie-ban egyszerre van jelen egyfajta természetes egyszerűség és egy ebből fakadó különlegesség is, aminek kettősségét Stewart remekül átadja. (Németh Míra)
A stylist (Olivier Assayas, 2016)
A messzemenőkig megtévesztő magyar címet viselő, francia–belga–cseh–német koprodukcióban készült A stylistot (Personal Shopper) Olivier Assayas a saját, pár nap alatt megírt forgatókönyvéből rendezte. A film a közönségnek nem lett a kedvence és a kritikusok is vegyesen fogadták: Cannes-ban többen kifütyülték, miközben ugyaninnen elhozta a legjobb rendezésnek járó díjat.
A stylist főszerepében a médiumi képességekkel rendelkező Maureen áll, aki három hónapja Párizsban van, ennek miértjéről eleinte titokzatos módon csak annyi derül ki, hogy „vár.” Később megtudjuk, hogy az elhunyt ikertestvérének túlvilágról üzent jeleire figyel, és itt tartózkodása alatt, hogy megélhetését biztosítsa, egy elviselhetetlen hisztérika, a híres Kyra gardróbjáért felel. Ő a személyi asszisztense, de munkája kizárólag a nő ruháinak beszállítására korlátozódik, javarészt párizsi luxusüzletekből. Ez ad némi csillogó felütést a filmnek, ám ezt és Kyra luxuslakását leszámítva, alapvetően puritán helyszínek és stílus mutatkozik A stylist-ban. Maureen megjelenését, lakását, értékrendjét és a gyakori vonatjeleneteket egyfajta letisztultság, vagy akár lepattantság jellemzi. Akárcsak Stewart játékát: a gyászoló Maureen olyan, mint aki már nem sokat remél az élettől, csak túlél. Kapcsolatba akar lépni ugyan ikertestvérével, de tart is tőle, el is engedné őt, de még képtelen rá. Ezt a kettősséget, az elengedés-ragaszkodás közé „ragadtságot” Kristen Stewart tökéletesen hozza, egyszerre érződik rajta a beletörődés és a lázadás.
A stylist totálisan one man show, Kristen Stewart egyedül vitte el a hátán a filmet. Az amerikai színésznő képes belesimulni a „francia művészfilmes atmoszférába,” amelynek érzetét nagyrészt az ő kisugárzása teremti meg (na, meg a párizsi utcák, amelyeket a robogójával szel gondterhelten). Olivier Assayas a Sils Maria felhői után másodszor is kitűnően ráérzett Kristen Stewart képességeire. (Németh Míra)
Seberg minden rezdülése (Benedict Andrews, 2019)
Kristen Stewart a Seberg minden rezdülésében egy tragikus sorsú, legendás nőikon bőrébe bújt, és hibátlanul megbirkózott a feladattal. Amerikai származása ellenére Jean Seberg volt a francia újhullám legnagyobb színésznője, Godard és Truffaut kedvence, Belmondo partnere a Kifulladásigban. Egyszerre visszafogott szépség és sikkes díva, akinek életét a lánya halála mellett Hollywood tette tönkre. Épp innen veszi fel a fonalat a Jean Seberg minden rezdülése, mikor a színésznő egy musicalszerep miatt Amerikába megy. Seberg számára nem elég a szépség és a hírnév, ennél többet akar, ezért több ügyért is kiáll nyilvánosan vagy támogat anyagilag. Elsősorban a Fekete Párducokért, és seperc alatt a mozgalom leghíresebb aktivistájává válik. Ekkor figyel fel rá az FBI, és hosszú éveken átívelő lehallgatás és lejáratókampány indul meg a színésznő ellen – aki ráadásul az egyik aktivista, Hakim Jamal (Anthony Mackie) szeretője lesz, ami csak olaj a tűzre.
Seberg eleinte hősiesen – vagy inkább botor módon? – lázad a számára fontos ügyért, még úgy is, hogy szép lassan kicsinálják érte. Kristen Stewart játékában remekül mutatkozik meg a folyamat, ahogyan fokozatosan kétségbeesettebbé, boldogtalanabbá és kilátástalanabbá válik Jean élete a paranoia hatására. A film egyik legerőteljesebb jelenete éppen azt a pontot mutatja, amikor a színésznőnél végleg eltörik a mécses: a lányával terhes Seberg magából kikelve töri-zúzza össze a lakás összes törhető tárgyát, hogy fellelje az elrejtett poloskákat.
Kristen Stewart Sebergként egyszerre bájos és lázadó, intelligens és naiv, harcos és sebezhető. A film kiváló előszoba volt a Spencerben nyújtott, Oscar-jelölt alakításához. A színésznő a közeljövőben is életrajzi alkotásokkal fog jelentkezni: az egyik soron következő filmjében az emberi jogi aktivista Susan Sontagot alakítja majd, és rendezői debütálására is készül, amely szintén egy biopic lesz. (Németh Míra)
Árok (William Eubank, 2020)
Egy mélytengeri katasztrófafilm, ami a sötét és klausztrofób űrhajós sci-fik világát ötvözi a lovecraftiánus “creature feature” horrorral – a 2020-as Árok meglehetősen váratlan húzás Kristen Stewart életművében. Bár nem áll tőle távol az akcióhősködés (illetve távol áll, de azért néha mégis csinálja, lásd a vérpatronos BeSZERvezve, a blockbusternek szánt franchise-munka Charlie angyalai, és bizonyos értelemben a Kivérző szerelem is), elismert szerzői filmesek egyre inkább elismertté váló színésznőjeként nem ő lenne az első, aki eszünkbe jutna a tengermély Ellen Ripley-jének. Mégis, hidrogénszőke buzzcutjával és kényelmes sportmelltartójában azonnal a tettek mezejére lép, amikor titokzatos “földrengés” éri a Mariana-árok legmélyéig hatoló olajfúróban felállított kutatóbázisát.
A maréknyi kis csapat szinte csak elemlámpáikra és szkafanderszerű védőruhájukra támaszkodhat az őket körülvevő víztömeg feketeségében rejtőző veszedelmekkel szemben – meg persze Kristen Stewartra. A mainstream hollywoodi filmhez való visszatérését jelentő Árokban Stewart emberséget visz az embertelen helyzetbe, esendőséget a mindent túlélő, végsőkig is kitartó akcióhősnő szerepébe. A figura mindenre elszánt, önfeláldozó segítőszándéka ellenére is sikerül még egy ilyen klasszikusan hősies és célorientált szerepbe is becsempészni szinte védjegyévé vált melankóliáját, feszengő idegességét. De hát ki ne lenne ideges, ha egyre fogyatkozó legénységgel, tizenegyezer méter mélyen az óceán fenekén kellene egy H.P. Lovecraft szuperszörnyét, a mitikus Cthulhut idéző fenyegetéssel szemben helytállnia… (Nagy Eszter)
Karácsonyi meglepi (Clea DuVall, 2020)
A Clea DuVall rendezésében készült, könnyed, karácsonyi családi vígjátékba bújtatott coming out történetben Abby (Kristen Stewart) és Harper (Mackenzie Davis) évek óta együtt vannak, boldogok, kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. Abby ugyan szülei tragikus halála óta nem szereti a karácsonyt, Harper igyekszik őt ünnepi hangulatba hozni és egy hirtelen ötlettől vezérelve meghívja őt családi otthonukba az ünnepekre. A spontán meghívás a kellemes pihenés ígéretéből gyorsan várható konfliktusforrássá alakul, mikor Harper bevallja, a családja nem sejti, hogy egy nővel él együtt, így Abby-t árva lakótársaként mutatja majd be.
Minden a romantikus vígjátékok klasszikus receptje szerint alakul, nem kapunk nagy meglepetéseket. Van itt alap konfliktushelyzet, ami titkolózást szül, előbukkanó exek (férfi és nő egyaránt), nehézségek a megoldás felé vezető úton, vicces és kevésbé vicces jelenetekkel kikövezve. A Karácsonyi meglepi épp annyira veszi komolyan magát, amennyire elvárható tőle és a témától, ugyanakkor nagy erénye, hogy ezt a coming out helyzetet nem kezeli cirkuszi látványosságként, hanem nagyon is emberi módon, egyszerű természetességgel tálalja. Abby és Harper kapcsolata valóságos, nincsenek nagy gesztusok, csinnadratta vagy kiborulás (a családban igen, kettejük között nem), egymás támogatása és az őszinte szeretet jelenik meg a filmben. A megbántott, és érzelmeivel küzdő Abby-t hitelesen alakító Stewart önazonos játékától válik ez a film igazán szerethetővé. (Kéri-Keller Szilvia)
Spencer (Pablo Larraín, 2021)
2021-ben érkezett el Kristen Stewart igazi nagy áttörése. A korábban elvállalt és egyre inkább sajátjának érzett, lázadó karakterek tapasztalatai és archív felvételek tanulmányozása révén sikerült hitelesen megformálnia Diana Spencer ikonikus figuráját.
Pablo Larraín rendező Diana hercegnő életének egy rövid szakaszát meséli el egy fiktív történet segítségével, hogy bemutathassa a hercegnő törékenysége mögött megbúvó lázadót, aki fuldoklik a királyi család hagyományai által rákényszerített szabályoktól. A nőt, aki anyaként önazonos, de hercegnéként egy csapdába szorult madár, aki nem találja a saját helyét, és nem talál megértést sem. Csupán fiai lehetnek cselekedetei valós tükre, miközben e fiktív történetben egyre inkább elveszíti a valósághoz fűződő viszonyát. Hallucinációi által a királyi családban betöltött szerepe absztrahálódik, és szinte leválik a hús-vér emberről.
Kristen Stewart alakításában Diana zavarodottsága, szerepéből való folytonos ki-kilépése, lázadása a végletekig átérezhető. Arcának rezdüléseivel és szeme villanásával kifejezett érzelmek fontos szerepet kapnak a film képi világában, hiszen a Spencer nagy részében a hangsúly Diana arcán van. Larraín közelikkel teletűzdelt jeleneteiben épp ezek az apró gesztusok teszik átélhetővé a klausztrofób helyzet által a hercegnő érzelmeire tett hatást, mely Jonny Greenwood zenéjével kúszik igazán a néző bőre alá. A Spencer révén vált egyértelművé, hogy Kristen Stewart immáron a lezser öltözködésű szerepek világán túl is otthonosan érzi magát. (Kéri-Keller Szilvia)
A jövő bűnei (David Cronenberg, 2022)
Oscar-jelölését követően Kristen Stewart pályája új szakaszához érkezett. Megengedheti azt is magának, hogy a szabályok és elvárások alól minduntalan kitörni akaró karaktereihez hasonlóan ő is feszegesse a saját határait. És mi is lenne jobb lehetőség erre, mint egy Cronenberg-film?
A jövő bűnei egy olyan korban játszódik, amikor az orvostudomány már képessé vált a betegségek legyőzésére, az emberek teste szinte teljesen érzéketlenné vált a fájdalomra. Átalakulnak fogalmaink testünket, táplálkozásunkat, sőt, akár művészetünket illetően is: Saul Tenser (Viggo Mortensen) például művészi performanszot teremt abból, ahogyan újonnan növesztett belső szerveit élettársa (Léa Seydoux) a közönség előtt rituálisan kiműti belőle. Kristen Stewart ebben a világban a Nemzeti Szervadatbázis kafkai kis hivatalnoka: a nyakig begombolt ingjeiben feszengő lány szinte izzik az elfojtott vágytól a sötét lepelbe burkolózó Tenser közelében. “A sebészet az új szex” – rebegi izgatottan-idegesen a film kulcsmondatát Tenser fülébe súgva.
Kristen Stewart képes egy kis színt, egy kis humort vinni A jövő bűnei intellektuális enerváltságába, ahogy tökélyre fejlesztett, idegesen hadarós “szürke kisegér” perszónáját szinte önmaga paródiájáig tolja. Stewart keveset emlegetett és kevéssé kihasznált tulajdonsága (pedig már az első Alkonyatban is megvillantotta párszor), hogy remek humora van, jó érzékkel adagolt szarkazmussal, jól eltalált és jól időzített reakciókkal. A jövő bűnei így felveti a kérdést: lehet, hogy Kristen Stewart sokkal szórakoztatóbb lenne karakterszínészként, furcsa, de kétségtelenül emlékezetes mellékszereplőkként, felszabadulva az egész karrierjét belengő főhősnői elvárások súlya alól? (Nagy Eszter)
