A The Last Stop in Yuma County ugyan sok meglepetést nem tartogat, de egy kellemesen régivágású, szikár és elegáns kamarathriller. Francis Galluppi első rendezése a lehető legjobb értelemben idézi meg Tarantino korai munkáit.
Amerika: a lehetőségek hazája. A keveseknek. A többségnek: sivatagi por és a mindennapok küszködése. Isten háta mögötti benzinkutak magányosan izzadó kutasai, kilátástalanul házaló ügynökök, lehetetlen álmokat kergető csavargók és huszonéves korukra megrekedt, indokolatlanul kedves és bájos pincérlányok. Ám olykor még az ilyen hétköznapi, szürke senkik előtt is megvillan a jackpot lehetősége. Mint amikor benzin hiányában kénytelenek egy Isten háta mögötti töltőállomáson rostokolni, összezárva két bankrablóval és azok zsákmányával. Róluk és a helyzetből fakadó elkerülhetetlen tragédiájukról szól Francis Galluppi bemutatkozó rendezése.
A The Last Stop in Yuma County klasszikus, egyhelyszínes (színházszerű) kamaradarab. Ami közel egy órán keresztül, lassan, de annál nyomasztóbban építi a feszültséget, hogy aztán az egy pillanat alatt, meglepő brutalitással robbanjon. Brutalitással, ami végig ott lebegett a levegőben, és hiába bíztunk abban, hogy egyesek megúszhatják. Egy kíméletlenül precízen és elegánsan rendezett, elkerülhetetlen haláltánc, ahol mi és a szereplők túlságosan későn szembesülünk vele, hogy már réges-rég megpecsételődött a sorsunk.
A The Last Stop in Yuma County című filmet sokan Tarantino rendezéseihez hasonlítják.
Nem is jogtalanul. Az excentrikus karakterekben hemzsegő, zárt és feszült hangvételű filmről könnyedén eszünkbe juthat nemcsak a Kutyaszorítóban, de akár a Ponyvaregény dinner szegmense is. Sőt az egész mű kicsit olyan, mintha Galluppi az utóbbit gondolta volna tovább egészestés filmmé. Ám az ő rendezéséből szinte teljesen hiányzik az a posztmodern meta-réteg, ami Tarantino sajátja. The Last Stop in Yuma County sokkal őszintébb. Nem kikacsintásokkal és intertextuális utalásokkal idézi meg a hetvenes évek bűnfilmjeit, hanem tempójában, felépítésében és atmoszférájában. Minden szempontból egy jó- és régivágású mozi, ami akár Walter Hill vagy a kései Peckinpah munkája is lehetne. Utóbbit az amerikai álom kergetésének hiábavalóságára rájátszó, nihilista lezárás különösen alátámasztja.
Ez a fajta őszinte, posztmodern húzásoktól mentes történetmesélés egyfelől egészen frissítően hat. Másfelől pedig épp ebből fakadhat a legfőbb kritikánk a film felé: mégpedig, hogy sok újdonsággal nem szolgál. A cselekmény két meglepően brutális, cinikus mozzanatot kivéve többnyire kiszámíthatóan zakatol előre. Nem igazán csavarja meg a bevett toposzokat és struktúrákat.
A karakterek is többnyire pont olyanok maradnak, ahogy az első pillanatban megismerjük őket. Kivétel ez alól a főszereplő, a nyámnyila konyhakésárust alakító Jim Cummings. Aki bár hasonló szerepet játszik, mint a saját rendezéseiben szokott – egy életközepi válságban tobzódó szerencsétlent, akinél végül elszakad a cérna –, színészileg abszolút az eddigi karrierjének csúcsát hozza. Talán Anthony Perkins óta senki sem volt, aki ilyen árnyaltan, és közben átélhetően tudja megjeleníteni az átlagember sötét oldalát. A felgyülemlett frusztráció által előtörő pszichopatát. (A film rá is játszik a két színész döbbenetes hasonlóságára).
A cselekmény kiszámíthatóságáért azonban bőven kárpótol a feszes rendezés,
az elegáns (vizuális történetmesélési elemeket okosan használó) fényképezés, a hangulatos zene és a nagyszerű színészgárda. A veterán karakterszínészek (Richard Brake, Gene Jones, Barbara Crampton) és az ifjú tehetségek (Sierra McCormick, Jocelin Donahue) kivétel nélkül remekelnek.
Első rendezésnek különösen példás munka a The Last Stop in Yuma County. Galluppi rendezői bemutatkozása ugyan nem vállal olyan irtó sokat, de azt maradéktalanul teljesíti. Szórakoztató, és minden téren remekül összerakott zsánerfilm.
