A Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 nem lépett arra az elsőre könnyűnek tűnő útra, hogy betöltse a műfajban eddig meglévő űrt. Schwechtje Mihály elsőfilmje minden szempontból felveszi a versenyt. A kérdés csak az, eléri-e a célját, és beülnek-e rá a 16 évesek.
A Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 különösebb hazai előzmények nélkül landolt a magyar mozikban. Tinifilmből és sorozatból eddig sem volt hiány, de a Holnap tali kínosan lazázó ámokfutásáról már korábban beszámoltunk, az Álom.net és a Virág Gimnázium pedig már csak múló rossz emlék. Mondhatni, Schwechtje Mihály filmje sokkal közelebb áll az etalonnak tartható norvég sorozathoz, a Szégyenhez, ami egy gimnáziumban játszódik több évad óta.
Az már jó pár éve bezzeg státuszban van idehaza.
Schwechtje Mihály, noha ez az első nagyjátékfilmje, nem ismeretlen a neve. Régóta készít kisjátékfilmeket, már a 2007-es Magyar Filmszemle is vetítette Az alma című művét. Ehhez a filmhez azonban sokkal közelebb áll Porcukor című 2010-es diplomafilmje (nemcsak a főszereplő, Polgár Csaba miatt) és legutóbbi alkotása, a húsbavágó témájú Aki bújt, aki nem.
De miről is szól a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂? Eszterről (Herr Szilvia), aki 16 éves gimnazistaként fülig szerelmes az éppen az iskolát otthagyó angoltanárába (Polgár Csaba). Furcsa módon azonban kiderül, a vonzalom nem egyoldalú, és Skype-on alakul a bizarr viszony. Eszternek nem esik nehezére a laptopja előtt egy fényképnek szerelmet vallani, saját kortársai között alig találja a helyét. Az első perctől kezdve egyértelmű, hogy Csaba bácsinak alteregója van a gép mögött. Sokkal inkább érdekes az, hogy hogyan deformálja ez a személyiséget: a főszereplőét, a gép mögött ülő fiúét és a környezetét, ami – főleg 16 évesen – rögtön tud ítélni.
Bizony veszélyes dolog az internet, a fiatalok nem tudják, hol a határ, hogy ne tegyék magukat teljesen kiszolgáltatottá, és az internetes zaklatás is van olyan veszélyes, mint a személyes. Lehetne ilyen frázisokat puffogtatni hétköznap délelőtti rádiós magazinműsorban, de szerencsére ennél tovább léptünk. Ez a film abban hiánypótló, hogy
komolyan meg tudja mutatni azt az érzést, ami a diákokban a szégyen, amikor mások, mint a többiek.
Amikor a focipályán büntetésből seggbe rúgnak, vagy amikor a nemkívánatos képeket kiszivárogtatják, az maga a szégyen. És ami indulhat akár egyszerű diákcsínynek, annak tragikus vége is lehet.
Amit a Porcukorban kicsit inkább viccesen tudott megmutatni a rendező, az itt vérvalósággá válik. Ott Zsolti (Polgár Csaba), a barátnője által frissen kidobott, önmagát kereső huszonéves srác furcsa csajozásai tűnnek egy idő után kínosnak. Az internetes kapcsolat pedig – mangástul-mindenestül – kicsinyített mása Eszter és zaklatója történetének.
De mitől jó az RLSM? Elsősorban a remek castingtól. Nem pakolták tele gyerekarcú ismerős magyar színészekkel az eladhatóságért, minden gimnáziumi szereplő IMDb adatlapja teljesen szűz. Herr Szilvia egyszerre titokzatos és mégis szeretnivaló. A másik főszereplő, Vajda Kristóf pedig valószínűleg remek színészvezetés mellett tudta megmutatni a tétova szerelmest, aki a csajok helyett a számítógép előtt érzi otthon magát, s aki sorozatosan rossz döntéseket hoz, mi pedig végignézzük ezeket. Egy-egy mozdulattal, fél szóval tudták megmutatni, milyen feszültségek, szégyenek dolgozhatnak egy 16 évesben. Nem lennék újra 16 éves.
Meg még attól is jó, ahogy megmutatja:
az egyik legnagyobb probléma az egész elszigetelődésben a generációk közötti kommunikáció teljes hiánya.
Az ismeretlen gyerekekkel ellentétben ismert színészek játsszák a szülők szerepét. Schell Judit, Mácsai Pál és Rezes Judit mind érzékletes példa arra, mennyire nincsenek tisztában a szülők azzal, mi zajlik a gyerekszobában, pláne a gyerekszobában lakó gyerekben. (Abszolút „kedvenc”, amikor a frissen zaklatott lányt beküldi a szobájába a zaklató fiúval, hogy mutassa meg neki a szobáját!)
Ráadásul – és ebben a filmben ez a felszabadító – az alkotók nem íróasztal mellett találták ki, hogyan beszélnek a fiatalok, milyen egy diák és egy kiégett földrajztanár már eleve megromlott kapcsolata, és mennyire kiszámíthatatlanok és kegyetlenek ezek a rejtett hálózatok. Zajlik az evolúció bőven az osztályteremben.
Hogy a gyakran egyáltalán nem érzékelt veszély karnyújtásnyi távolságra van, éppen a rendező legutolsó kisfilmje az Aki bújt, aki nem demonstrálja, ami ehhez a filmhez képest is mesterműként mutatja meg, hogyan szedik össze a falvakban lődörgő 8-10 éveseket és viszik gyerekkoldusnak, prostituáltnak. Egy durvább téma, amiben azonban mégis közös: mennyire nem látjuk, mi zajlik a szemünk előtt!
Ezt ismétli meg a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂, csak éppen sokkal több embert érint a téma.
Van ugyan egy kis aránytalan történetvezetés, ami írható az elsőfilm számlájára. Noha a film csak 96 perc, néha sokkal hosszabbnak tűnik, és az elején gyakran kiszámítható, tudjuk, mi lesz a következő lépés, a végére azért marad néhány olyan pillanat, amikor felteszem magamnak a kérdést: mi lesz még itt? Hasonlót éreztem az RLSM elődjének is tekinthető Jason Reitman film közben. A Férfiak, nők és gyerekek című film is gimnazista fiatalok egymás közötti és szüleikkel való lehetetlen kommunikációjáról szól, ami könnyen torkolhat tragédiába. Csak amíg ott inkább a gimnazisták szexuális frusztrációján van a fő hangsúly, addig itt az ebből fakadó verbális vagy tettleges zaklatásokról.
Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim voltak, most már mégis meggyőződni látszom, hogy lehet itthon jó minőségű filmet készíteni 16 éveseknek, ami tényleg az őket érintő kérdésekről szól, és ami engem is megérint kétszer annyi idősen. Persze, hogy átüti-e a kritikus szintet, és be is ülteti-e azokat a székekbe, akiket kell – ez már egy újabb csata lesz.
