Luca Guadagnino a legmegbízhatóbb kortárs rendezők egyike – épp ezért olyan csalódás, ha egy filmje kevésbé sikerül jól. A Daniel Craig főszereplésével készült Queer pedig sajnos pontosan ilyen.
Ha mást nem, azt mindenképpen elmondhatjuk Luca Guadagninóról, hogy mindig képes megújulni, sosem ismétli önmagát. És általában képes profán érzelmeket kiváltani a nézőből, legyen az akár félelem (Sóhajok), akár vágy (Challengers) – sőt, általában e két véglet között ingázik az olasz rendező. A rendkívül termékeny Guadagnino ezúttal William S. Burroughs Queer című regényét dolgozta fel azonos nevű filmjében, s ahogy maga a forrásmű is befejezetlen, úgy Guadagnino új alkotása is hagy némi hiányérzetet maga után. A csalódottság pedig egészen új érzés, ha Guadagninóról van szó.
Nem állíthatjuk, hogy a szándék hiányozna: izgalmas vizuális megoldások, plasztikus képek, magával ragadó zene és fantasztikus színészi játék (a szeretői által rendre kirabolt Jason Schwartzman ellopja a show-t) jellemzi a három fejezetre és egy epilógusra osztott Queert. Azonban hiába ránt be szinte azonnal egy, a mexikói városban kóválygó Lee (Daniel Craig) montázsával, miközben a Nirvana Come As You Are-ja üvölt a háttérben (az anakroniszitikus zenék nem érződnek disszonánsnak, hiába járunk az ’50-es években),
a Queer graduálisan elveszíti a nézői lelkesedést.
A továbbiakban nem folytatódik e montázs sodró hangulata, kezdetben azonban úgy tűnik, azért, hogy felváltsa a helyét egy Halál Velencében-allegória. Lee ugyanis találkozik a rejtélyes, allúzív Allertonnal (Drew Strakey), aki azonnal felkelti az érdeklődését. A férfi egyoldalú epekedését Guadagnino annak gyönyörű, áttetsző materializálódásában ábrázolja, és hirtelen mindenki számára világossá válik, milyen érzés is pontosan a viszonzatlan szerelem. Lee a fiú egy verzióját építi fel a fejében, akihez a valóság sosem érhet fel – épp ezért nem is igazán tudunk meg semmit Allertonról. Starkey játékából megértjük a férfi Lee-re gyakorolt titokzatos vonzerejét, ugyanakkor Lee önmagát felemésztő vágyódása nem töri össze a szívünket, inkább szánalmat kelt. Craig alakításában Lee úgy ragaszkodik Allertonhoz és sóvárog érte, mint a heroinért és az alkoholért – valójában nincs különbség a megszállottságának tárgyai között.
A Queer ugyanis – ahogy az már az aránytalanul hosszú első fejezetből kiderül – nem a szerelemről szól. Hanem a függőségről. Lee függ a szerelemtől, a vágytól, a drogoktól és az alkoholtól. Így hát annak ellenére, hogy összegabalyodnak Allertonnal, és Guadagnino ezúttal nem fordítja az ablak felé a kamerát, a Queer nem érzéki. Sokkal inkább izzadt, ragacsos, koszos delírium.
A számos szexjelenet ellenére sem múlja felül a Szólíts a neveden felszín alatt forrósodó erotikáját, nem mellesleg talán azért sem, mert Starkey és Craig között feleannyira sem működik a kémia, mint anno Timothée Chalamet és Armie Hammer közt.
A csábítás ezúttal csak látszólag sikeres: bár Allerton és Lee együtt utaznak Dél-Amerikába, a kapcsolatuk mégis beteljesületlen marad, Lee figyelme pedig egy ponton fiatal szeretőjéről teljesen a kábítószerekre vándorol. Az elvonási tünetektől szenvedő Lee-t látva fennmarad a gyanú, hogy Allerton szerepe csupán az, hogy átsegítse az idősebb férfit a halálba. Ám Lee-nek (és Guadagninónak) más tervei vannak: azért fókuszál annyira a drogokra, nevesen a yage (ayahuasca) nevű hallucinogén növényre, mert nem adhatja fel Allerton megismerését. Tudnia kell, mi van a fiú fejében, teljesen eggyé akar válni vele.
Így érkezünk el a Queer harmadik fejezetéig, melyet a Guadagninóval már a Challengersön is együttműködő Justin Kuritzkes képzelt Burroughs művéhez. A rendező és forgatókönyvíró nem titkolt célja volt Burroughs előtt tisztelegni, ezért a The Yage Letters című levélregényéből inspirálódva született meg a dzsungelben, a Lee (és Burroughs szerint) telepatikus képességeket adó yage utáni kutatásról szóló utolsó felvonás. Guadagnino a Csontok meg mindenben megmutatta, milyen az, amikor szó szerint, fizikailag elveszel a másikban,
az ayahuasca trip kortárs táncokat idéző vizualitásával pedig nemcsak a testi, de a lelki kapcsolódást is ábrázolja.
Ekkorra azonban már tisztán látszik, hogy a Queer valójában csak ürügyként használja Lee és Allerton egyoldalú szerelmének történetét a Burroughs előtti maradéktalan tisztelgéshez.
A többek között szürrealista sítlusáról ismert író könyvei gyakran fél-életrajzi történetek voltak, a Queer adaptációja pedig követi a példáját, sőt. Kisebb-nagyobb utalásokkal és konkrét életrajzi események beemelésével a Queer szépen lassan szinte Burroughs-filmmé változik. Nem véletlenül hívják William Lee-nek a főszereplőt (egy időben ez volt Burroughs írói álneve), nem véletlenül heroinista és tartózkodik Mexikóban (drogbirtoklásért letartóztatták volna, így oda menekült), vagy kalandozik az Amazonas esőerdőjében.
A látomásban felbukkanó Tell Vilmos-mutatvány Burroughs néhai feleségének halálát jelentette, az egyre inkább elharapódzó szürrealizmus pedig az író munkássága előtti főhajtás.
Ez utóbbiból azonban nincs elegendő, ha egy lynchiánus stílusú alkotás lett volna a cél, realista drog- és szerelmesfilmként viszont túl sok is van a szürrealizmusból – ez a fajta aránytalanság pedig átitatja a Queer szövetét. A fejezetek felbontása, de a film en bloc fókusza is olyan felborult egyensúlyról tanúskodik, mint amilyen maga Lee és Allerton viszonya is. Ezáltal a Queer csupán azt a csalódást képes tisztán közvetíteni, amit Lee is érez, valahányszor Allerton eltolja magáról a kezét.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt.
