A Menekülés (Flee) formai sokszínűségében érdekes, tartalmában viszont sok újat nem adó, animációs dokumentumfilm, forgatása valószínűleg a főszereplőnek is terápiás jelleggel ért fel. A 10 évesen Afganisztánt hátrahagyó, meleg fiú története – egyszerű dramaturgiája miatt – kevés katarzist kínál.
A Menekülés európai szemszögből nézve rendkívüli történettel rendelkezik, de erősen valószínű, hogy sajnos nem egyedülállóval. Az arab világ puskaporos hordóinak fegyvertöltelékei, a menekülni szándékozók, akár személyesen, akár történeteikkel képletesen, de itt élnek köztünk. Az egyébként high concept ígéretnek tűnő, polgárháború előli menekülés éppen ezért magasra teszi a lécet a dokumentumfilmesek számára.
A gyakorlott dán rendező, Jonas Poher Rasmussen mögött parádés stáb állt össze. Riz Ahmed (Zsivány Egyes, Éjjeli féreg) és Nikolaj Coster-Waldau (Trónok harca) executive producerként csatlakoztak a projekthez, de produkciós partnerből is számos akadt: az ARTE-tól az összes skandináv nemzeti filmintézetig. Meg is lett az eredménye a tavalyi Sundance Filmfesztiválon, ahol a Menekülés a nemzetközi dokumentumfilmes kategória fődíját nyerte el. Később győzni tudott Annecy-ben, az animációs filmek fellegvárában, és elhozta a dokumentumfilmes közönségdíjat Torontóból. (Ott az számít fődíjnak.) Itt korábban olyan filmek nyertek, amelyek aztán cool dokumentumfilmes státuszba kerültek, mint például az Arcélek, útszélek, vagy a Free Solo.
A díjesőt jellemző változatosságból is látszik, hogy a Menekülés a filmformák extrém keveredésére épít, és épp ez adja a film unikális jellegét. Eleve az animációs dokumentumfilm kategória is viszonylag ritka, néhány kiváló példa azonban el tudott jutni a szélesebb közönséghez. Szép darab például a Sunrise Over Tiananmen Square vagy az Oscar-jelölésig jutó Libanoni keringő. A Menekülés azonban a fenti alkotásokkal ellentétben a dokumentumfilm műfaját is épphogy csak pedzegeti, gyakorlatilag egy valós történeten alapuló játékfilmről van szó.
Hiszen ha a Menekülés történetének valós szereplői nem jelennek meg, a hangjukat más kölcsönzi, néhány nevet pedig a diszkréció okán megváltoztatnak, miben különbözik egy valós történeten alapuló játékfilmtől?
Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy ez a film három Oscar-kategóriában is nevezhető; és már ott is van a legjobb idegennyelvű filmek és a legjobb dokumentumfilmek shortlistjén. Elnézve azonban az elmúlt évek animációs győzteseit, valószínűleg ez a lista nem bővül.
De vajon a Menekülés miért ezt a formát kapta? Ezt a kérdést tettem fel magamnak a film első 10 percében többször is, de a finálét követően sem jutottam annál többre, minthogy valószínűleg a téma érzékenysége miatt. Valószínűleg a főszereplő számára könnyebb megnyilvánulni egyfajta álarc mögött, merthogy több, nehéz témát is feltár a nézők előtt. A rendezővel közösen megírt forgatókönyvben Amin Nawabi felfedi saját gyerekkorát, Afganisztánból való menekülését, szexuális másságának felfedezését, a menekülést Moszkván keresztül Dániába, ahol ma is él. A film kerete, a rendezővel zajló beszélgetés kissé hasonlít is egy pszichoterápiás ülésre. Ebben helyezkedik el két idősík. A jelenben a férfi élettársával, Kasperrel zajlanak a hétköznapok: a közös otthon keresése és egy amerikai tanulmányút közti dilemmázás. Ezek szakítják meg a főszálat, Amin gyerekkorának kb. 10 évét, apja elvesztésétől Dániába való megérkezéséig.
Az eltérő élethelyzetekhez változatos animációs technikák párosulnak.
Az afganisztáni évek színezett világa egyfajta békebeli hangulatot áraszt, míg a legdurvább menekülős történetek, a legnagyobb kiszolgáltatottság idején arctalan vonalrajzok sematikus képe jelzi a szereplőket. Természetesen a jelenidőben zajló történeteknek is megvan a saját látványvilága. Míg az Afganisztánban játszódó részeket áthatják a meleg színek, sokkal jobban hasonlítanak az itteni képek a gyerekmesék illusztrációihoz, addig a mai, dániai „felvételek” nagyobb kontraszttal, világosabb színekkel mutatják meg egy már felnőtt férfi napjait.
A Menekülés már csak azért is tekinthető pszichoterápiás kezelésnek, mert az alkotók valószínűleg a legdurvább történeteket veszik elő. Az apa elvesztése, menekülés az utolsó pillanatban, a ’90-es évek elején az afgán polgárháborúból, a moszkvai átmeneti évek nyomorúsága papírok nélkül, közvetlenül a Szovjetunió széthullása után. A családi elválások, a sikertelen menekülési kísérletek és végül a siker. Az utolsó néhány perc ad csak szabadulást a görcs alól, de mivel tudjuk a történet kimenetelét, a fellélegzésnek kevés a tétje. Egy-két fordulatot leszámítva nagyjából semmin nem lepődünk meg.
Hasonló módon elnagyolt a főszereplő homoszexuális volta.
Szóba kerülnek a kötelező körök az első emlékekről (a filmekről kikacsintó kigyúrt pasik képe borzasztó kellemetlen), elsütik a poénokat, hogy ki mire emlékszik Jean-Claude Van Damme-ból. De azt már csak nagyon halványan említik meg, hogy mit jelenthet melegnek lenni egy sokgyerekes, hagyománytisztelő, afgán családban. Úgy is mondhatnám, nincs dramaturgiai jelentősége a kérdésnek, mintha csak azért lenne benne, mert a főszereplő valóban az. A szexuális orientáció talán csak az utolsó jelenetben rendelkezik kellő súllyal, ahol a keleti és a nyugati felfogást ütköztetik az alkotók ebben a kérdésben.
A Menekülés tehát masszívan kapcsolódik a menekültkérdés, illetve a keleti és a nyugati kultúrák ütközése körül bonyolódó, dokumentumfilmes trendhez. A témában azonban születtek már történetében erősebb darabok. Elég csak az elmúlt évek terméséből az Aleppó a végsőkig vagy a Kislányomnak, Samának című filmekre gondolni.
