Újdonságot nem tartalmaz, filmként sok helyen bele lehet kötni, viszont a sorozat rajongóinak a Rambo V: Utolsó vér megadja azt, amit várnak tőle: egy elégikus és kellően vériszamos búcsút az ikonikus akcióhőstől.
Sylvester Stallone karrierjét két, egymástól homlokegyenest eltérő karakter határozza meg. Míg Rocky Balboa alapjai (a csupaszív underdog, aki mindig leküzdi az akadályokat) sosem változtak, addig John Rambo már egy jóval nehezebben megfogható és problémásabb figura. Mert az, hogy valójában ki Rambo, és mit képvisel, azt egyszerre formálta Stallone pályájának változása, az amerikai közélet és politika hangulata és a közönség viszonyulása a magányos harcoshoz.
David Morrell eredeti regényének és Ted Kotcheff filmadaptációjának főhősét a vietnámi háború illúzióvesztettsége keltette életre. John Rambo lelkét széttépte a háború és hadifogság, társai meghaltak vagy eltűntek, hazája pedig kitagadta. A meg nem értett, elkeseredett, dühös nemzedék képviselője, akit beküldtek a darálóba, majd magára hagytak, és időzített bomba módjára bármikor robban. Kotcheff filmje hiába jött ki 1982-ben, fényévek választják el az első részt a többitől. A ’70-es évek intelligens, földhözragadt akciófilmjeinek egyik utolsó képviselője volt. Az a fajta, ami az az amerikai társadalmat érintő kényes kérdéseket mert feszegetni, az akció pedig a cselekmény és a karakterrajz alá volt rendelve. Alig három évvel később minden megváltozott.
A második részt átformálta és megteremtette azt a Rambót, amire a legtöbben asszociálunk.
A poszttraumás stresszben szenvedő, megtört roncsból szuperkatona lett, az élő fegyver, az egyszemélyes hadsereg. A Reagan-éra büszke patriotizmusának képviselője, aki Amerika nevében harcba száll a nemzet ellenségeivel. Rambo karakterből ikonná vált. Kése, robbanó íja, fejpántja, gépfegyvere és görög félisteneket megszégyenítő fizikuma mind ezt szolgálták. Hogy Amerika akciófilmes ikonja legyen, aki visszamegy Vietnámba és szimbolikusan megnyeri a korábban elvesztett háborút (második rész), majd utána Afganisztánba, hogy ott megnyerje a szovjetek elleni hidegháborút (harmadik rész).
A ’80-as évek bombasztikussággal és emberfeletti túlzásokkal teli esztétikumát és propagandisztikus üzenetét olyan erősen megtestesíti ez a két epizód, hogy szinte helyben konzerválta is John Rambót. A vérzőbb, érzőbb, mindennapibb akcióhősök mellett, akik a ’90-es években törtek maguknak utat, már nem volt helye a szuperkatonának (és tegyük hozzá, hogy a harmadik rész nem volt kirobbanó anyagi siker). Amikor Stallone 20 év után leporolta és ismét előhozta, már más világot éltünk, és ezért más lett Rambo is. Akkor már nem érdekelte se a hazája, se a világ. Nem harcolt ideológiáért, zászlóért, csakis önmagáért. Azért, mert tudta, hogy erre lett teremtve: az ölésre. A John Rambo címre keresztelt negyedik rész pontosan egy ilyen, minden eddiginél cinikusabb, morózusabb főhőst követelt meg, aki még a szokottnál is tömörebben megy előre és gázol át mindenen, ami a célja és közé áll. A háború tőle függetlenül zajlik és pusztít, ő csak kiveszi belőle az apró részét és próbálja menteni azt, aki belekerült a forgatagába.
A John Rambo minden idők egyik legbrutálisabb akciófilmjeként vonult be a köztudatba,
amiben Stallone a modern háborús filmek naturalizmusát vitte el a végletekig, mindezt nyaktörő tempóban, döbbenetes akciószekvenciákkal. Fergeteges visszatérés volt, fel is merül a kérdés: van-e értelme folytatni? Mert innen kemény kihívás még nagyobbat lépni, bukni már annál egyszerűbb. Jól érezték ezt Stallone és az alkotók is, így az Utolsó vér ismét egy más megközelítésben készült. Egy melankolikus, drámaibb és visszafogottabb epizód, aminek minden képkockájából árad a halál visszavonhatatlansága és súlya.
John Rambo végül hazatért. Arra a farmra, ahol gyerekként felnőtt. A holtak emlékei veszik őt körbe, egyetlen apró szála a külvilághoz unokahúga Gabrielle (Yvette Monreal), akit szinte lányaként nevelt az évek során. A lány egyik nap úgy dönt, hogy minden kockázat ellenére átutazik Mexikóba, hogy megtalálja vér szerinti apját, és szinte azonnal az embercsempész drogkartellek hálójába kerül. Rambo pedig tudja, hogy hiába próbálta évekig elaltatni a benne szunnyadó szörnyeteget, ismét át kell változnia. Gyilkossá. Pusztítóvá. Hogy megvédje az utolsó szilánkot, ami nem a háború folytonos poklában tartja. Ha kell, a saját élete árán is. Nem magáért, hanem másért. Ha pedig ez nem sikerül, akkor a bosszúért.
Az alapsztori nem nagyon fog az Oscar-jelölés közelébe kerülni, tökéletesen illeszkedik abba az old-school koncepcióba, amit Stallone már egy évtizede teljes vállszélességgel képvisel.
Pőre, nyers, egyszerű és mindenféle cizelláltságtól mentes. Nemhogy a ’80-as, de egyenesen a ’70-es évekbe repít vissza. Amikor a bosszúfilm zsánereit olyan klasszikusok képviselték, mint a Bosszúvágy vagy az 1977-es Mennydörgés (Rolling Thunder). Utóbbival még inkább erősebb a hasonlóság, hiszen Rambo traumatikus múltja, lelki békéjének törékenysége végre nagyobb szerepet játszik, mint az első rész óta bármikor is.
Persze az Utolsó vér se fog Bergmant idéző mélységekig leásni főhőse lelkében, de Sly barázdált arca, kiállása, játéka, rövid, ugyanakkor jól megválogatott mondatai érzékeltetik, hogy újra egy karaktert látunk. A legrealisztikusabb Rambót az első rész óta, akinek testi és szellemi sebezhetősége hangsúlyosabb, mint bármelyik korábbi részben. Egy élet által megtépázott embert, aki évtizedes fájdalmait is csak ideig-óráig tudja palástolni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezt is csak az tudja teljesen átérezni, aki végigkövette a magányos harcost évtizedes útján. A többiek inkább mocorogni fognak a székben és kérdezni fogják, hogy vajon mikor fog már Rambo odacsapni a rosszarcúaknak.
Hát igen, erre most várni kell. Bár a film most alig másfél óra, ebből közel ötven a ráérős, nyugodt építkezés, a vihar előtti csend. Korántsem az a fékevesztett adrenalinbomba, mint a negyedik rész, nincs meg benne az első rész pattanásig vitt feszültsége, a 2.–3. epikus látványáról és csatairól pedig ne is álmodjunk. Emiatt is van egy kicsit „szürke eminenciás” jellege az Utolsó vérnek: Adrian Grunberg (Börtönregény) rendezése is inkább kompetens, semmint karakteres, hiába próbál az amúgy decens operatőri munka némi western-feelinget kölcsönözni a látottaknak.
Viszont amikor Rambo valóban kézbe veszi a dolgokat, akkor kő kövön, végtag a helyén nem marad.
A negyedik rész által felállított mércét nemcsak megüti, de sokszor horrorfilmeket megszégyenítő kreativitásról tesz az Utolsó vér tanúbizonyságot, ha az emberi élet kioltásáról van szó. Nincs sok akció (amiben leginkább Sly 73 éves kora lehet a fő faktor), de ami van, az könyörtelen, feszes és gyors. Élén az előzetesekben már látott alagútrendszeres mészárszékkel. Talán egy kicsit túl gyors a hosszú előjátékhoz képest, én legalábbis pár további percig még szívesen elnéztem volna, ahogy kedvenc veteránunk a régi szép idők gerillamódszereivel csontozza ki a kartell rosszarcúit. Ezt most szó szerint tessék érteni, hisz hősünk az egyik jelenetben puszta kézzel tépi ki valakinek a kulcscsontját. Szóval jobb, ha nem erre a filmre fizetjük be a nagymamát.
Lehetne rugózni a fapados narratíván, a karikatúraszerű gonoszokon, az elsikkadó mellékszereplőkön, de ezek is ugyanúgy a Rambo-univerzum részei, ahogy az elmúlás melankóliája és a borús hangulat is. Brian Tyler hűen viszi tovább Jerry Goldsmith legendás taktusait, amik a filmet lezáró és keretbe tevő zárómontázs alatt a legerősebbek. Abban a két percben, amiben végignézzük azt a küzdelmes utat, amit ez a karakter végigjárt, hogy ki volt, kivé vált. A végső búcsú, ami egyszerre szomorú, felemelő, költői és a maga módján valóban szép. Az igazi ajándék a rajongók számára felesleges szavak helyett, képekkel. Akciófilmként korántsem a csúcsok csúcsa a Rambo V: Utolsó vér, de akárcsak az öreg versenyló, futotta tőle még egy utolsó tisztes rohamra. Láttunk már ennél rosszabb és dicstelenebb lezárását is nagy múltú franchise-nak.
