A „gyengébbik” nemnek sokáig a filmvásznon is a konyhában volt a helye, az hogy az űrben mászkáljon, elképzelhetetlennek tűnt. Az utóbbi évtizedek változásai szerencsére a legvégső határig értek, így a nők ma már nemcsak feltűnnek, de saját történeteket is kapnak a kozmosz minden szegletében – ahogy arra a nemrégiben bemutatott Alien: Romolus is emlékeztet minket.
Egy patriarchális világban a film magától értetődően sokáig csupán a férfiak játszótere volt, ahol a női karaktereknek nemhogy nem jutott hősszerep, de sokszor még egy beszélgetést se tudtak lefolytatni anélkül, hogy ne a másik nemről esett volna szó. Sokáig a nőknek – ahogy az életben sem – nem lehetett helye az űrben sem, csak ha fantasztikumról volt szó. Ha belegondolunk, milyen nőalakok népesítették be a sci-fi történeteket a kezdetek óta, találkozhatunk megszállott férfiak által női testbe öltöztetett robotokkal, ismeretlen bolygók űrhercegnőivel, egzotikus idegenekkel, az űrbéli fenyegetésektől megmentésre váró, gyámoltalan szépségekkel… Időbe telt, míg a meghódítandó vagy megmentendő „tárgyra” redukált szerepből kilépve sikerült a női figuráknak tudósokként, asztronautákként vagy a világűr legsötétebb zugaiban rejtőző veszedelmekkel szembeszálló harcosokként a férfiakhoz hasonló szerepköröket is betölteni a tudományos-fantasztikus filmekben.
Ha azt vizsgáljuk, milyen szereplehetőségekben, milyen narratív keretek közt, milyen terepen mozognak a világűr modern hősnői, három irány látszik kirajzolódni: mind a köré szerveződik, hogyan jelenik meg a világűr az adott történetekben. Lehet az űr megismerésre váró terület, tudományos kutatások színtere, a szakmai érvényesülés terepe: ezeket a történeteket racionálisan gondolkodó tudóshölgyek, vakmerő asztronauták népesítik be. De lehet az űr a veszély forrása, elhárítandó fenyegetés is, a fegyverforgatás és az akciók világa, ahol a nők már nem tétlenül várnak megmentőikre, hanem a férfiakkal egyenrangú társakként harcolnak halált megvető bátorsággal, sodorjon akármilyen űrbéli csapást is eléjük a sors. És lehet az űr otthon, szülőföld is a fantasy felé hajló történetek intergalaktikus nőalakjai számára, ismerős terep, ahol ők uralkodnak, náluk van a tudás és a hatalom, akár a földről érkező „kolonizálókkal” szemben. Cikkünkben e három irány bebarangolásával igyekszünk átfogó képet adni korunk sci-fi hősnőiről, és a világűr által a nők számára tartogatott lehetőségekről a mozivásznon.
Az űr a nők legvégső határa
1966-ban két űrhajó is elindult, hogy nőkkel a fedélzetén fedezze fel az űr végtelenjét – az Orion űrhajó az NDK-ból repült fel, és az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai első részében Lydia van Dyke tábornok (Charlotte Kerr) már helyére is tette Cliff Allister McLane kapitányt (Dietmar Schönherr), míg Amerikából az Enterprise kapott szárnyra az Űrszekerekben, azaz a Star Trekben. Az előbbi széria legénységében Tamara Jagellovsk (Eva Pflug) biztonsági tiszt, az utóbbiban a legendás Uhura hadnagy javította a nemi arányokat. Bár az utóbbi sorozatban a hölgyek falatnyi ruhácskáikban még csak ritkán kaptak cselekményfordító szerepet, a Star Trek univerzum később számos olyan női karaktert vonultatott fel, akik nemcsak a nemek közötti egyenlőség javításáért, de a történet alakulásáért is sokat tettek.
Az első (még név nélküli, de) női kapitány 1986-ban a Star Trek IV: A hazatérés című filmben jelent meg Madge Sinclair alakításában, 1995-ben pedig már egy egész sorozat szólt egy olyan legénységről, amit Kathryn Janeway (Kate Mulgrew) vezetett. A legutóbb Star Trek-kapitány, akiért szoríthattunk a (furcsamód férfi keresztnevet viselő) Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) volt a Star Trek: Discoveryben. Ebben a világban a nők teljes mértékben egyenrangú partnerei a férfiaknak – nem kell azért aggódni,
a szexizmus kérdései itt is felmerülnek, csupán más fajokkal való találkozások formájában.
A Star Trek kapitányai – legyenek akár férfiak vagy nők – vezetők, katonák, de a leggyakrabban leginkább felfedezők, akiket elsősorban a tudományos érdeklődés hajt előre. Ez hajtja a női asztronauták hosszú sorát is. Amint az – a realitáshoz egyébként vajmi kevés kapcsolódást mutató – Űrkadét kapcsán is előkerült, ahogy az életben is egyre több helye van az űrben a nőknek (ma már 50-50%-ban végeznek nők és férfiak a NASA űrhajós programjában), úgy a mozgóképen is egyre több női űrhajós vehette célba a csillagokat. Míg Theodore Melfi 2017-es filmjében, a holdra szállást segítő, egyébként fekete női kalkulátorokról szóló A számolás jogában a gyengébbik nem képviselői még csak a Földről figyelhették az asztronautákat, addig Alfonso Cuarón 2013-as, szélsőségesen realizmusra törekvő Gravitációjában a Sandra Bullock alakította Dr. Ryan Stone már egy űrállomás rutinjavítása közben kerül életveszélybe. Ezekben a filmekben az a közös, hogy valahol mindkettő a nők saját erejükre való ráeszmélését tematizálják. Bár valamennyien kapnak támogatást férfiaktól is – az előbbiben Kevin Costner áll ki a fekete nők jogaiért, az utóbbiban George Clooney önt erőt a kétségbeesés szélén álló főhősnőbe –, saját középpontjukat megtalálva,
saját jogukon érik el a sikert.
Míg az előző filmekben még a puszta létjogosultság volt a kérdés, az olyan későbbi alkotásokban, mint Christopher Nolan 2014-es Csillagok közöttje, Ben Young Mason 2016-os Mars: Utunk a vörös bolygóra című sorozata, Alice Winocour 2019-es Ígérem, hogy visszatérek című filmje vagy Andrew Hinderaker 2020-as A távolban című sorozata, már fel sem merült, mit keresnek a nők az űrkutatás közelében. Így (hol kisebb, hol nagyobb mértékben) a fókuszba egy új tematika kerülhetett: mit is jelent egy nőnek az űrutazás. A párválasztás, a szülőség, a gyerektől való távolság olyan kérdések, melyekre egy nő jó eséllyel teljesen más válaszokat ad, mint egy férfi – ahogy ezt ezek a filmek híven be is mutatják. A 2024-es Űrkadét már egyértelműen a Z-generáció filmje, ahol nőnek lenni a NASA-ban már egyáltalán nem téma. Sőt, a változatosság eléréséért válogatott szereplők (inclusion rider) között csupán minimum követelménynek tűnik egy női főhős (Emma Roberts), éppen ezért a benne megfogalmazott kérdések sem a gender körül mozognak.
Bár ugyancsak nem genderspecifikus problémákat taglalnak elsősorban, a női nem természetéből fakadó izgalmas aspektusokra hívják fel a figyelmet a Kapcsolat és az Érkezés című filmek. Ahogy azt számtalan egyéb alkotás bizonyítja, a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel ábrázolása az esetek többségében erőszakos, de nem ez a helyzet Robert Zemeckis 1997-es és Denis Villeneuve 2016-os filmjében. Az előző filmben Ellie Arroway (Jodie Foster) rádiójeleket fog az űrből, míg az utóbbiban Dr. Louis Banks (Amy Adams) az idegenek nyelvét tanulja. A két film nagyon hasonlóan ábrázolja ezeket a tudósokat – mindkét nő megértésre, közös pontok keresésére tesznek kísérletet az idegenekkel való kommunikáció során, miközben párkapcsolataikban is erre törekednek – saját preferenciáik feladása nélkül. Mindkét film egy olyan – sok, az utóbbi években készült Z-generációs film által meghaladottnak ábrázolt –, egyszerre erős, mégis érzékeny nőképet rajzol fel, ami egészséges és követendő példát is mutat.
A tudósnő figurája a 2010-es évek disztópiahullámában tovább fejlődik a hűvös, rideg, érzelemmentes és hajthatatlan vezető figurájává, aki monokróm, élére vasalt kiskosztümében és hibátlanra belőtt ősz-szőke frizurájával kész mindenre annak érdekében, hogy a világ szabályai betartassanak, a rend fennmaradjon, a lázadási kísérletek csírájukban elfojtódjanak. Szinte minden disztópikus tini sci-fiben találkozhatunk ezzel a karaktertípussal: ilyen Julianne Moore Az éhezők viadala-filmekben, Kate Winslet A beavatott-filmekben, Meryl Streep Az emlékek őrében, Diane Kruger A burokban – és hogy két űrbéli történetet is említsünk, ilyen Jodie Foster Delacourtja is az Elysium – Zárt világban, és ugyanennek a karakternek a variánsa Claire Denis 2018-ban készített Csillagok határán című filmjének tudós doktora, a Juliette Binoche alakította Dibs is.
Az űr a nők legnagyobb fenyegetése
1979 óta tudjuk, hogy a nők, ha az írók is úgy akarják, nemcsak a tudományban jeleskednek, de ha kell, fegyvert ragadnak, és felveszik a harcot a rájuk leselkedő fenyegetésekkel szemben is. Az Alien-sorozat Ellen Ripley-je (Sigourney Weaver) a blockbuster filmkészítés egyik legelső női akcióhőse, aki nem szorul a férfikarakterek általi megmentésre, nem keveredik viszonyba egyikükkel sem, nem származik hátránya nőiségéből. De nem is maszkulinizálódik végletesen: a franchise szimbolikus, szexuálisan is vonzó anyafigurájaként képes megőrizni magában több fontos női princípiumot is. Amikor szembe kerül egy halálosan veszélyes, űrbéli entitással, Ripley a végsőkig kitartva anyaként gondoskodik az űrhajója fedélzetén tanyázó házicicáról, az idegen fajjal történő további kényszerű konfrontálódásai során pedig anyja lesz az LV-426 bolygó egyetlen túlélőjének, a kislány Newtnak, a szintetikus Callnak, sőt, magának az idegen lénynek, a xenomorphnak is. Mégsem redukálódik egyszerű anyakarakterré. Egyszerűen csak ember, aki megpróbál túlélni egy embertpróbáló szituációban. Ideges, dühös, kétségbeesett, okos, fáradt, tettrekész, gondoskodó, de sosem az ésszerűség határain túl. Épphogy a gondoskodása segít megőrizni ép eszét: azáltal, hogy nemcsak a saját félelmét, a saját túlélését tartja szem előtt, hanem energiáit inkább egy másik élőlény megmentésére irányítja, sikerül belekapaszkodnia valami olyan esszenciálisan emberibe, amivel képes kitartani az idegenekkel folytatott harcban is.
Az Alien-filmek Ripley-je megmutatta, hogy az űrbéli nők nemcsak egzotikus csábítók, nemcsak megmentésre váró, gyenge szépségek lehetnek, jelentőségüknek nem kell a férfit a küldetésében hátráltató, elterelő szerelmi szálra redukálódnia. Így figurája nemcsak fordulópontot jelentett a sci-fik, horrorok és akciófilmek nőábrázolásában, de mint
ahogy az egy gondoskodó anyához illik, végig is kísérte az elkövetkező évtizedekben előbukkanó sci-fi hősnők születését is.
Az 1997-ig elhúzódó Alien-tetralógia miatt könnyen az az illúziónk támadhat, Ripley nyomán számos akcióhősnő elözönlötte a világűrt, egymást érték a kevésbé jól vagy jobban sikerült másolatok – ez azonban nem több puszta illúziónál. Ugyan megszaporodott a száma azoknak a női karaktereknek, akiknek több adatott egyszerű szerelmi partnerségnél, akinek már nem csak az az egyetlen funkciója, hogy a férfi főhőst segítsék és kiszolgálják, akik erősek, intelligensek, értenek a szakmájukhoz, és az akciózásban is kiveszik a részük – mégis nagyrészt kénytelenek voltak mellékszerepekbe szorulni.
A kilencvenes évek második feléből elég csak néhány példát – Csillagközi invázió, A lény, Halálhajó, Pitch Black – 22 évente sötétség, A Mars szelleme – említeni ahhoz, hogy egyértelművé váljon, igenis jelen voltak a nők az évtized űrfilmjeiben. Még ha nem is a legkomplexebb, legizgalmasabb karakterek és szereplehetőségek is ezek, egy valamit azért megmutatnak: a világűr tele van női figurákkal, akik ugyanolyan jók vagy rosszak, sikeresek vagy sikertelenek, jószándékúak vagy rosszindulatúak, mint férfitársaik. Az ígéretes mellékszerep-lehetőségek azonban ennyiben is maradtak – mellékszerep-lehetőségeknek.
Ilyen szempontból igencsak beszédes a 2000-es Pitch Black – 22 évente sötétség zárlata. A film női főhőse, Carolyn Fry (Radha Mitchell) egy űrhajó pilótájaként se nem pusztán vonzó látványelem, se nem gyenge szerelmi partner. Egy hirtelen jött meteorviharba keveredve kényszerleszállást kell végrehajtania egy olyan bolygóra, ahol az űrsivatagi járatokban csak a sötétségben aktivizálódó szörnyek bujkálnak – a nap pedig éppen lemenőre áll, és nem csak egyetlen éjszaka erejéig. Fry önző, esendő, néha rossz döntéseket hoz, de a gyötrő lelkiismeret súlya alatt roskadozva bármikor kész a hősies önfeláldozásra is. Egy korszak végét jelzi, ahogy a film végére nemcsak, hogy nem éli túl az idegenekkel való konfrontálódást, de így a franchise is nélküle fut tovább, felvéve a férfi főhős, Riddick (Vin Diesel) nevét, őt helyezve a reflektorfénybe.
Az ezredforduló felé haladva a női sci-fihősök így egyre inkább kiszorulnak az akciólehetőségekből.
Az egyetlen főszereplőleány, aki kitartóan talpon van a világűr veszedelmes vidékén, továbbra is Ellen Ripley. Ha kell, mesterségesen életben tartjuk, klónozzuk és xenomorph-DNS-sel dúsítjuk, hogy még erősebb, még hatékonyabb, még szívósabb legyen (lásd az 1997-es Alien 4. – Feltámad a Halál, a franchise Ripley-központú etapjának záródarabja), de valahogy itt kell, hogy maradjon filmvásznainkon, hogy úgy érezhessük, van még, aki megvéd minket az űrbéli veszedelmektől. Fontos karaktertípus ugyan az előző blokkban tárgyalt, a nagy presztízsű szerzői filmekre is átterjedő tudósnő figurája, de már legfeljebb csak tudományos kutatásaik eredményeivel szegődhetnek a Föld és annak lakói védelmébe, nem fegyvert ragadva, szemtől szemben állva az intergalaktikus veszedelmekkel.
A nyolcvanas-kilencvenes évek aktív, az akcióból a maguk részét rendesen kivevő sci-fi hősnők helyét az ezredforduló után átvették a szuperhősök, a komplexebb női főszereplők pedig maradtak a sci-fi műfaját és a világűrt a tudományos kutatások racionalitásával szemlélő alkotásokra. Néhány olyan film ugyan akad, melyekben női főhőseink, ha a világűrbe nem is jutnak ki, de legalább a földön felvehetik a harcot a bolygónkat fenyegető idegen entitásokkal – ilyen például a sci-fi hősnőket előszeretettel ábrázoló Alex Garland Expedíciójának kutatócsoportja, akik a rejtélyes, kiismerhetetlen Vibrálást vizsgálják, ha kell, fegyvert is ragadva az előbukkanó veszedelmek ellen, vagy Jordan Peele legutóbbi filmjének, a Nemnek karakán hősnője, Em (Keke Palmer), aki motorháton végez a különös, felhő formájú idegennel –, de csak reménykedni tudunk, hogy az Alien: Romuluson felbuzdulva újra visszatérhet még az űrbéli akcióhősnők korszaka.
Az űr mint a nők otthona
Az űrbéli hölgyek 1968-ban egy szuperszexi vetkőzéssel hódították meg a nézők szívét, amikor is Barbarella feltűnt a színen. A Jane Fonda szkafanderes sztriptízével induló szexkomédia egy távoli jövőben élő űrutazót követ, aki sok-sok erotikus kalandon keresztül teljesíti küldetését – a Jean-Claude Forest képregényén alapuló Barbarella egy erősen tárgyiasított nőképpel operál, melynek furcsa örököse Luc Besson 1997-ben készített űreposza, Az ötödik elem, ahol a Milla Jovovich alakította Leeloo maga a fegyver, melyet a gonosz legyőzésére alkottak, és amely egy férfi – a Bruce Willis alakította Korben Dallas – szerelmének hatására lép működésbe. Szerencsére nem minden űrbe tévedő nőnek kellett ebben a szerepkörben ragadnia, hiszen – ahogy arról már szó esett – a nyolcvanas évek mindenre elszánt akcióhősnői, a kétezres évek harcos csinibabái és a tudományágukban kiemelkedőt alkotó űrkutató-asztronautahölgyek is mind-mind Ellen Ripley szkafanderéből bújtak elő. A kulcsév mégsem 1979 – sokkal inkább 1977. Ha nincs a Csillagok háborúja elképesztő sikere, nincs Alien sem. És ha nincs Leia, nincs Ripley sem.
„Törpéket is bevesznek rohamosztagosnak?” – kérdezi gúnyosan az előző pillanatban még szépséges hercegkisasszonyként alvó Leia (Carrie Fisher) az álruhás Luke-tól. Egyetlen mondat, mégis azonnal világossá válik: ez a lány nem szorul rá a hercegre fehér lovon, nem hiányzik neki a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” illúziója. Azonban hiába nem szorulna rá, és hiába forgatja ki már legelső megjelenésével a tétlenül szenvedő, gyenge nőalak toposzát, az 1977-es Egy új reményben azért mégiscsak esszenciálisan egy megmentésre váró hercegnő marad – még ha aktívan ki is veszi a részét saját megmentésében. Hanem a filmfolyam előrehaladtával, ahogy változott a korszellem, változik Leia titulusa is: az új trilógia nyitányában, a 2010-es években, egy olyan korban, amikor nem szokatlanok már az aktív, férfiakkal képességekben és szerepkörben is egyenrangú női hősök, köztiszteletben álló tábornokként, az ellenállás vezetőjeként látjuk viszont.
Leia egy határozott, tettrekész, szókimondó és befolyásos diplomata, mindig egy-két csípős megjegyzéssel a tarsolyában.
Senkinek eszébe se jutna megkérdőjelezni képességeit vagy autoritását a neme miatt – általános tendencia ez a Star Wars-univerzumban: nem szokatlan egy női szerelő, egy női pilóta, és nem téma a szenátus idős férfitagjai közt, hogy miért adnak egy tinédzser királynő véleményére az egész galaxist érintő gazdasági és politikai kérdésekben. Leiához hasonlóan így az eredeti trilógiát követő filmek központi nőalakjai, mint Padmé (Natalie Portman), Rey (Daisy Ridley), Jyn Erso (Felicity Jones) vagy az utóbbi idő sorozathullámából Ahsoka (Rosario Dawson) és Az akolitus ikerlányai (Amandla Stenberg) sem silányulnak a galaxis férfiainak csinos kiegészítőivé, nem riadnak vissza a veszélyesebb helyzetektől sem, miközben tökéletesen egyensúlyoznak a magánélet és a civil szféra kötelezettségei, a szerelem és a galaktikus érdekek között.
Nem minden űrbéli fantasy-történet képes azonban fogni egy tündérmese-sablont, és úgy csűrni-csavarni, hogy az a női karakterek előnyére váljon. Bár a Ripley popkulturális jelentőségéhez is hozzájáruló, és a sci-fi-történet hasonlóan ikonikus Sarah Connorját is életre keltő James Cameron élen jár az erős, női karakterek megalkotásában, a 2009-es Avatar Neytirijénél (Zoe Saldana) ingoványos terepre tévedt. A világűr Pocahontasa ugyan bátor és harcra kész, mégis kevés hiányzik ahhoz, hogy az egzotikus idegenség és az ismerősen vonzó emberszerűség tökéletes egyensúlyát megteremtő külső megjelenésével ne csússzon bele a látnivalónál többre nem igen hivatott harcos amazon üres sablonkarakterébe.
Nem érheti ez a vád az világűr későbbi női szülöttjeit: a 2014-ben indul A galaxis őrzői-sorozat nőalakjai – élükön Gamorával (Zoe Saldana) és Nebulával (Karen Gillan) –, a Wachowski-testvére 2015-ös űroperája, a Jupiter felemelkedésének Jupitere (Mila Kunis) és a Dűne-filmek hölgyei – Chani (Zandaya), Jessica (Rebecca Ferguson) és Irulan hercegnő (Florence Pugh) is – egytől egyig olyan karakterek, akikről egyszerre mondható el, hogy cselekvők és potensek, miközben nőiségüket is teljes mértékben megélik. Valamennyien maguk alakítják saját sorsukat, s bár többségük romantikusan kapcsolódik férfiakkal, azokkal mindig egyenrangú viszonyban van. Ez már egyértelműen egy új nőábrázolás – egy olyan, ami mentén, reméljük, még sok űrbéli történet születhet.
