Kritika

Szenvtelenül szemlélt erőszak – Heli

Heli

HeliA tavaly Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Heli egy rendkívül súlyos jelenséget mutat be mikrokörnyezetben, de össztársadalmi kérdésként: a mexikói drogháborút. A háttérből szemlélődő rendező (Amat Escalante) távolságtartása csak fokozza a néző iszonyatát, azonban a figyelemfelkeltés miatt használt eszközök alkalmazása inkább visszás, sőt hiteltelenséget eredményez.

Hiába lépi át sokadszorra a mexikói drogháború kegyetlensége a világ többi részén élők ingerküszöbét, a nemzetközi közösség részéről még a szándék se látszódik a beavatkozásra. Részben emiatt is kérdéses az Heli (a szó eleji há néma) szándéka: vajon tud-e még a mindent elborító erőszak témájában újat mondani, pláne úgy, hogy Oliver Stone Vadállatokja részben erről szólt (noha kínosan amerikai szemmel bemutatva).

Heli egy második generációs autógyári munkás, aki feleségével, fiával, lánytestvérével és édesapjával él együtt. Fiatal húszaséveinek hétköznapi monotonitását húga és annak 17 éves rendőrkadét fiúja borítja fel. A szerelmes tinik kokaint rejtenek el a családi ház tetején, Heli azonban megtalálja, majd azonnal megsemmisíti a kábítószert, a maffia azonban nem tűri el se az árulást, se a pazarlást.

HeliA történet lényeges eleme a testi erőszak, ami kisebb nagyobb mértékben folyamatosan felbukkan a családon belüli típustól a rendőrségi kiképzéseken tapasztalt túlkapásig. Egyértelmű a film üzenete: az erőszak erőszakot szül – ezzel számtalan példán keresztül szembesülünk. Érdemes megfigyelni, hogy a mindent átható veszély elől a filmben nem a szerelmes ágyba, hanem az ölelésbe menekülnek.

Mexikóban tehát borzasztó a helyzet. Annak érdekében, hogy ezt a világ szeme elé tárja, a rendező a figuráit szociológiai lényekké degradálja. Heli munkás, és bár ő a főszereplő, ezen kívül szinte semmit nem tudunk meg róla. A karakterek a szent cél miatti egyszerűsítés áldozatai lettek, szinte illusztrációkká süllyedtek a tanulságok és a kilátástalanság mellett.

HeliNemcsak a karakterek, de a fényképezés is alárendelődik az üzenet közvetítésének. Az Heliben ugyanis a kamera folyamatosan szemlél. Mindig ott áll, ahonnan a kívülállók, bámészkodók elhelyezkednének (ez alól csak a kínzás jelenete kivétel). A háttérből nézzük tehát szemrebbenés nélkül a kegyetlen és embert próbáló eseményeket. Innen sosem lépünk közelebb. Filmbéli távolságtartásunk talán azt tükrözi, ahogy a fejlett világ a mexikói drogháborúra tekint: csak a kínzás érdekli.

A figyelemfelkeltésnek azonban nem lehet mindent alárendelni. A cél nem szentesíti az eszközt, éppen ezért egyáltalán nem értek egyet a Cannes-i zsűri tavalyi döntésével. De legalább a Steven Spielberg vezette zsűri akkor következetes volt, mert az Arany Pálmát elvivő Adél élete 1-2. fejezet hasonlóan ezt a szemlélődő rendezési módot alkalmazta. Csakhogy ott húsvér karaktereket láttunk, akikkel azonosulni is tudunk, nem pedig társadalmi osztályát leképező egyéneket. Igen lényeges különbség azért.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com