Könnyen születhetett volna egy vontatott, sablonos film a zsidó építészről, aki élete munkáját készült megépíteni Amerikában – az Adrien Brody főszereplésével készült The Brutalist azonban minden, csak nem közhelyes és nem unalmas.
Magyarország sok neves építészt adott a világnak Ybl Miklóstól Lechner Ödönön és Breuer Marcellen át Tóth Lászlóig. Utóbbi két művész életútja sokban hasonlít: mindketten zsidó származású magyarok voltak, akik a Bauhaus mestereivé váltak, brutalista stílusban alkotva épületeiket, csővázas székeiket és egyéb bútoraikat. Aztán a II. világháború után mindketten az Egyesült Államokba emigráltak, ahol szintén elismerték a tehetségüket. Elképzelhető, hogy Breuer Marcellről már hallottál, de Tóth Lászlóról nem valószínű. Ugyanis nem létezik.
Tóth László valójában Brady Corbet képzeletének szüleménye.
Azé a rendezőé, aki egész karrierje során azért küzdött, hogy megteremtsen egy különleges sorsú, valóságos, ikonikus figurát – egy szörnyű (Vox Lux) és egy közepes (Egy vezér gyermekkora) próbálkozás után a harmadik filmjével végre sikerrel is járt. Sőt, a The Brutalist megtévesztően hiteles (egy ponton, mintha a „valódi” unokahúga méltatná az építészt), Tóth László élő, lélegző személyiség, akiről szégyelli az ember, hogy magyarként még nem hallott. Egy hányattatott sorsú zseniről van szó, akinek kitörölhetetlen, jelentős épületei meghatározzák az amerikai és európai városok látképét. Olyasvalaki, aki nem érdemel kisebb életrajzi filmet a The Brutalistnál, mely monumentális krónikája a fiktív építész életének.
Nagy volumenű, epikus alkotásként joggal hasonlíthatjuk olyan mesterművekhez a The Brutalistet, mint az Aranypolgár, a Vérző olaj, vagy A keresztapa. A Tóth Lászlót alakító Adrien Brody pedig brandói, Daniel Day Lewis-i léptékben kelti életre az építészt, aki azonban távolról sem egy Charles Foster Kane, Daniel Plainview vagy Vito Corleone. A The Brutalistben ezt a karaktertípust Harrison Lee Van Buren (Guy Pierce) képviseli: az üzletember, aki László mecánásaként a férfi amerikai karrierjének legnagyobb feladatával bízza meg. Ő képviseli a fent említett törtető egyéniségek moralitását, s ezáltal a The Brutalist antagonistájává, László antitézisévé válik.
Van Buren minden, ami László nem: tősgyökeres, gazdag amerikai, aki lubickol az amerikai álomban.
De többek ők mint a patronáló és pártfogoltja: ha László a bevándorló, Van Buren az immigránsokat nagy kegyesen megtűrő elit képviselője, ha László a vazallus, úgy Van Buren a kizsákmányoló hűbérúr.
A férfi a tulajdonának tekinti az építészt, egy érdekes tárgynak, akivel a beszélgetést „intellektuálisan stimuláló”-nak aposztrofálja – meglepett, kegyetlen éllel ismételve többször is a bókot. László pedig, megtörve a koncentrációs táborban, Saul fiát idéző nyitányban menekülve a megváltást jelentő ország felé, meghunyászkodva fogad minden atrocitást. Az Amerikába vezető hajóút fájdalmait heroinnal tette elviselhetővé, hogy aztán funkcionális függőként tompítsa a tényt, hogy ez talán mégsem teljesen az Ígéret földje. Újra és újra a heroinhoz nyúl még akkor is, amikor látszólag sínre került az élete: ambiciózus épületet készít Van Burennek, miközben feleségével, Erzsébettel (Felicity Jones) többé már nem levelekben tartja a kapcsolatot. A nő, aki csontritkulást kapott a holokauszt során, tolószékben érkezik unokahúga, Zsófia (Raffey Cassidy) kíséretében.
A holokauszt nyoma nemcsak Erzsébet fizikai, de László lelki állapotán és munkájában is megmutatkozik. A The Brutalist elsősorban a szereplőik zsidó és bevándorló identitását igyekezett hangsúlyozni – mikor Erzsébet azt mondja, „Menjünk haza”, Izraelre gondol és nem Magyarországra.
Hiába szivárog be a The Brutalist analóg filmre forgatott képkockáiba, hogy nálunk gyártották, hiába a magyar nevek és a meglepően hosszú magyar párbeszédek és felolvasott levelek (ha csak a kiejtésen múlna, Adrien Brody a stáblista legördülésével kapná kézhez az állampolgárságot), és mi magunk is érezzük a magyarságtudatot, László valójában bármelyik közép-kelet-európai nemzet szülötte lehetett volna.
László a 20. századi európai zsidóság képviselője, a művészé, aki a háború borzalmait az alkotásban dolgozza fel. Ebben a The Brutalist nagyban emlékeztet a német Mű szerző nélkülre: mindegy, hogy építész vagy festő sorsát követjük, a művészet a társadalmi kommentár nagy horderejű eszközévé válhat mind a konkrét műben, mind magában a filmben. Míg utóbbi Németország tetteivel néz szembe, addig a The Brutalist a kapitalista Amerika ignoranciájáról és a bevándorlás gyökértelenségének, kívülállóságának érzéséről beszél.
Mindeközben maga az alkotás folyamata mérhetetlenül izgalmas, minden ceruzavonásnak érezhetően óriási a tétje, melyet mindkét film a zenével tesz még feszültebbé. A The Brutalist a maga három és negyed órájával könnyen válhatna egy lassan hömpolygő köldöknézegetéssé, mégsem teszi. Corbet filmje végre elsodor, minden perce végtelenül fontosnak érződik (amit a filmzene mellett az analóg technika is hangsúlyoz), hogy izgalmas megoldásaival egy esszenciális filmélménnyé váljon. A brutalizmus szó a francia „béton brut” kifejezésből származik, ami a befejezetlenség fogalmára utal. A The Brutalistnál azonban nem marad hiányérzet – talán csupán az, hogy kár, amiért Tóth László nem volt valódi építész.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt.
