A Twisters: Végzetes vihar küzd azzal, hogy a 2020-as években is releváns tudjon maradni, korunk mozipiacának változó trendjeihez azonban már máshogy kell alkalmazkodni.
Az minden bizonnyal kiderült 2024-re, hogy ha a mozik életben szándékoznak maradni, és még szeretnénk, hogy unokáink is nagyvásznon lássák először az őket legjobban érdeklő filmalkotásokat, oda rengeteg bevétel kell. Ahhoz, hogy életképes legyen egy filmszínház, a szolgáltatás alapvető minőségén túl a filmalkotásnak is jelentős eseménynek kell lennie: egy olyan produkciónak, ami otthon lényegesen kevesebbet ad, mint a hangos, sötét vetítőtermekben. Két éve a Top Gun: Maverick felszántotta a kasszákat, tavaly az Oppenheimer és a Barbie mémmé vált kettőse biztosította azt, hogy mindkét filmre biztosan beüljenek a nézők. Emellett a gyerkőcöket is ki kell rángatni a házból, így a Super Mario Bros., valamint az idei Agymanók 2. bombasikere borítékolható volt. Ezek a filmek a már bejáratott márkák alapvető népszerűségét használták fel elég ügyesen. A kiszámítható minőségű és még nem agyonhasznált franchise-okba úgy látszik, még érdemes fektetni.
Eseményfilmet tehát lehet kreálni egy jól időzített folytatással, vagy a Twisters esetében is, egy nagyszabású, olykor IMAX élménnyel.
A katasztrófafilm műfaja pedig mindig könnyű választás volt az egyszeri mozibajárónak – Roland Emmerich, a 2012, A függetlenség napja és a Holnapután alkotója erről igazán tudna mesélni. Még az olyan produkciók is sikeresek ebben a körben, mint a Z világháború, vagy a rém felejthető Törésvonal. A lényeg, hogy felszakadjon a föld, jöjjön el a jégkorszak, árasszák el a bolygót az élőhalottak… vagy ahogy az 1996-os Twisterben is történt, csapjon le a legpusztítóbb tornádó.
Ezt azért volt fontos elmondani, hogy megerősítsük: ha a 28 évvel később készült szellemi folytatás, a Twisters minőségileg elfogadható is, az csupán az extra, amit az alkotók a létrehozása során beletettek. A filmet nem egy jó történet, egy átható ihlet hívta életre, hanem a remény az eseményfilm létrehozására. Az első percekben már láthatjuk, hogy ehhez a projekthez a Universal és a Warner Bros., a két nagy stúdió összefogása kellett – céljuk az volt, hogy újra megteremtsék a legnagyobb szélviharos film, a Twister sikerét, méghozzá egy új mozigeneráció számára. Hogy ehhez miért pont a csendesebb művészfilmjeiről (Minari: A családom története) ismert Lee Isaac Chungot kérték fel rendezőnek, az rejtély, de rajta egyáltalán nem múlt a végeredmény.
A kötelezőt teljes mértékben szállítja a Végzetes vihar alcímű reboot. A technika fejlődésével az F5-ös erősségű tornádók félelmetesen darálnak be városokat, a nézőtéren a 4DX-technológia nélkül is lehet érezni az esőcseppeket és a szelet. Ami a primer érzékelés szintjén történik a filmben, az elég ütős… de ismerős is. Nem mondhatjuk, hogy Jan de Bont rendező közel három évtizede nem tudta a kor szintjén ugyanezt hozni a CGI-vel és a látványos, kézzelfogható effektjeivel.
Sajnos az upgrade-elt vizualitáson túl semmiben nem gondolták igazán tovább a Twistert,
sőt, ugyanazokat a köröket járják be újra és újra, mintha csak egy forgószélbe kerültek volna az írók. Az új filmben is megtartották a központi női karaktert, aki egy oklahomai viharban veszti el egy szerettét rögtön a cselekmény legelején. Később beáll „tornádóvadásznak,” amely a film világán belül a legnagyobb menőség, és felveszi a harcot (a tudomány nevében) a rivális, cégek által támogatott kutatócsoporttal. Hogy ebbe még egy erőtlen szociális vonulat (az élősködő ingatlanvállalattal) és egy halovány szerelmi szál is befér, arról ne is beszéljünk.
A kétórás, de nagyon hosszúnak tűnő játékidőt végig önismétlő elemek tarkítják. Két film alapján vaskosan érződik, hogy a Twisters világa mennyire limitált: sík terepen, vihar felé autókázó emberekről szól, akik közben tudományos – akár halandzsának is betudható – adatokat ordibálnak egymásnak, miközben hangos rácsodálkozásokat tanúsítanak a szemük előtt látható természeti csapás irányába. A viharvadász szekvenciákból több is van a filmben, de legalább öt kifejezetten hosszú katasztrófajelenetet is találunk, amik lényegükben nem különböznek el egymástól.
Más lenne a helyzet, ha olyan karakterek lennének a színen, akik miatt igazán lehetne aggódni. A Twisters azonban e téren sem hoz a kötelezőn kívül többet.
Helen Huntot sem lehet színészistennőnek nevezni, de a Normális emberekben megismert Daisy Edgar-Jonesból azért többet nézhettünk ki, mint amit itt előad Kate szerepében. Egyáltalán nem konzisztens a figurája, hiszen egyszerre zavart, laza, bűntudat gyötri, túllép rajta, beijed, flörtöl, okosat mond, megsértődik, rossz a szakmájában, jó a szakmájában, a legjobb a szakmájában – szinte jelenetenként változik a személyisége, így nem lehet megírni egy főszereplőt, akinek nem ismerjük a határait, hiszen a filmben végig ajnározzák, mekkora csodabogár.
Mellette korunk egyik feltörekvő szívtiprója, Glen Powell áll, aki teljes Ken baba üzemmódban tolja végig a játékidőt,
miközben fokozatosan derül ki az arrogáns tökfilkóról, erről a cowboykalapban kurjongató műmájer influencerről, hogy egy érzékeny, szelíd, tanult, sőt, tudós értelmiségű férfi, aki már csak a szakmai ismeretei miatt is belezúg a hősnőbe, ha nem lenne mellette annyira gyönyörű. A történet próbál egy harmadik felet is behozni a lassan kibontakozó románcba Anthony Ramos képében, de a végére azt is elengedi: nem találták ki rendesen.
A három főbb szereplő mellett pedig egy rakás mellékfigurát mutat be a cselekmény rögtön az első fél órában: gondolhatja a néző, hogy lesz majd a tornádónak kiket felszippantania, azonban a Twisters: Végzetes vihar a 16-os karikája ellenére eléggé csínján bánik a haláljelenetekkel. Ezzel pedig csak még jobban aláhúzza, hogy a főbb szereplőkön, de még a közvetlen haverjaikon is láthatatlan védőpajzs van, amit az írók vontak köréjük. Egy-két szerencsétlenen kívül pedig csak azokkal bánik el a tornádó, akik rossz magaviseletet tanúsítottak. Az ilyen klisék a katasztrófafilmek igazi problémái, és ezt 2024-re se tanulták meg a készítők.
Mindebből látszik, hogy a Twisters: Végzetes vihar a néhol büntető látvány mellett a lapos közhelyekre épül.
Épp ezért nem sikerül a művelete, mert képtelen átmenteni alapanyagát egy olyan korszakba, ahol már mások az igények. Tom Cruise-t még nem láttuk repülőgépet vezetni; atomrobbanást még nem láttunk filmen CGI használata nélkül; Barbie-ból még nem készült élőszereplős film, főleg ilyen kidolgozott díszletekkel és ekkora sztárokkal; Super Mariót pedig nem dolgozták még fel korábban tisztességesen Hollywoodban. Az elmúlt évek eseményfilmjeiben egyaránt megtalálunk olyan aspektusokat, amik kíváncsivá tehették a nézőket a jegyvásárlás előtt. A Twisters: Végzetes vihar azonban a legnagyobb biztonsági játék: ilyet már láttunk, ismerjük minden irányból, épp ezért meglepetést képtelen okozni, miközben erre lenne jelenleg a legnagyobb szükség. A mozipalettán elfér persze, de nem baj, ha a következő tornádós filmre is ennyi évet kell várni, mint Lee Isaac Chung katasztrófafilmjére.
A Twisters: Végzetes vihar július 11-től látható a magyar mozikban.
