Kritika

Második kamaszkor – Diana

NAOMI+WATTS+PRINCESS+DIANACsak idő kérdése volt, hogy egy olyan egyéniség, mint amilyen Diana hercegnő, előbb-utóbb a nagy vásznon jelenjen meg. Életét ugyan már láthattuk tévéfilmben (Charles és Diana: nemesi tragédiák), halálát és annak utózöngéjét a moziban (A királynő), de a hercegnőre magára eddig nem csapott le Hollywood. Nem véletlenül.


Valami nagyon hiányzik a kiemelkedő nőket bemutató mozikból. Ha az elmúlt évekre gondolok (Egy hét Marilynnel, A Vaslady), mind díjátadókon szereplő, ám valahogy arra nem érdemes alkotások merülnek fel. Talán a szellem, az alkotói lelkesedés hiányzik, vagy csak szimplán az lehet az ok, hogy az asszonyi erények nehezebben ragadhatók meg, kevésbé látványosak, mint a férfiaké?

Mindenféle túlbonyolítást nélkülözve azonban az igazság valószínűleg annyi, hogy lusta forgatókönyvírók és rendezők kezei közé kerültek ezek a témák, akik úgy voltak vele: majd a főszereplő elviszi a hátán a filmet. Azt viszont A Vaslady is bebizonyította, hogy hiába egy agyondíjazott alakítás, attól még maga a mozi lehet nehezen emészthető, félresikerült darab is. Meryl Streep pedig hiába igazi kaméleon, azért a tragikusan elhunyt hercegnő karakterét nehezen ölthetné már magára.

dianaValójában nincs komoly probléma Naomi Watts alakításával sem, csak annyi, hogy nagyon bátortalan. Ez mind a rendezésre, mind a forgatókönyvre, sőt, az egész filmre igaz: minden eddiginél érzékenyebb témát választott azáltal, hogy egy igazán szeretett alakot állít a középpontjába, akinek története ma is elevenen él mindenkiben. Diana ugyan nem volt szent, magánélete és hibái is közismertek voltak (ahogy az a filmben is bemutatott Panorama interjúkból kiderül), ugyanakkor mégsem lenne ajánlatos senkinek sem lerombolnia a mítoszt, ami a személye köré épült.

dianaNaomi Watts szerencsére meg sem próbálkozik vele: az ő Dianája ugyan esendő, de valahogy mégsem emberi. Inkább tinilánynak mondanám, elvégre egy olyan életszakaszt prezentál, ahol a hercegnőnek lehetősége volt kiélnie magát – olyasmiket megtenni, melyek a fiatalkorából kimaradtak. Példának okáért fiúk után rohangálni: néha bájos, néha kínos jelenetek váltják egymást, ahogy Diana és a pakisztáni szívsebész, Hasnat Khan (Naveen Andrews) próbálja megismerni egymást. Az igazi érzelmek, a kiborulások, a hisztériák (bár ennek határát azért erősen súrolják), vagy magának a túláradó boldogságnak a bemutatása elmarad. A három lépés távolság az egész filmre jellemző, a néző pedig egyáltalán nem érzi igazinak sem ezt a nagy szerelmet, sem a résztvevőit. Naveen Andrews ugyan próbálja minél inkább emberközelivé tenni figuráját, de amíg a páros szebbik fele megmarad álomképnek, nincs mit tenni.

Oliver Hirschbiegel (A kísérlet, Invázió) drámája csak ígéri, hogy betekinthetünk a függöny mögé, de végső soron nem tesz hozzá semmit a hercegnő kultuszához − igaz, el se vesz belőle. Talán ezt is fel lehet fogni erényként.

Polgári Lilla

Jelenleg elsős kommédiás mesterszakos hallgatóként az ELTE padjait koptatom. Két szenvedélyem van: a filmek és az írás, így e kettő kombinációjából indultam el az újságírói, de különösképpen a kritikusi pálya felé. Nem lehet elég korán kezdeni: családi beszámolók szerint 4 évesen a Schindler listáját néztem újra és újra, akkor még szerény (ám mai napig őrzött) VHS-gyűjteményünk egyikén. Ma már a sorozatok is jelentős szerepet töltenek be (izé, sok időt vesznek el); sok esetben vészesen függő lettem.

Filmek: vegyesen. Igyekszem bepótolni a klasszikusokat, bár ahogy haladok, kezdek rájönni, hogy arra egy élet is kevés. Legközelebb talán Tim Burton „korai” filmjei (a Nagy hallal bezárólag) állnak, valamint mindenféle kifordított mese (A herceg menyasszonya, Csillagpor, Leharcolt oroszlánok). A 3D-t nem szívelem, viszont általa a nagy vásznon tekinthetek meg filmeket, amik anno kimaradtak (Toy Story 1-2., Titanic, idén Jurassic Park). Mert minden moziban az igazi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com