A Még egy kört mindenkinek után újabb dán film indult a kasszasikerek diadalútjára, ismét Mads Mikkelsennel a főszerepben. Az igazság bajnokai egy szórakoztató akció-vígjáték formájában mesél véletlen és ok-okozat létfilozófiai szembenállásáról, de leginkább az apa-lánya kapcsolatok törékeny dinamikájáról.
A mozgókép másfél évszázados történetében a dán film kisnemzeti, európai moziként mindig is különleges és egyben különös helyet foglalt el a hetedik művészet panteonjában. Hiszen Dánia nem tudhat hatalmas hazai közönséget magának (népessége jelenleg 6 millió fő körül mozog), az ország nyelvét sem beszélik világszerte és nem utolsó sorban a világ gazdaságára, politikai klímájára sincs akkora hatással, mint más befolyásos filmiparok hazája – lásd Egyesült Államok vagy éppen Franciaország.
Ennek ellenére Dánia már a némafilmkorszakban is olyan legendákat adott a filmvilágnak, mint Carl Theodor Dreyer. Azután sok-sok évvel később a dán dogma mozgalma adott új lendületet a fikciós történetmesélésnek. Tavaly pedig a dogma egyik ősatyja, Thomas Vinterberg vehette át a Legjobb nemzetközi játékfilmnek járó Oscar-díjat a Még egy kört mindenkinek című filmért, ami nem csak kritikai, de piaci sikert is jelentett a dán film számára.
Anders Thomas Jensen legfrissebb rendezése, Az igazság bajnokai, ismételten berobbantotta a dán mozikasszákat és országos rekorderként felülírta a Még egy kört mindenkinek hazai mozisikerét. A producereket megindító számokon túl Jensen filmje ráadásul valóban kivívta közönsége elismerését egy családias hangulatú akció-vígjáték keretében. Mindez részben annak tudható be, hogy Jensen rendezése az apa-lánya kapcsolatok törékenységét és a gyász sokszorosan feldolgozott toposzait érdekes körítéssel támogatja meg. Az igazság bajnokainak hősei ugyanis a véletlen kontra ok és okozat örökös disputájába gabalyodnak bele. A történet egyszerre bővelkedik életbevágó véletlenekben és precíz, ok-okozati láncolatokban, végső soron arra emlékeztetve a nézőt, hogy
életünk sorsfordító momentumaiban nem a magyarázatok keresése, hanem az elfogadás a legfontosabb.
Az Afganisztánban katonaként szolgáló Markust (Mads Mikkelsen) váratlan tragédia szólítja haza. Felesége vonatbaleset áldozata lett. A család gyászát megnehezíti, hogy Markus és tinédzser lánya, Mathilde (Andrea Heick Gadeberg) egy már rég kiüresedett, elidegenedett apa-lánya kapcsolatban találják magukat. Mindeközben Otto (Nikolaj Lie Kaas), a vonatbaleset egyik túlélője, riasztó korrelációkat fedez fel, amelyek arra mutatnak, hogy a baleset igazából egy okosan kitervelt merénylet volt. Az előrejelző algoritmusok mániákus kutatójaként Otto két szakmabeli barátját – Lennartot (Lars Brygmann) és Emmenthalert (Nicolas Bro) – vonja be a nyomozásba, majd Markust is. Az így összeállt csapat egy megmosolyogtató bosszúálló brigáddá válik, ami a hírhedt, dán bűnszövetkezet, a Riders of Justice (innen a film eredeti címe) számára hozza el a korai végítéletet egy feleség és sok más ártatlan ember haláláért cserébe.
Jensen forgatókönyve organikusan olvasztja egymásba véletlen és ok-okozat szembenállását a karakterek gyászfolyamatain keresztül, a miértek keresésétől a bosszúvágyig. Ezáltal a film bosszúnarratívája újszerű megvilágítást kap. Dacára annak, hogy egy adrenalinnal dúsított „bosszúfilm”, a történet tulajdonképpen a bosszú ellen propagál úgy, hogy közben arra is talál kibúvót, hogy megmutassa a hatásvadász akciót. Persze az akció-vígjáték hoz magával egy adag műfaji kötöttséget, ami a felszín alatti családi drámát és ezzel együtt a fiktív világ valóságérzetét alaposan felpuhítja. És Jensen filmjének pontosan az áll rosszul, amikor saját műfajának sémáira támaszkodik, emberi(bb) helyzetek helyett.
Ennek példája az, ahogyan egymás számára teljesen idegen szereplők között alakul ki azonnali bizalom. A realitástól való elrugaszkodást jelzi az is, hogy a helyi hatóságok nem keresik és nem vonják kérdőre Markusék önjelölt kivégzőosztagát. Nyilvánvaló, hogy a filmnek nincsenek realista-dokumentarista aspirációi, ellenben
Az igazság bajnokai alkalomadtán túl merészen áldozza be a valósághűséget.
Teszi mindezt pár sarkalatosan idillikus jelenet kedvéért vagy éppen egy-egy frankó utcai lövöldözésért, de mindez előbb-utóbb dramaturgiai és logikai bukfencekbe kergeti Jensen történetét.
Kiengesztelés gyanánt a film burjánzik az őszintén humoros pillanatokban. Kiváltképp a helyzetkomikum és a karakterek tikkjeiből származó furcsaságok nevettetik meg a nézőt és ahogy a jó vígjátékokban, úgy Jensen rendezésében is ezek révén leszünk képesek azonosulni különc hőseinkkel. A szereplők iránt érzett szimpátia a forgatókönyv mellett pedig leginkább a színészi játék érdeme.
Mikkelsennel az élen nem csupán egy nemzeti és nemzetközi szupersztárt kapunk, hanem egy remek kémiai összhangban működő szereplőgárdát, ahol mindenkihez tartozik egy-egy emlékezetes jelenet.
Jensen operatőre – a Kezdőket is jegyző Kasper Tuxen – olyan képi világot alkot, amelynek legfőbb erénye (és csakugyan ritka kvalitás ez) láthatatlanságában rejlik. Az igazság bajnokai beállításait többnyire észrevehetetlen kézikamerás mozgások járják át, míg az akciójeleneteket kimért koreográfiák teszik élménydússá. Utóbbiak esetében a hosszan kitartott képek nem keveset tesznek hozzá a jelenetek feszültségéhez, akkor is, ha a műfaji konvenciók rendületlenül szuggerálják a történet pozitív végkicsengését.
Bár Az igazság bajnokai nincs híján tűzharcoknak, sem borzos és szemüveges férfiaknak, akik hosszan ecsetelik a determinizmus mibenlétét,
Jensen történetének központi eleme az apa-lánya kapcsolat marad.
Hiszen a rendező jól tudja, hogy a bosszúosztag (ön)gyilkos kalandjain túl azért szurkolunk, hogy szülő és gyermek együtt hagyjon hátra egy családi traumát. Jensen kasszasikere így összességében újra bebizonyította, hogy a dán mozi évszázados sikere több holmi véletlennél.
