Csak idő kérdése volt, hogy egy olyan egyéniség, mint amilyen Diana hercegnő, előbb-utóbb a nagy vásznon jelenjen meg. Életét ugyan már láthattuk tévéfilmben (Charles és Diana: nemesi tragédiák), halálát és annak utózöngéjét a moziban (A királynő), de a hercegnőre magára eddig nem csapott le Hollywood. Nem véletlenül.
Valami nagyon hiányzik a kiemelkedő nőket bemutató mozikból. Ha az elmúlt évekre gondolok (Egy hét Marilynnel, A Vaslady), mind díjátadókon szereplő, ám valahogy arra nem érdemes alkotások merülnek fel. Talán a szellem, az alkotói lelkesedés hiányzik, vagy csak szimplán az lehet az ok, hogy az asszonyi erények nehezebben ragadhatók meg, kevésbé látványosak, mint a férfiaké?
Mindenféle túlbonyolítást nélkülözve azonban az igazság valószínűleg annyi, hogy lusta forgatókönyvírók és rendezők kezei közé kerültek ezek a témák, akik úgy voltak vele: majd a főszereplő elviszi a hátán a filmet. Azt viszont A Vaslady is bebizonyította, hogy hiába egy agyondíjazott alakítás, attól még maga a mozi lehet nehezen emészthető, félresikerült darab is. Meryl Streep pedig hiába igazi kaméleon, azért a tragikusan elhunyt hercegnő karakterét nehezen ölthetné már magára.
Valójában nincs komoly probléma Naomi Watts alakításával sem, csak annyi, hogy nagyon bátortalan. Ez mind a rendezésre, mind a forgatókönyvre, sőt, az egész filmre igaz: minden eddiginél érzékenyebb témát választott azáltal, hogy egy igazán szeretett alakot állít a középpontjába, akinek története ma is elevenen él mindenkiben. Diana ugyan nem volt szent, magánélete és hibái is közismertek voltak (ahogy az a filmben is bemutatott Panorama interjúkból kiderül), ugyanakkor mégsem lenne ajánlatos senkinek sem lerombolnia a mítoszt, ami a személye köré épült.
Naomi Watts szerencsére meg sem próbálkozik vele: az ő Dianája ugyan esendő, de valahogy mégsem emberi. Inkább tinilánynak mondanám, elvégre egy olyan életszakaszt prezentál, ahol a hercegnőnek lehetősége volt kiélnie magát – olyasmiket megtenni, melyek a fiatalkorából kimaradtak. Példának okáért fiúk után rohangálni: néha bájos, néha kínos jelenetek váltják egymást, ahogy Diana és a pakisztáni szívsebész, Hasnat Khan (Naveen Andrews) próbálja megismerni egymást. Az igazi érzelmek, a kiborulások, a hisztériák (bár ennek határát azért erősen súrolják), vagy magának a túláradó boldogságnak a bemutatása elmarad. A három lépés távolság az egész filmre jellemző, a néző pedig egyáltalán nem érzi igazinak sem ezt a nagy szerelmet, sem a résztvevőit. Naveen Andrews ugyan próbálja minél inkább emberközelivé tenni figuráját, de amíg a páros szebbik fele megmarad álomképnek, nincs mit tenni.
Oliver Hirschbiegel (A kísérlet, Invázió) drámája csak ígéri, hogy betekinthetünk a függöny mögé, de végső soron nem tesz hozzá semmit a hercegnő kultuszához − igaz, el se vesz belőle. Talán ezt is fel lehet fogni erényként.
