Ha azt gondolod, rossz a karantén, a Vivarium megtekintése után rájössz, hogy lehet sokkal rosszabb is!
De tényleg csak ebben az esetben szánj rá időt, egyébként messziről kerüld el Jesse Eisenberg és Imogen Poots új filmjét! És ne csak azért, mert nem túl lélekemelő a hangulata és végképp nem vidám a zárlata. Hanem azért is, mert kidolgozatlan és idegesítő katyvasz az egész, aminek a trailerén és/vagy első negyed óráján kívül nem is szabadott volna más szegmensnek elkészülni.
Pedig a Vivarium érdekes, figyelemfelhívó és sokak számára ismerős problémát pendítene meg, ha helyette nem az idegeinkkel tenné ugyanezt. Fiatal pár, tanítónő és kertész, gyerek még nincs, harmónia még többé-kevésbé van. Házat szeretnének venni, hogy elkezdhessék közös életüket, sok ingatlant megnéztek már, szokásos történet, lapozzunk. Egy újabb ingatlanirodában kezdődik aztán a kálváriájuk, ahol a finoman szólva furcsa (nem finoman pedig rohadt creepy) ingatlanügynök túlzottan rámenősen ajánlgat nekik egyet a kertvárosi Yonder lakóövezet tökéletesen egyforma házai közül.
Elmennek megnézni, nem tetszik nekik, de ott ragadnak. Szó szerint akármerre és akárhogyan próbálják elhagyni Yondert, mindig ugyanahhoz a házhoz érkeznek vissza:
későbbi szenvedéseik színhelyéhez, a 9-es számú Vivarium… akarom mondani, épülethez.
Meg kell hát barátkozniuk az ijesztően néma csenddel (rajtuk kívül senki nem lakik ott), az egyforma házakkal és felhőkkel, na meg a teljesen ízetlen ételekkel és italokkal… nekünk pedig azzal, hogy lassan elérkeztünk a Vivarium érdekes részének végéhez, és jön a katyvasz. Főhőseink ugyanis kapnak egy csecsemőt, akit fel kell nevelniük, ha szabadulni akarnak. A fiú azonban sokkal gyorsabban nő, mint képzelnék: cirka három hónap alatt minimum 9-10 éves forma kiskamasz válik belőle, aki visít, ha baja van, csendben figyel, ha nincs, közben pedig rendíthetetlenül utánozza Gemmát és Tomot. Később aztán az is kiderül, hogy olyan szerve is van, ami embernek nem lehetne, de addigra már annyira kiábrándulunk az egész történetből, hogy már nem is különösebben érdekel.
Pont annyira van ugyanis értelme ezeknek a rejtélyeknek, mint az előző kiemelésnek ebben a cikkben: jelentőséget tulajdonítasz nekik, mert azt hiszed, hogy fontosak, aztán rájössz, hogy kár volt, semmi magyarázat nem érkezik rájuk. Pedig milyen jó kérdéseket vet fel és hagy végül kidolgozatlanul ez a film. Fiatal párként a nagybetűs otthon megtalálásának nehézsége; egy nem várt gyermek felnevelése okozta örömök és frusztrációk; a gyermek iránti kötődéssel egyidejűleg elhidegülés a házastárstól; tétlenség kontra értelmetlen erőfeszítések; a kertvárosi élet nyomasztóan unalmas egyformasága – hogy csak néhányat említsek az egytől egyig mélyen emberi témák közül, amiket kifejthetett volna a rendezői székben ülő (és részben a forgatókönyvért is felelős) Lorcan Finnegan.
De mit kapunk helyette?
Sci-fi szerű, zanzásított történetet némi izgalommal és idegesítően kibontatlan karakterekkel, akikért igazán izgulni sem tudunk.
Mert Jesse Eisenberg az egész nap gödröt ásó, „lesz ott lenn valami” Tomja, valamint Imogen Poots gyermeket minden este lefektető, ám jó éjt puszi helyett „nem vagyok a kibaszott anyád”-dal elbúcsúzó Gemmája először akár még érdekesnek is tűnhet, ám amikor zsinórban negyedszer látjuk ugyanezeket a jeleneteket, akkor azért minimum kezdjük kicsit sokallni az egyébként nem túl bő 97 perces játékidőt.
Valójában az egész film egyetlen metaforára épül, a főcím alatt látható kakukkfióka történetére, amit egy négy versszakos lírai műtől még elnéz az ember, na de egy másfél órás filmtől… Nem csoda tehát, hogy nem igazán sikerült tartalommal megtölteni a Vivarium ötletvázát, hiszen ha már a forgatókönyv is elfér egy sajtcetlin, abból ritkán születik jó műfaji film. Pláne, ha ilyen középszerű rendező kezébe kerül az a cetli.
