Az igazán jó katasztrófafilmekben sosem a mértéktelen pusztítás a lényeg. A földrengés, cápatámadás, hurrikán vagy jégkorszak csupán egy katalizátor. Egy eszköz arra, hogy az alkotók azt vizsgálják, hogy milyen is az ember krízishelyzetben. Az ilyen filmek arra keresik a választ, hogy mire hajlandó az ember a személyes túlélése érdekében. És, hogy győzedelmeskedik-e benne a sötét oldal. Képes-e az ember megmaradni embernek a vég küszöbén, és közös erővel túljutni a katasztrófán? Megannyi izgalmas, gondolatébresztő és megvitatandó kérdés. Nos, az alábbi filmekben egy csepp ilyen sem lesz, csak hűsítő katasztrófák, elég hülyeséggel, hogy lefagyasszák a kánikulában megfőtt agyadat!
Twister (Jan de Bont, 1996)
Itt nézheted: SkyShowtime
Az az igazság, hogy gyerekfejjel sosem értettem, hogy miért is lenne izgalmas vagy érdekes film a Twister. Hiszen alapjaiban mond ellent a katasztrófafilmek logikájának. A műfaj lényege ugyanis általában az, hogy az emberek próbálnak megmenekülni az őket ért katasztrófától. Ezzel szemben a Twister sükebóka viharvadászai éppen, hogy tudatosan mennek bele a veszélybe. Persze – a hihetetlent tudományosan hihetően történő elmesélés bajnoka – Michael Crichton forgatókönyvíró azért szolgáltat ehhez egy fél-tudományos hátteret, még ha az laikusként valahogy mégsem annyira meggyőző, mint a Jurassic Park megannyi csúsztatása.
A cselekmény bájos, elnagyolt húzásai (a tudományon túl a szerelmi szál is ilyen) ellenére, vagy még inkább mellett mégis működik a Twister. Nem csak azért, mert ebben a pokoli időben már-már mi is szívesebben lennénk a gigantikus, organikus ventilátorok közelébe. Hanem, mert De Bont maximális hatásfokkal rendezi az egészen mondvacsinált konfliktusba épülő cselekményt. Ő és a szenzációs színészi gárda (többek között Bill Paxton, Helen Hunt, Philippe Seymur Hoffman és az indokolatlanul gonosz Cary Elwes) sikerrel hitetik el velünk, hogy a tornádók hajkurászása a világ legmenőbb munkája. Na, és az sem árt, hogy (pár kilógó vetített háttértől eltekintve) a látványban egyáltalán nem öregedett rosszul. (A filmből pedig franchise lett, a legutóbbi Twisters múlt hónapban érte el a mozikat. – a szerk.)
Holnapután (Roland Emmerich, 2004)
Itt nézheted: Disney+
És akkor máris itt a királykategória. Hiszen ki máshoz is fordulhatnánk, ha agyalanul szórakoztató pusztításpornót keresünk, mint a műfaj legnagyobb mesteréhez: Roland Emmerich-hez. (Akinek amúgy botrányosan kevés filmje érhető el a hazai streamingszolgáltatók műsorában.) A Holnapután az ő (a Csillagkapuval induló) csúcskorszakának talán utolsó darabja.
A Holnapután talán a legnagyobb szabású film a klímaváltozásról, meg a leghülyébb is. Szinte minden momentuma egy orbitális, hatásvadász túlzás. Ez az a film, amiben a szereplőknek sikerül lefutniuk a jégkorszakot. Ám épp ezért is olyan imádnivaló. A Holnapután bár ugyanis kikristályosodik minden, ami miatt Emmerich filmjeit vérmérséklettől függően imádni/utálni lehet. Mert lehet, hogy a karakterek papírmasé figurák (olykor meglepően jó színészek előadásában), a cselekmény csapnivaló, de Emmerich nem véletlen a hatásvadászat legnagyobb mestere. Hiába a számtalan butaság, hogyha azok olyan mértani pontossággal vannak elhelyezve, hogy nem tudunk nem izgulni rajtuk. Bár a Holnapután messze nem olyan bombasztikus, mint Emmerich későbbi filmjei (ahol bolygókat dobál egymásra), de épp ezért is működik jobban. Mert ez még úgy, ahogy emberléptékű, miközben a látványban is alig öregedett.
Űrvihar (Dean Devlin, 2017)
Itt nézheted: Netflix
Emmerich után pedig ki más is jöhetne, mint legjobb epigonja és állandó alkotótársa. Dean Devlin számos Emmerich-klasszikus írója (Tökéletes katona) és társproducere volt. Így talán nem csoda, hogy rendezői debütálása gyakorlatilag olyan, mintha csak egy best-of Emmerich válogatás lenne.
Az Űrviharban a szupertudós, szuperember Gerard Butlernek kell legyőznie a klímaváltozás ellen létrehozott időjárás-manipuláló rendszert (és az azt szabotáló gonoszokat). És ha azt hitted, hogy Emmerich filmjeiben vannak hülyeségek, akkor nem vagy felkészülve arra, ha elszabadul a démoni Devlin. Az Űrvihar mintha szándékosan akarná nem csak látványban, de agyzsibbasztásban is túllicitálni a műfaj előzményeit. De legalább remek, változatos set piece-eken zajlik a rombolás. Az Űrvihar tulajdonképpen arra jó, hogy akkor nézd, amikor csak egy katasztrófafilmre van időd. Mint valami akciós belépő a búcsúba: egy jeggyel kipróbálhatjuk az összes játékot. Hurrikán, jégkorszak, vulkanikus hőség, kaland az űrállomáson, özönvíz és villám-vihar. De a legdurvább mégis az, amikor a kislány a vége-narrációban az emberi összefogás fontosságáról beszél, egy olyan filmben, ahol megint mindent az Amerikai Hős oldott meg.
Préda (Alexander Aja, 2019)
Itt nézheted: SkyShowtime
A cím ne tévesszen meg senkit. Ez nem a tavalyelőtti Predator-spin-off. Noha Dan Trancheberg Ragadozó-előzménye remek mozi, van vele egy apró gondom. Hogy ugyanaz a magyar címe, mint Alexandar Aja 2019-es aligátor horrorjának, a Crawlnak. Emiatt utóbbit sajnos kicsivel nehezebb megtalálni. Ez pedig azért is szomorú, mert műfajának – emberek zárt térben rekednek vérengző fenevadakkal – messze egyik legjobb darabjáról van szó.
Aja mozija – amelyben hurrikán idején egy apa és lánya rekednek egy elárasztott pincehelyiségben, néhány nagyra nőtt aligátor társaságában – nyilván hemzseg az elnagyolt és valószerűtlen elemekben. Mind a tényleges veszélyhelyzeteket, a szereplők fizikát meghazudtoló húzásait, mind pedig a felskiccelt családi drámát illetően. Mégis a maga szintjén egy tökéletes film, hibátlanul épített feszültséggel, szenzációs ijesztésekkel és véres aligátor-akcióval. Tehát maximálisan hozza azt, amit egy ilyen filmtől elvárhatunk, és amire szükségünk van a harminc fokos hőségben.
Meg 2. – Az árok (Ben Wheatley, 2023)
Itt nézheted: MAX
Miután megáztunk az aligátorokkal, merüljünk egyet a cápákkal. A 2018-as Meg – Az őscápa egy filmes happy-meal menü volt. Egy gyermeteg, de szerethetően bájos trash-blockbuster. Ami aztán meglepően jól teljesített a pénztáraknál, így nem is volt kérdés a folytatás – már csak azért sem, mert hiszed vagy sem, az alapművet jegyző Steve Alten még fél tucat Meg regényt írt.
A folytatás pedig az igazi, klasszikus hollywoodi blockbusterreceptet követi: mindenben több, nagyobb, hangosabb és természetesen hülyébb is. Ez már nem egy happy meal. Ez egy teljes, fülsiketítő zsivajjal tomboló mekis szülinapi zsúr. Jason Statham már nem csak leússza megalodont, de ruha/maszk nélkül grasszál a tengerfenéken. És persze nem csak cápából van sokkal több, a buliba most csatlakozik pár zavaros célú terrorista, randa muréna-piraják és őskutya-dinók! Sőt pár jelenet erejéig még a Gyilkos cápa vs. óriáspolip című Asylum-klasszikust is sikerül remake-elni. Röviden: ez bizony a világ legjobb filmje (amennyiben teljesen át-, szét- és kiégett már az agyad).
A vándorló Föld (Frant Gwo, 2019)
Itt nézheted: Netflix
Ha sem a forgószél, sem a jégkorszak, de még a cápafürdő sem tudta lehűteni a hangulatot, nem maradt más megoldás: el kell távolodni a Naptól. Pontosan erről szól Frant Gwo 2019-es sci-fije (minden idők egyik legsikeresebb kínai filmje). A vándorló Föld A három-test problémát is jegyző Cixin Liu novelláján alapul. Ám míg utóbbi az elmúlt évtized egyik legérdekesebb, sokrétű és valóban gondolatébresztő hard-sci-fije, addig A vándorló Föld (filmváltozata) inkább Kína válasza Emmerich munkásságára).
És mint ilyen, egészen kiváló. Hiszen nem csak látványban nem marad el a kortárs hollywoodi blockbusterektől, de pátoszoságban és hatásvadászatban is simán felveszi velük a versenyt. Miközben azért bőven van egy határozott kínai íze. Hiszen a probléma megoldása most sokkal inkább az összefogáson, mintsem a magányos cowboy hősökön múlik. Kellemesen egzotikus, de kellően ismerős is. Épp, mint a rántott hús Ying mama kínai büféjében. Csak kerülne már fel a folytatás is!
