A Vaskarom (The Iron Claw) a Von Erich testvérek sportmelodrámaként prezentált igaz történetét meséli el, hogy az 1980-as évekbeli híres pankrátorcsalád példáján keresztül értelmezze újra az amerikai sikermítosz kortárs felfogását.
A család eredetmítoszául szolgáló nyitójelenetben az apa, Fritz Von Erich (Holt McCallany) győztes pankrátormeccsének lehetünk szemtanúi, melyet követően egy új autóval lepi meg lakókocsiban élő feleségét és kisfiait. Noha egyelőre nem engedhetik meg maguknak a járművet, a férfi bízik saját képességeiben és sikerében. Hiszen az apa fekete-fehérben láttatott világában még egyértelműnek tűnnek a boldogulás feltételei és kemény munkával valóra lehetett váltani a nagy álmokat. A kiszínesedő képen felnőtté váló, szintén sportkarrierre készülő fiúknak azonban
már nemcsak ringbeli ellenfeleikkel, hanem szüleik vaskarmának szorításával is meg kell birkózniuk.
Sean Durkin forgatókönyvíró-rendező filmjei az ideális amerikai család látszata mögé engednek betekintést, így reflektálva az országot érintő szociális válsághelyzetekre. A Martha Marcy May Marlene egy abuzív radikális társaságba keveredő fiatal lány kálváriáját meséli el, ahogy a szektát maga mögött hagyva igyekszik visszailleszkedni családja körébe, míg A fészekben a külföldre költözés során kerülnek felszínre a társadalmi elit és a hagyományos családi közeg rejtett diszfunkciói. A karrierépítő Von Erich pankrátordinasztia belső működését példaként bemutató Vaskarom újítása Durkin korábbi produkcióihoz képest, hogy a valós szereplőket mozgató cselekmény ezúttal látványos műfaji közegben érvényesül.
A pankráció megrendezett világa ráadásul a színház és a sport összekapcsolásán keresztül reflektál a látszat és a mögöttes teljesítmény ellentmondásainak prezentálhatóságára. Az olyan sportfilmekbe öltött férfi melodrámák, mint a Rocky, a Dühöngő bika vagy A pankrátor jellemzően színpadias gesztusokkal mitizálják hőseiket, akik így szimbolikus alakokként szállnak ringbe, összecsapásaik pedig általánosítható társadalmi küzdelmekké nemesednek a közönség szemében. A Vaskarom ugyanakkor a tematika fiatal generációkra vonatkoztatott interpretációjaként
a család fiait sújtó átokként prezentálja az apa elképzeléseiben élő sikermítoszt.
Jelképes, ahogy a szereplők az eredeti családnevüket – a sportban használt művésznévként funkcionáló – Von Erich-re változtatva írják felül a rokoni köteléket karriercéljaik érdekében. Az ebből fakadó átok pedig sorra szedi áldozatait: az apa nevét öröklő Jack Junior már kisgyerekkorában meghal, így adva drámai hangsúlyt a szigorú szülői befolyásnak és a tradíciók erőszakos továbbörökítéséhez kötődő konfliktusoknak. A cselekmény első felében előkészített magánéleti és karriersikerek után pedig a történet második felvonása tragédiák hosszú sorozatával bünteti a családi rivalizálást és a hagyományos értékrendnek ellentmondó viselkedésmintákat. Az egyetlen máig élő testvér, Kevin (Zac Efron) esküvőjén látható utoljára együtt mind a négy fiú. A boldog pillanatot azonban hirtelen váltással követi az első halálhír, hogy végül a nők és az őt övező rajongás mámorában élő showman Davidet (Harris Dickinson), a drogok bűvöletétől elandalodó Kerry-t (Jeremy Allen White) és a saját álmait önként feladó, korábban rock-and-roll zenésznek készülő Mike-ot (Stanley Simons) is utolérje a sorsa.
A film kettéosztott szerkesztési elve ráadásul a jelenetek szintjén is érzékelteti a siker megtapasztalhatatlanságából fakadó hiányérzetet. Ahogy a család a látszólagos magánéleti idillből hirtelen mélypontra kerül és lassan széthullik a kimondatlan belső válság feszültsége miatt, úgy a sportkarrier fontos eseményeinek is jellemzően csupán az előzményei és a következményei kerülnek részletesen bemutatásra, így az illékony győzelmek tényleges pillanatai nem válnak megélhetővé.
A jelentős tétmeccsek és az akciók rendszeresen kimaradnak vagy egy-egy montázs részeivé redukálódnak.
Egyes mérkőzések során pedig több teret kap a megelőző promóciók felvételeinek bemutatása, illetve a küzdelmeket követő autogramosztás és ismerkedés.
A sikerhez vezető rögös út, a győzelem megfoghatatlansága és annak kiábrándító hatása ugyanakkor Kevin meccseiben fogalmazódik meg leginkább. A fiú minden alkalommal megnyeri a harcokat, teljesítménye mégis mindig kudarcot eredményez. Első pankrátorviadala a család kedvencévé teszi, ami testvéri rivalizáláshoz vezet, második kiemelt harca során hiába kerekedik felül ellenfelén, az elszenvedett sérülések miatt tanúsított megtorpanása visszalépést jelent karrierjében, ahogy
a család védjegyévé váló „vaskarom” fogással aratott végső győzelmének bosszúszomjas kegyetlensége is kizárást eredményez
az előre eltervezett látványosságokra épülő sportban. A nyilvános pankrátorperszóna és a magánélet összeegyeztethetetlensége tehát feloldhatatlan lelki konfliktusokhoz vezet, ami a sikermítosz árnyoldalára is rávilágít.
A komoly sikereket elérő – és megbűnhődő – testvérekkel szemben azonban az életben maradó Kevin esetében a személyesség kerekedik felül a karrierelvárásokon. Ez vizuálisan szintén nyilvánvalóvá válik, ahogy a fiú mozdulatait a ringen belülről, közvetlen közelről követi a kamera más mérkőzések hagyományosabb, a nézőtér külső, objektív perspektívájával azonosuló képeihez képest. Kevin főszereplő karaktere mégsem képes egyensúlyba hozni pankrátor alakjának mitikusságát hús-vér valójának emberségével. Ugyan számos apró, hétköznapi momentum világít rá a hihetetlen fizikumú izomkolosszusok esendőségére – mint a zuhany alatti sietős önkielégítés, az első randi tétovasága vagy a betanult szöveg elmondásának nehézsége –,
a Vaskarom testvérszereplői valójában együtt alkotnak egy több testre szakadt, összetett egyéniséget.
A fiúk önmagukban mindössze egy-két kiemelt jellemvonást képviselő típusfigurák, akik gyakori együtt töltött pillanataik során válnak rétegzett, közös embermasszává. A film pedig ezekben az atmoszférikus életképekben talál leginkább önmagára, ahogy a testvérek csoportosan étkeznek, dolgoznak, autóznak vagy szimplán a vízfelszínen lebegve lazulnak. A rendezővel ismét együtt dolgozó
Erdély Mátyás operatőr hangulatképei letisztult nosztalgiával idézik meg a ’80-as éveket.
A nagy mélységélességgel és nagy látószögben rögzített felvételek sok teret engednek a hiteles díszleteknek, valamint az élénk kosztümöknek. Az alkalmazott színskála ugyanakkor közel sem olyan hivalkodó, hogy az extravagáns pankrátorvilágot eltávolítsa a realitástól, mégis épp elég stilizált a korszak jellegzetes látványvilágának felelevenítéséhez.
A testvérek egymást követő elvesztése azonban fokozatosan építi le a film korábbi lendületét, ami számos üresjárathoz és a cselekmény ellaposodásához vezet. Így idővel a hiányérzet egyre jelentősebb térnyerése uralkodik el a narratíva felett. A karakterinterakciókból kibontakozó konfliktusok mesterkéltebbé válnak, ahogy a résztvevők folyamatosan fogyatkoznak, ezáltal a film is a – már-már giccsbe hajló – szentimentalizmus felé fordul végtelenül konzervatív végkövetkeztetései során. A Vaskarom ugyanis a családi újraegyesülés felértékelését jelöli meg a sikermítoszt megújító egyetlen lehetőségként. Az örökérvényű értékrend mégis maradinak hat a korábban látottak tükrében, így a film egyszerre válik rendezője eddigi életművének legfigyelemfelkeltőbb, de egyúttal legkonvencionálisabb darabjává.
A Vaskarom március 21-étől látható a magyar mozikban.
