What the fuck? – hangzott a Danielek, azaz Daniel Kwan és Daniel Scheinert előző filmje, a Swiss Army Man utolsó mondata. Az író-rendezők új produkciója, a Minden, mindenhol, mindenkor pontosan itt veszi fel a fonalat, s immár az egész mű erről szól: mégis mi a fene van?
A kliprendezőként kezdő, a klipesztétikát ezúttal a négyzetre emelő Danielek ezúttal is egzisztencialista indíttatású, morbid humorú, szimbolikus jelentésréteggel megáldott filmet készítettek, kevésbé viszolyogtató, de ha lehet, még őrültebb módon. S míg a Swiss Army Man (Az ember, aki mindent tudott) azt mutatta be, ahogyan a semmiből valami, egy vízihullából élet születik, itt a mindenből lesz semmi, egész világok pusztulnak el egy zavarodott Z-generációs leányzó miatt. A Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once) nem kevesebbre vállalkozik, mint MINDEN szemügyre vételére, elfogyasztására, majd kihányására. Ebben a filmben MINDEN benne van egyszerre: minden kacat, ami valaha lekerült a kínai gyártósorokról, minden popkulturális jelenség, ami valaha szembejött a TikTokon, minden bizarr gondolat, ami valaha óvatlanul átfutott bárkinek az agyán. Amiből sok van, az pedig egyszerre utálatos, félelmetes és veszélyes, hiszen megkerülhetetlen, maga alá temet és átveszi az uralmat felettünk – erről szól ez a film is.
A Minden, mindenhol, mindenkor a globalizáció, az internet, a közösségi média, az eltorzult értékrend és a popkultúra romjainak leképezése. Ezzel párhuzamosan annak is, hogy mindezt hogyan éli meg egy X- és egy Z-generációs nő. Míg a kínai származású, évtizedek óta Amerikában élő, mosodát üzemeltető Evelyn (Michelle Yeoh) a kultúrák között ragadva küzd a kuncsaftjaival, a bürokráciával, az összekuszálódó hagyományrendszerekkel, az angol nyelvvel és a popkulturális szeméttel, az Egyesült Államokban született lánya, Joy (Stephanie Hsu) a Wishről rendelt értelmetlen kacatok, jelmezek, Insta-trendek rabságában vergődik,
miközben alig tud a kínai nagyapjával beszélni és a leszbikus párja elfogadtatásáért küzd a családjában.
És ez még csak Evelyn és Joy saját valósága – a Minden, mindenhol, mindenkor ugyanis megnyitja a teret és az időt, és párhuzamos univerzumokat épít a hősei köré, amelyek egy-egy döntésünk következtében hasadnak le, alakulnak ki. Az apró különbségektől az sci-fi valóságokig széles a skála, pontosabban MINDEN variáció előfordul, ami csak előfordulhat. Van, ahol Evelynből kung-fu mester lett és van, ahol mindenki hot-dog ujjakkal kalimpál.
A Minden, mindenhol, mindenkor egyszerre szuperhősfilm, annak paródiája és a szuperhős-réteget szimbolikusan használó értekezés. A mélyben egy banális családi dráma bonyolódik adótartozással, demens nagypapával, elhidegülő házastársakkal és meg nem értett, leszbikus lánnyal, a multiverzumos körítés viszont valószerűtlen szuperhősöket kreál minden szereplőből, akiknek épp annyira lenyűgözőek a képességeik, mint amennyire bizarrak, a multiverzum törvényszerűségei, működési elve pedig szintén egyszerre észbontó és röhejes. A Danielek legalább annyira provokálnak a szuperhősmítoszok dekonstruálásával, mint azzal, hogy a multiverzumos felhajtást egy elképesztően egyszerű történetmag köré húzzák fel – majd azzal is pofon vágnak, hogy ezeknek a szereplőknek bizony ez a MINDEN, ez tölti ki a világukat, tehát nem szép dolog lesajnálni őket. A Minden, mindenhol, mindenkor tanulsága szerint a szeretet és az elfogadás az egyetlen érték, ami nem őrjít meg és megfelelően lehorgonyozza az életünket a túltelített mindenségben, ezek pedig függetlenek attól, hogy milyen rendkívüli képességeink vannak.
A film metarétege arra is rámutat, hogy szuperhősfilmekből is túl sok van, megkülönböztethetetlenek egymástól, csupán egymás variációi egy olyan multiverzumban, amire senki nem vágyott.
Ráadásul nemrégiben konkrétan a multiverzumokkal való kavarás is megindult a Pókember kapcsán, hogy a pénzéhes stúdiók még több egyenrangú variációt gyárthassanak ugyanarra a témára, még több bőrt húzzanak le lelkifurdalás nélkül a nézőkről. De nem is kell Hollywoodig menni a multiverzumosodásért: ma már a Facebook is a Meta része, a valóság és a virtuális valóság közelít egymás felé, a pénzéhes tech-moguloknak pedig a célja épp a határok tökéletes elmosása, az egyén beszippantása és a valódi élet elértéktelenítése a kreált valóságokhoz képest.
Érdekes adalék, hogy a rendezőpáros nem vállalta a Loki című sorozatot, a Marvel egyik futószalagon készült produkcióját a sok közül, így a Minden, mindenhol, mindenkor akár protest alkotásként is értelmezhető. Tessék, ilyen művek születnek, ha szerzői rendezők kezébe kerülnek a szuperhősök, akiket nem gáncsolnak a hatalmukat fitogtató producerek, az évtizedes berögződések, a fókuszcsoportokra optimalizált, simára nyalt forgatókönyvek, a PC óvatoskodás és az általános profitmaximalizálás. Ráadásul a látványvilág és az akciójelenetek koreográfiája ha nem is körözi le a sokszor ennyiből készült blockbustereket, de felveszi velük a versenyt.
A Minden, mindenhol, mindenkor szabadon (talán túlságosan is szabadon) szárnyaló kreatív elmék orgiájából született, ami a multiverzumos gondolkodást éppen, hogy kártékonynak és pusztítónak mutatja be – az elszabaduló, világokat leromboló indulatok elől a kisvilágunkba, az egyszerű életünkhöz, a lehető legszürkébb történetváltozathoz kell menekülnünk, miközben csak Evelyn legrosszabb lehetséges énje képes felvenni a harcot a multiverzum legerősebb lényével szemben.
Aki meglepő szociálpszichológiai mélységeket nyit a történetben, egyben újabb fityiszt mutat a szuperhősműfajnak.
Jobu Tupaki első pillantásra a jól megszokott unatkozó, miért ne pusztítsuk el a világot-jellegű főgonosz, motivációi azonban egyenesen tragikusak. Jobu a minden, mindenhol, mindenkor helyett semmi, sehol, semmikort akar, a frusztrációja pedig tökéletesen átélhető. A lány egy félresikerült tudományos kísérlet következtében mindent egyszerre él meg – az pedig a hétköznapi tapasztalataink által is átérezhető, hogy ez mennyire kimerítő. Ha minden azonnal az enyém, minek lehet még értéke? Hová vezet a multitasking, éppen melyik szimultán bonyolódó történetszálra koncentráljak, ami behálózza a napjaim? Tulajdonképpen semmi nem számít. Korunk gyermeke az azonnali hozzáférhetőség, a megállíthatatlanul ömlő információ, az értékvesztés és a „mindenből túl sok van” érzésébe őrül bele, innen jut el a kiégésig, majd a pusztításig, miközben a nihilizmusban keresi a megoldást és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. Voltaire azon ironizált, hogy ez-e a lehetséges világok legjobbika; a Danielek dobnak egy sírós emojit.
Talán egy film sem fogalmazta meg ennyire plasztikusan és hatásosan, milyen démonokkal küzd az a generáció, amelyik beleszületett a globalizált, automatizált, a pillanatnyiság kultuszában égő, túltermelésbe fulladó fogyasztói társadalomba, és nem tud kiszakadni onnan.
A Minden, mindenhol, mindenkor elképesztően sűrű, kaotikus film, ami eltelít és agyalásra kényszerít.
A dimenziók közti ugrálást még nyelvi kavarással is fokozza: sokszor egy mondaton belül keveri az angolt és a kínait, illetve ezek különböző akcentusait. Ráadásul sokkal több újrahasznosított anyag és utalás bújik meg benne, mint elsőre feltűnik, így óriásléptekkel menetel a kultstátusz felé. Különösen jó pont, hogy nem a nyilvánvaló, agyonhasznált intertextusokra épít: itt nem a Coca-Cola és a Mickey egér képviselik a kapitalista világrendet és a popkultúrát, hanem a mozgó szemecskék, a L’ecsó, a Transformers vagy a 2001: Űrodüsszeia. A film legkellemesebb része éppen a középső harmada, amikor szájtátva kapkodjuk a fejünket az őrült ötleteken, miközben nem hisszük el, hogy mindezt komolyan gondolták az alkotók (persze ők azok, akik a fingó, beszélő hullát is komolyan gondolták).
Ehhez képest az első és az utolsó harmad kicsit lehűti a lelkesedést, hiszen a Minden, mindenhol, mindenkor lassan indul be, egy idő után pedig önismétlővé válik a trükközése. Mégis hosszú idő óta ez a legkimerítőbb és legéleslátóbb alkotás, amely azt próbálja megragadni, milyen érzés ma a nyugati világban élni.
A Minden, mindenhol, mindenkor 2022. április 21–től látható a magyar mozikban.
