A címével és plakátjával ellentétben az Ördögűzés papíron nem a legfantáziátlanabb, tizenkettő-egy tucat démonos horror. Hiszen kifejezetten izgalmas, egyedi koncepcióra épül. Csak kár, hogy nagyjából semminyire sem tudja kihasználni azt.
A látszat ellenére az Ördögűzés nem a tavalyi A pápa ördögűzője folytatása. Igen: mindkét filmben – a lassan karrierjének Nicolas Cage-korszakába érő – Russell Crowe a főszereplő. Aki mind a két filmben kénytelen felvenni a harcot egy rémületes démonnal. De a hasonlóságok ebben ki is merülnek. Ami sajnálatos, mert A pápa ördögűzője a maga butuska módján legalább valamennyire szórakoztató tudott lenni.
Pedig Joshua John Miller – aki karrierjét Kathryn Bigelow vámpírremekében, az Alkonytájt-ban kezdte gyerekszínészként – bemutatkozó rendezése papíron egy fokkal izgalmasabb, mint a legtöbb Az ördögűző mintájára készülő, azt általában tehetség, lélek és jóízlés nélkül másoló démonhorror. William Friedkin klasszikusa jelen esetben azért is fontos hivatkozási pont, mert
az Ördögűzés történetében konkrétan visszanyúl a műfaj alapművéhez.
A cselekmény ugyanis – bár a címet vélhetően jogi okokból egyszer sem említik, utalásokkal elég egyértelművé teszik – Az ördögűző fiktív remake-jének forgatásán zajlik. Miután a film eredeti főszereplője rejtélyes módon elhalálozik, a jobb napokat is megélt, lecsúszott Anthony Miller (Russell Crowe) kapja meg a szerepet. A múltbéli traumáktól gyötört, lányával rossz kapcsolatot ápoló, komoly drog- és alkoholfüggőségéből csak nemrég kilábaló Miller pedig két kézzel kap a lehetőség után. Ez lehet neki a nagy esély. Nem csak a színészi visszatérésre, de arra is, hogy végre rendbe rakja az életét. Aztán a fikciós ördögűzés hirtelen valóságossá válik, ahogy valami sötét erő egyre inkább a befolyása alá vonja a színészt.
Egy démonos horror, ami egy démonos horror forgatásán játszódik! Szenzációsan posztmodern, telis-tele nagyszerű lehetőségekkel. Csak úgy adja magát a számtalan ziccer műfaji szabályok felrúgására és a nézői elvárások kiforgatására.
Az Ördögűzés akár az is lehetett volna a démonidézős/exorcizmusos/szellemházas horroroknak, mint ami a Sikoly a slashereknek.
Nem lett.
Miller (a rendező, nem a karakter) filmje ugyanis szinte semmit sem kezd a szinte magától értetődő lehetőségekkel. Nem játszik a valóság kontra képzelet/film határainak elmosásával. Nem tud izgalmas és mély pszichológiai darab lenni arról, hogy egy ilyen nehéz szerep milyen sötét dolgokat hozhat felszínre egy színészben. Olyan irtó súlyos témát emel be a filmbe, mint a papok által elkövetett szexuális zaklatások, de nem foglalkozik vele érdemben. Igazából egyik szereplő drámáját sem tudja konzisztensen kibontani, és szépen – tartalmasan – összedolgozni a démonhorrorral. Sőt mi több, a karakterek többsége eleve nem is kap semmiféle drámát. Csak úgy vannak. Hiába a kiváló ötlet, az abban rejlő lehetőségekkel szinte egyáltalán nem él a film.
Ami marad, az egy iszonyat lassan építkező, fókuszálatlan és rémisztően unalmas katyvasz. Ahol a karakterek viszonyai szinte ad-hoc módon, jelenetről jelenetre tudnak megváltozni. És ahol a démon legyőzését nem az önmagunkkal való megbékélés, a félelmeinkkel és kétségeinkkel való szembenézés (lásd: Az ördögűző) vagy a hibáink felismerése hozza el. Nincs szükség konzisztens jellemfejlődésre vagy értelmezhető, katartikus karakterívekre: elég, ha fejbe basszuk az ördögöt egy feszülettel.
Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire totálisan átgondolatlan a film, hogy egy percig sem foglalkozik azzal, hogy az ördögdémon eleve miért kezdi megszállni a horrorfilm szereplőit. Egy mondatban megemlítik, hogy minden ilyen jellegű film forgatásán történtek furcsa, misztikusnak tűnő dolgok. De aztán ezt a témát is elengedi a film. Pedig ha az lett volna a tanulság, hogy „nem szabad horrorfilmet készíteni, mert azzal manifesztáljuk a borzalmat az életünkbe”, még az is jó lett volna. Hiszen legalább szólt volna valamiről a film. Lehet, hogy baromságról, de legalább látnánk a szándékot.
Az, hogy az Ördögűzés nem él az amúgy tényleg kreatív alapötlete által kínált lehetőségekkel, csak egy dolog.
Ettől még lehetne egy kommersz, de szórakoztató ördöghorror. Ám sajnos jórészt ezen a téren is elvérzik. (Még ha legalább elvérezne, de mint a legtöbb plázahorror, nyilván ez sem merte bevállalni a magasabb korhatárt, hogy igazán szaftos lehessen.) Az atmoszféra leginkább semmilyen, az ijesztgetések kiszámíthatóak és erőtlenek. Az utolsó harmadban ugyan akad egy-két szórakoztatóbb pillanat, de azok meg annyira túltoltak és trash-jellegűek, hogy inkább idézik a Leslie Nielsen nevével fémjelzett Az ördögűző-paródiát, mintsem az eredeti filmet.
Persze végül Crowe most is szépen elpicsázza a Wishről rendelt sátánt. És nagyjából ő a film egyetlen mentőöve. Lehet, hogy az utóbbi pár évben voltak finoman szólva is fura (urambocsá méltatlan) szerepvállalásai,
de ez sem változtat a tényen, hogy nem csak remek színész, de vérprofi is.
Azért pedig tényleg megérdemli a tapsot, hogy még egy ilyen nívótlan alkotást is mennyire komolyan vesz. Akár meggyötört színészként pont olyan hiteles, mint amilyen veszettül szórakoztató megszállt démonemberként. Kár, hogy utóbbi minőségben – ami a film kevés emlékezetes momentumát okozza – jóval kevesebbszer látjuk.
Lehet, hogy az Ördögűzésben sokkal több potenciál lakkozott, mint A pápa ördögűzőjében, de végezetül még annak a fél-trash, kommersz szórakoztató színvonalát sem sikerült megugrani. Így ha szeretnénk látni, ahogy a Gladiátor lecsapja a sátánt, vagy csak egy szórakoztató (trash)plázahorrorra vágyunk, akkor jobb, ha inkább megvárjuk Gabriel Amorth atya második eljövetelét.
Az Ördögűzés július 4-től látható a mozikban.
