A Tuesday a halál és gyász témakör egy újabb drámai feldolgozásának ígérte magát, és bár nem hazudott, ennél különösebb dolgot mostanság aligha láthatunk.
Nagyjátékfilmes írói-rendezői debütálásoknál gyakran találkozunk olyan nagyszabású vállalkozásokkal, amikbe a lehető legtöbb magvas gondolatot próbálják beletuszakolni, lehetőleg furcsa egyediséggel párosítva. Jóval kevesebbszer láthatjuk viszont azt, amikor a nagyratörő vállalkozást siker koronázza – az olyat pedig, mint a Tuesday, nagyítóval kell keresni.
A horvát származású Daina Oniunas-Pusić első játékfilmje egy sokszor vászonra vitt témához nyúl. Tuesday (Lola Petticrew), a tizenéves, haldokló lány, valamint az őt egyedül nevelő anyja, Zora (Julia Louis-Dreyfus), fel kell készüljön az elkerülhetetlenre és az azt követő gyászra. Ám ebben a világban a halál egy igencsak szokatlan formát öltve érkezik meg Tuesdayhez: egy méretét változtatni képes, beszélő ara papagáj képében. A lány viszont különös hatással van Halálra, hosszú idő óta ő az első, aki képes elcsitítani a fejében folyamatosan zúgó jajveszékeléseket és könyörgéseket, így egy kicsit elidőzik nála. Lányával ellentétben Zora nem hajlandó beletörődni Halál érkezésébe, és a maga különös-morbid módján megpróbálja felvenni vele a harcot.
A fenti leírás alapján sejthető, hogy a Tuesday egy, a halál árnyékában kibontakozó anya-lánya dráma, de kifejezetten szürreális világképbe oltva. Akinek nem ez az első ilyen tematikájú tapasztalata, valószínűleg meglepi majd
az egész filmet átható, már-már morbid, mégis őszinte humor, ami a téma komolyságától idegennek tűnik.
Gyorsan le is szögezném, hogy mindazoknak, akik nem ódzkodnak a (gyermek)halál és gyász témáját boncolgató alkotásoktól, illetve nem ragaszkodnak a földhözragadt, realista ábrázoláshoz, üde színfolt lesz a Tuesday egyedisége.
Innentől viszont elkerülhetetlenné válnak a spoilerek, óvatosan az olvasással!
A halál ábrázolása már önmagában felkelti az érdeklődést, a film legelső percétől kezdve. Nagy, vészjósló, kaszás vagy árny, esetleg egy fess fiatalember helyett itt egy beszélő papagáj képét ölti, valós, fizikai manifesztációja a halálnak, aki nem moralizál, hanem teszi a dolgát.
Ugyanakkor hamar kiderül, hogy mindemellett roppant emberi is – szereti a rapzenét, van humora, és ami még fontosabb, vannak érzései, sőt traumái. Barátai viszont nincsenek, sőt, soha nem is voltak, hiszen mindig mindenki félte vagy megvetette őt. Épp úgy, ahogyan Zora is teszi ezt, mikor lányát mentve megpróbálja elpusztítani Halált – jobb híján úgy, hogy megeszi. A gond csak az, hogy
Halál nélkül csak az apokalipszis marad, a legrosszabb fajta, amiben már meghalni sem lehet.
Test nélkül ugató kutyafejek, céltalanul barangoló zombitehenek, elvérezni képtelen sebesültek, mindent ellepő rovarok. Miközben mi anya és lánya talán hosszú ideje legmeghittebb és legőszintébb közös napját nézzük, a háttérben a világ kifordul önmagából. Persze a Halál nem halhat meg igazán, csak ott szunnyad Zora gyomrában, így aztán minden értelemben a halál hordozójává válik, és lányával együtt útra kel, hogy enyhítse a világ fájdalmait.
És a legfurcsább, hogy közben őszintén kacagunk. A Tuesday talán legnagyobb bravúrja abban rejlik, hogy mindezeket nem tolakodó és harsány, hanem kifinomult és őszinte, mégis szürreális humorba burkolja. Az egész film kevert hangulata olyan, mint maga a címszereplő: komor, nyugodt, de a megtapasztalt apróságok miatt mégis nevetni, nevettetni képes. És a párhuzam ugyancsak igaz az előrehaladásra is: Tuesday is tudja, hogy hová fut ki a története, mi is tisztában vagyunk vele, mire számíthatunk – mindössze néhány (na jó, talán néhánynál azért több) szürreális momentum zökkent ki minket.
Ahogy a történet kifutása, úgy a fő üzenet is borítékolható: a halál elkerülhetetlen, meg kell tanulnunk elfogadni, majd továbblépni. Mégis, amilyen közhelyes, legalább annyira mélyenszántóvá válik, és ez főként két dolognak köszönhető.
Az egyik, hogy a téma megszokott megközelítésével ellentétben itt nem a haldokló megbékélésére és elfogadására fókuszálunk. Tuesday valójában már készen áll, a film valós tétjét az anya fejlődése jelenti, fel kell ismernie, hogy a lánya fájdalma nem egyenlő saját fájdalmával.
A másik a már említett szürreális világkép és Halál karaktere, amely meghökkentőből már-már szerethetővé, emberközelivé válik. A halál, legyen bármilyen kicsi vagy nagy, az egyetlen, ami állandó.
Ezt a halálértelmezést filmnyelvi eszközökkel is gyönyörűen és érzékletesen támogatja meg a film,
akár a méretét változtató Halálhoz illeszkedő képi torzulásokkal, akár az őrülettel küszködő elmébe bekúszó milliónyi hang keveredésével.
Erre a tébolyra már a „halálmadár” verziónál is kapunk utalásokat, azonban Zora átalakulása teszi igazán szemléletessé. A főként vígjátéksorozatokból ismert, Az alelnök főszereplőjeként 11 Emmy-díjat is elnyert Julia Louis-Dreyfus minden nüanszra odafigyelő alakítása önmagában is elvinné a hátán az egész filmet.
De szerencsére ennél sokkal többet kapunk a Tuesday-től, igaz sok megválaszolatlan „miért?” és „hogyan?” kérdést is. Az alapkoncepció, a történet és a megvalósítás is van olyan erős és emlékezetes, hogy ezek fölött jótékonyan szemet hunyhassunk, már ha nyitottak vagyunk az elmúlt idők egyik legfurcsább filmélményére.
