Elég egy szikra és minden lángra lobban, hirdeti a Most vagy soha!, de ez a 6,1 milliárd forintos forradalom végig takaréklángon marad.
Filmkritikus legyen a talpán, aki képes elfogulatlanul, maximális szakmai józansággal szemlélni azt, ami ma az államilag támogatott magyar filmgyártásban zajlik. Világos, hogy őrségváltás történik, az elmúlt években gyakorlatilag az összes tapasztalt, nemzetközileg elismert és sikeres filmrendezőt a partvonalra állították Hajdu Szabolcstól Reisz Gáboron és Pálfi Györgyön át Till Attiláig, helyettük pedig új gárdát nevel ki a rendszer. A jelenlegi potentátokat viszont hiba lenne egy kalap alá venni, ahogyan a kurzusfilmként címkézhető filmeket, sorozatokat is. Tág értelemben vett minőségük között ugyanis hatalmas különbségek vannak: az olyan filmszakmai, történelmi és ideológiai szempontból is vállalhatatlan daraboktól, mint az Aranybulla az olyan részleteiben érdekes, de káros üzeneteket is közvetítő darabokon át, mint a Blokád vagy a Semmelweis, az olyan árnyaltabb és szórakoztató műfaji darabokig, mint a Tündérkert, széles a skála.
Bár még vár ránk egy-két hasonló produkció (az ígéretesebb Hunyadi és az egyre gyanúsabb körülmények között nemkészülő 1242 – A Nyugat kapujában), úgy tűnik, a források kiapadtak, a lendület kifulladt.
Itt tartunk most.
Rákay Philip és Szente Vajk filmje, a nemzeti sorozat ékkövének szánt a Most vagy soha! valahol az első és a második csoport között helyezkedik el: elsősorban nem a mondanivalója káros vagy helytelen, hanem egyszerűen filmként nem működik. Lapos forgatókönyve, rettenetes szerkezete, ötlettelen rendezése, az egész film mögött lobogó vízió és eredeti gondolatiság hiánya ugyanis alkalmatlanná teszi arra a szerepre, amit szántak neki. A Most vagy soha! egy közepesnél gyengébb kosztümös akciófilm, amelyben a főszereplőket történetesen Petőfi Sándornak, Jókai Mórnak és Vasvári Pálnak hívják.
A Most vagy soha! csapdája, hogy az alkotók – és a mögöttük álló hatalmi gépezet – szándéka szerint túlmutat önmagán. Ez nem egy film, hanem egy tett. Filmkritikusként viszont mégis filmként kell értelmezni, és nézőként is ez a leghelyesebb, amit tehetünk. Filmként pedig rossz a Most vagy soha!. Technikailag nem érdemes belekötni, az obszcén méretű költségvetése nyilván lehetővé teszi, hogy normálisan legyen felvéve, vágva, fényelve. Annál nagyobb hibákat is elnéztünk már magyar filmnek, minthogy sokszor nem érteni, mit mondanak a szereplők, ugyanazokat a háttérzajokat többször felhasználják, a legtöbb jelenet túl van zenélve, szinte teljesen hiányoznak a totálképek, és csúnya a CGI.
Máson múlik, hogy egy film magába szippant vagy éppen újra és újra kivet magából.
Magyar filmnél szokatlan, hogy a kreatív producereket emeljük ki egy film alkotói közül, ezt azonban jelen esetben ők maguk kommunikálják így, a korábban a Pesti balhét jegyző Lóth Balázs kvázi bérrendezőként, a szintén Pesti balhés és Hadikos Kis-Szabó Márk társ-forgatókönyvíróként csatlakozott a projekthez. Rákay Philip és a mögötte állók alapvető tévedése a hőskényszer, amit például ebben az interjújában is kifejt. Úgy véli, hogy a magyar filmek többsége „öncélú, szocióba oltott nyomorpornó” (amit könnyen meg lehet cáfolni már csak azzal is, hogy a legnézettebb magyar filmek a rendszerváltás óta túlnyomórészt vígjátékok), és hiba, ha „a filmkészítés a rendező vagy a forgatókönyvíró számára pusztán egy öngyógyító, pszichológiai csoportterápia.” Szerinte a történelmi filmeknek tiszta, hősies alapállást kellene képviselnie, minden antihőssel párba kell állítani egy hőst, és csak azután jöhetnek a szatírák, hogy már megismertük „rendesen” a történelmünk.
Mintha a Volt egyszer egy vadnyugatot nézve hatalmas veszélynek lennénk kitéve, ha előtte nem néztünk meg néhány John Wayne-westernt. Pedig… film egyik is, másik is. Mítoszokról szólnak, nem a valóságról. A néző pedig van annyira felnőtt, hogy ezzel tisztában legyen. És el tudja dönteni, melyik számára az izgalmasabb.
Természetesen az öncélúság sosem jó, azonban vegyük észre, hogy a fentiekből következő vágyak egyenesen az ötvenes évek hurráoptimista termelési filmjeihez, makulátlan jellemű, szoborszerű hőseihez vezetnek, akikkel nézőként lehetetlen mit kezdeni. Tetszik vagy sem, a nézők az árnyalt jellemű, ellentmondásos figurákkal szeretnek azonosulni, akikkel hol jó dolgok történnek, hol rosszak, és ez nem a „kibillent” világunk eredménye, hanem nagyjából az Iliász óta így van. Mert ez érződik igaznak. Viselhetjük a toxikus maszkulinitás páncélját, de előremutatóbb felismerni a saját erősségeinket és gyengeségeinket. A saját problémáinkra ismerni egy karakterben vagy egy élethelyzetben igenis értelmes, értékes, hasznos dolog. Természetesen büszkének lenni a történelmünkre, értékeket közvetíteni és edukálni is az. Kétdimenziós hősök verekedésével és sétálásával azonban egyik cél sem teljesül.
E két tevékenység tölti ki ugyanis a Most vagy soha! zömét.
Gyönyörű ellentmondásként pedig ott virít, hogy Rákay nem a hitelességet, a történelmi események hű követését kéri számon a filmektől. A hősiesség nem egyenlő a valóságossággal. A Most vagy soha! elején is kiírják: „ahogy történt, és ahogy történhetett volna”. Ez nem a történelmünkről szól, hanem arról, amit annak akarunk hinni.
A magyar történelemnek vannak cáfolhatatlanul csodálatos pillanatai – ilyen 1848. március 15. is, amikor is vértelen forradalmat robbantott ki néhány huszonéves fiatal egy szabadabb ország reményében. Még ha az ezt követő szabadságharc el is bukott, az általuk kivívott jogokat már nem lehetett semmissé tenni. Rákay Philip és Szente Vajk azonban pont azzal csúfolja meg Petőfiék tettét, kisebbíti az érdemeiket, hogy felesleges álkonfliktusokkal teszi akciódúsabbá a Most vagy soha! cselekményét. Felmondja a kötelező köröket is, persze, de nagyjából olyan meggyőződéssel és átéléssel hangzanak el a tizenkét pont követelései, mint egy iskolai ünnepségen. A szabadság eszményénél, a küzdelem mögött álló értékrendnél fontosabb a bunyó. A Most vagy soha! nem bízik eléggé a magyar történelem önnön erejében és drámaiságában, ezért a márciusi ifjakra rászabadítja minden idők legbénább Terminátorát, az elpusztíthatatlan, de alkalmatlan Farkasch titkosrendőrt (Horváth Lajos Ottó), aki mindig egy lépéssel lemaradva kémkedik, áskálódik, gyilkossági kísérleteket tesz, verekedést szít.
A fiktív jelenetek azonban minden alkalommal leesnek a vászonról:
oktatási rendszer állapota ide vagy oda, általános iskolás kora óta minden magyar diák gyakorlatilag percre pontosan tudja, hogy mi történt március 15-én. Éppen ezért érintkezésmentesen elválnak egymástól a valós események és a melléjük költött körítés, minden titkosrendőrös, gengszteres, verekedős epizód időhúzásnak érződik. Ráadásul, mint említettem, a rossz szerkezet miatt általában a legszerencsétlenebb pillanatokban váltunk a szálak között: néha nem is érteni, mit és miért nézünk, miért vág át a film oda, ahol éppen semmi nem történik.
Mindegy, a Most vagy soha! akciófilm, akció kell bele, mondhatnánk. Ugyanakkor akciófilmet rendezni sem olyan könnyű. A Most vagy soha! kizárólag a külső akcióra koncentrál, a belső motiváció elmélyítésével egyáltalán nem törődik, ami miatt rettenetesen felszínes lesz, csak a részleteibe lehet bevonódni. Ebben a filmben típusfigurákat látunk személyes dráma, valódi érzelmek vagy bármiféle mélység nélkül – bizarr módon a legtöbbet a fiktív Farkaschról tudunk meg, neki szövevényesebb jellemet festettek, mint bármelyik valós személynek, főszereplőnek.
A forradalmárok a Most vagy sohában csoportként jól működnek, egyénileg azonban két szóban leírhatóak, jellemfejlődésről ne is beszéljünk. Van köztük, akinek a nevét csak az egyik utolsó jelenetben vetik oda; szinte egyiküket sem látjuk önmagában, elmélázva, hogy legyen esélyünk megismerni, noha 135 perces a film. Éppen ezért a legihletettebb pillanat az a néhány másodperc, amikor Petőfi (Berettyán Nándor) a tömegből kiválva, egy falhoz támaszkodva, zihálva áll: ebből megsejthetünk valamit arról, hogy ő hogyan érezte magát ezen a napon, hogyan élte meg azt, ami történt.
Aztán vége, a pillanat elillan, mehet tovább a csihi-puhi.
Milyen egy jó történelmi film? A sokszor felmerülő Várkonyi-filmek mögött ott állt Jókai Mór, a fentebb pozitív példaként citált, friss Tündérkert mögött pedig Móricz Zsigmond. Ezekben a jól megírt, átrágott adaptációkban árnyalt jellemeket, kalandos meseszövést, tragikus meglepetéseket, átérezhető konfliktusokat és valódi drámát találunk. Építkeznek a filmek, van tartalmuk, fellobban a keblekben a tűz. Mindezt nélkülözi a Most vagy soha!. Hiába, a tehetséget nem lehet megvásárolni, és ha egy projekt mögül hiányzik a fantázia, a beleérzőképesség és a közlésvágy, akkor nem hozza a sodró lendületet, a mindent átható izgalmat és a drámai tétet sem. Verekedhetnek a szereplők akármennyit, ha egy pillanatig sem izgat a sorsuk, ha egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy veszélyben lennének. A Most vagy soha! unalmas.
Hiba lenne azonban a Most vagy sohát minden ízében elbaltázott alkotásnak minősíteni. Körülbelül tízből egy poén például működik, és az alkotók érezhetően törekedtek arra is, hogy kiküszöböljék a magyar kosztümös filmek néhány gyakran kárhoztatott hibáját. Az utcák sárosak, már-már komikusan sok statiszta nyüzsög rajtuk, akiket változatos tevékenységek végzése közben látunk. Hangulatfestésnek nem rossz, de ettől még nem lesz mélyebb vagy tartalmasabb a film, inkább csak elvonják a figyelmet a főszereplőkről. Jó arcokat is találtak a fő- és mellékszerepekre, akikről elhisszük, hogy nem láttak még iPhone-t, az viszont – az Origo elhíresült bon motjával szemben – eldönthetetlen, hogy jó színészek-e, hiszen voltaképpen nincs színészi feladatuk. A Most vagy soha! azonban még a legépkézlábabb jelenetekből is kizökkent vagy egy teátrális gesztussal, vagy egy ügyetlen párbeszéddel, rossz poénnal, oda nem illő beállítással.
Bizonyára sokan kárhoztatják majd a film történelmi hűségét, az ismert történelmi tények megmásítását.
A Most vagy soha! alapján például olyan, mintha a Habsburg Birodalom a legkegyetlenebb elnyomó lett volna, amelyben éjjelente ártatlan civileket vernek péppé a katonák, a reformkor, mint olyan pedig nem is létezett volna, Kossuth is csak parodizálható figuraként kerül szóba. Mindezek mellett viszont az a feltűnő, hogy akárcsak a Hadik esetében, itt is sokszor érdekesebb lenne a valóság, mint amit helyette látunk. Közismert anekdota, hogy Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) március 14-én este kokárdákat varrt, itt viszont sértődötten fekszik az ágyban, ahogyan az is, hogy Petőfi Zoltán december 15-én, épp 9 hónappal ezután született, a film szerint viszont Júlia ekkor már terhes. Pikáns részlet, törölve. „Kisfiunk lesz”, ez lehetne jóslat, vágyálom, költői kijelentés is Petőfi Sándor részéről, ám ha valami hiányzik a Most vagy sohából, az épp a költőiség. Kár, hogy épp egy költő a főszereplő.
A 24 óra leforgása alatt játszódó Most vagy soha! alapján március 15-én a forradalmi ifjúság ide sétált, oda sétált, eldöntött valamit, aztán inkább mégis mást valósított meg. Úgy képzelem, a film forgatása is ilyen lehetett: tapasztalatlan, félamatőr alkotók valami olyasmit próbáltak csinálni, amit korábban még sosem. Impulzív döntéseket hoztak, kipróbáltak ezt is, azt is. Aztán valahogy mégiscsak összejött a forradalom. Ironikus módon azonban a Most vagy soha! sem úgy kurzusfilm, ahogyan szerették volna, ahogyan a minden ízében ellentmondásos Blokád és a tökéletesen félrement mondanivalójú Hadik sem. A Most vagy soha! ugyanis annyiban történelemhű, hogy kimondja: ezt a forradalmat a diákság indította el, ők vágyták a szabadságot, ők akartak változást. Nincs ez másként ma sem. Értelmezés kérdése, hogy ki a „mi” és ki az „ők”, kinek kivel kell megküzdenie a szabadabb életért.
A Most vagy soha! március 14-től látható a mozikban.
