Wim Wenders nagy visszatérésében, a Tökéletes napokban egy vécétisztító életéről derül ki, hogy irigylésre méltóan harmonikus és önazonos.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a német újfilm egyik legfontosabb képviselőjének, az európai filméletben a mai napig kulcsszerepeket betöltő Wim Wendersnek az elmúlt évtizedei művészi kudarcokkal voltak tele. Míg dokumentumfilmben tudott maradandót alkotni (Buena Vista Social Club, Pina, A föld sója), játékfilmben bő húsz éve nem (A bőség földje, Aranjuezi szép napok, Merülés a szerelembe). Valószínűleg sokan már le is mondtak róla, hogy az idősödő művész visszatérhet még a hetvenes-nyolcvanas évek fénykorához, idén viszont két filmmel is előrukkolt a Cannes-i Filmfesztiválon. Közülük a német-japán koprodukcióban készült, Takuma Takasakival közösen írt Tökéletes napok pedig a fesztivál egyik legnagyobb meglepetése lett.
A Tökéletes napok azon filmek közé tartozik, amelyek egy szigorú rutin szerint élt életet mutatnak be, az egyformán ismétlődő napokat azonban váratlan események zavarják meg, elmozdulást hozva a főhős életébe. Wendersnél egy japán vécétisztító férfi, Hirayama életét ismerjük meg: korai kelés a gyufásdoboznyi lakásában, bajuszigazítás, dobozos üdítő megszerzése a ház előtti automatából, indulás a munkába, közben pedig egy-egy klasszikus rockdal meghallgatása kazettáról. A napot nyilvános vécék takarítása tölti ki Tokió különböző pontjain, gyors szendvics a parkban, a kedvenc fa lefotózása, este pedig olvasás otthon. A hétvégéken irány a fotós bolt, esetleg egy ital is belefér az ismerős bárban.
Hol itt a dráma?
Voltaképpen sehol, a Tökéletes napok mégis mélyen megható és elgondolkodtató. Hirayama napjait néhány nem várt találkozás rázza fel. Ütődött munkatársa barátnőjének megtetszik a zene, amit hallgat, egy ismeretlen amőbázni kezd vele egy vécében elrejtett papíron, nála keres szállást az otthonról elszökő unokahúga, végül a bártulajdonosnő volt férjével folytat szűkszavú, de annál többet mondó társalgást. Hirayama nem döbben rá semmire, nem változtat az életén, elmarad a könnyes nagymonológ vagy a látványos tetőpont. Mégis érezhetjük, hogy nem marad hatástalan ez a néhány apró történés: talán nem is az ő életében kell keresnünk a változást, hanem azokéban, akikkel keresztezték egymást az útjaik.
Mindebből sejthetjük, hogy Hirayama élete feltáratlan titkokkal van tele, a fehér foltokat viszont nekünk kell kiszínezni. A férfi retteg az emberi kapcsolatoktól és az intimitástól, alig beszél és kedvtelései alapján tökéletesen a múltban él. A hatvanas-hetvenes évek rockzenéjének gyűjtése, a kevésbé ismert magasirodalom bújása, a fák fotózása analóg automata géppel, fekete-fehérben, a facsemeték otthoni nevelése mély műveltségről, kifinomult ízlésről és/vagy a világ iránti kíváncsiságról tanúskodnak. Miért dolgozik ilyesvalaki nyilvános vécék takarítójaként? A válasszal adós marad a film, de valójában nem is ez a fontos. Wim Wenders Hirayama mindennapjain keresztül a csendes, egyszerű élet szépségéről beszél,
miközben a Tökéletes napok szívbe markoló önarckép is egyben.
Hirayama – aki a rendező bevallása szerint nem véletlenül viseli Ozu utolsó filmje, A szaké íze főhősének nevét – alantas, sziszifuszi munkát végez (hiszen az eredménye csupán pillanatokig tart). Mégis érthetetlen módon ragaszkodik hozzá: aprólékosan és alaposan dolgozik a különbejáratú eszközeivel, szereti, amit csinál. Ezt a külvilág értetlensége övezi – ha megvetést nem is kap, látványosan keresztülnéznek rajta. Őt viszont ez egyáltalán nem zavarja – ha esik, ha fúj, végzi a dolgát, általában bölcs félmosollyal az arcán. A karakterben nem nehéz felfedezni a metaforát: Wim Wenders így látja magát művészként. Rendületlenül dolgozik akkor is, ha ez senkit nem érdekel. Ő így szeretne élni. Ezúttal viszont talán ismét áttörte a közöny falát, és változást hozott nemcsak a saját, hanem a nézői világába is.
A Tökéletes napok erőlködésmentes egyszerűsége, líraisága a rendező csúcsműveit idézi (Berlin felett az ég), miközben az utóbbi évtizedekben született filmjeinek lassabb tempója (Millió dolláros hotel) mély és kiérlelt tartalommal telik meg. Témája ellenére, ellentétben például a magyar Friss levegővel Wenders filmje tényleg friss és levegős – ráébreszt arra, hogy máshogy is lehet látni a világot és lakóit, hovatovább, máshogy is lehet élni. A Tökéletes napok világa érzékeny, finom és harmonikus – a mindössze 17 nap alatt forgatott filmben Tokió élhető, szellős, otthonos városnak tűnik, amelyben Hirayama tökéletesen megtalálta azt az életet, amelyre valószínűleg mindig is vágyott. A karakter Kôji Yakusho (Jakuso Kódzsi) interpretációjában legalább annyira törékeny, mint amennyire öntudatos: félénksége, szilárdsága, kedvessége, különcsége azonnal a szívünkhöz nő. Az alakítás joggal érdemelte ki a legjobb színész díját Cannes-ban, a film pedig remélhetőleg ki tudja használni a fesztivál kínálta kiugrási lehetőséget. Megérdemelné a világ, hogy láthassa.
A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.
A Tökéletes napok a Cirko Film jóvoltából magyar moziforgalmazást is kap, várhatóan 2024 első felében.
