Maria Callas életének alkonyán tekint vissza sikereire, hogy választ adjon arra a kérdésre is, mit tehet egy díva, ha elveszti a legfontosabb munkaeszközét: a hangját.
Trilógiává bővültek Pablo Larraín „nők tűsarkúban”-filmjei: a Jackie és a Spencer után újabb híres nő szenvedéssel teli, nyilvánosság előtt leélt életét mutatja be a chilei rendező. Míg azonban Jackie Kennedy és Diana Spencer az országvezető elit köreiben mozgott, Maria Callas operaénekesnő volt, így a Maria nem is annyira a két korábbi filmhez, mint inkább a művészek, művésznők megpróbáltatásokkal teli életét bemutató filmekhez hasonlít, legkorábbi rokonai a közelmúltból a Judy Garland életét bemutató Judy, illetve a Marilyn Monroe-ról szóló Szöszi. Mellesleg a Jackie és a Maria között van egy crossover is, ugyanis Callast Kennedy miatt hagyta el Arisztotélisz Onászisz – bár ebben a filmben Jackie nem szerepel, csak JFK, de sokat beszélnek róla.
Bár a két korábbi film is krízisidőszakban kapja el a nőket, a legszélsőségesebb időpillanatot a Maria választja, ugyanis Callas utolsó egy hetét öleli fel. Teszi mindezt úgy, hogy az első jelenetben látszólag minden rendben. Maria (Angelina Jolie) boldogan ébred, tervei vannak, utasítja a sofőrjét, énekel a házvezetőnőjének, tévéstábot vár. Hogyan lesz ebből néhány nappal később halál? Hamar kiderül, hogy a főhősünk már jócskán túl van a fénykorán, gyógyszereken él, évek óta nem lépett fel nyilvánosan, a tévéstáb pedig valószínűleg csak a képzeletében létezik.
1977 szeptemberében járunk, Párizsban,
ahol Callas élettere néhány helyszínre korlátozódik: az otthonából délelőttönként titokban elmegy gyakorolni, olykor kiül egy kávézó teraszára, hogy élvezze a rajongók mosolyait (vagy eltűrje a beszólásaikat). Magányos, fájdalmai vannak, dívaságában is már csak önmaga árnyéka. Elméjében összekeveredik a képzelet és a valóság, éjjelente megjelenik előtte a csalfa Arisztotélisz, legfőbb hallucinációjaként pedig a gyógyszere, Mandrax nevét viselő tévériporternek (Kodi Smit-McPhee) kezdi el mesélni az életét.
A felvonásokra osztott riport (és ezáltal a film) nem időrendben, hanem tematikusan dolgozza fel Maria Callas életét, a különböző arcaira koncentrálva. A Maria azonban annál bölcsebb és összetettebb film, minthogy szigorú struktúrába szorítson egy komplex karaktert, életet. Maria különböző szerepei folyamatosan kavarognak, akár egy jeleneten belül is: a rideg díva, az önironikus díva, a melegszívű háziasszony, a megtört szerelmes, az űzött, alkotni képtelen művész, a beteg, középkorú nő – Maria eleinte idegesítő is lehet, de hamar rájöhetünk, hogy csupán a státuszával együtt járó dívaszerephez idomult, amire persze ő is vágyott. Megfelel a szerepnek, amit kijelölt számára a világ – a nézőknek, akik csodálják a nagyságát, aztán elítélik, amikor összeroppan a nagyság súlya alatt. A Maria alapján előbb megérthetjük Callas igazságát, majd meg is szerethetjük és meg is sajnálhatjuk őt, így az idézett filmek közül a Judyhoz állhat közelebb, de annál invenciózusabb – a Szöszinél pedig elegánsabb, józanabb, tartalmasabb.
A Maria bemutatja, hogy Callas mekkora nyomás alatt élt,
és magyarázatot ad arra is, miért hallgatott el. Larraín és Oscar-jelölt forgatókönyvírója, Steven Knight kihasználja az alkalmat, hogy az opera mibenlétéről, a sztárság valódi, belső terhéről beszéljen. A film alapján Callas frusztrációinak egyik forrása az volt, hogy úgy érezte, élőben nem érhet a lemezfelvételeinek tökéletessége nyomába, ezért az utolsó napjaiig nem is hallgatta azokat. De hogyan is érhetne, amikor ő sem ugyanaz a nő már, aki a lemezeken énekelt? Csakhogy a világ azt várja tőle, hogy ne hassanak rá olyan tényezők, mint az öregedés vagy a kifáradás. A nemcsak csodálatos hanggal, hanem gyönyörű külsővel és az erős drámai érzékkel (nem véletlenül játszotta Pasolininél Médeát) megáldott Callas nem volt 54 éves, amikor meghalt, de ezalatt olyan tökéletességet teremtett az operavilágban, ami azóta is utolérhetetlen példa az operaénekesnők előtt.
A Maria azonban mélyebbre is megy a frusztrációkban. Mintha nemcsak Callas gyógyszerét, hanem magát az operát is megszemélyesítené: a klasszikus zene olyan felsőbb hatalomnak mutatkozik, amellyel szemben az előadóművész tehetetlen. Szolgálnia kell az élete árán is – és ha képtelen erre, az élete értelmetlenné és értéktelenné válik. Fájdalmasak azok a párhuzamos montázsok, amelyek Callas egykori és mai énekléseit állítják egymással szembe: bár önmagukban talán a mostani előadások is elfogadhatóak lennének, a régiek elemi erejű hangrobbanásával összevetve szürke cincogásnak tűnnek. Az énekesnőnek tehát énekelnie kell, ha belehal is, ha nem jó már és senki nem hallgatja, akkor is. A film alapján pedig az operaénekesnőkhöz társított dívaság, szeszélyesség és parancsolgatás is olyan szükségszerűség, amely nélkül nem létezhetne ez a műfaj: az operák felfokozottsága, túltelítettsége, érzelmessége eluralkodott Callas életén is – vagy fordítva, azért lehetett jó operadíva, mert az életében is megtestesítette az operák tragikus hősnőit.
Larraín termékeny ötlete, hogy Maria gyakorlatilag maga rendezi meg a filmjét:
mint mondja, a szemhéja mögött előadások pörögnek, a városban járva-kelve híres operajelenetek elevednek meg előtte, Mandraxnak pedig – aki egy ponton szerelmet vall neki – úgy meséli el az életét, ahogyan azt ő maga értelmezi. Memoárt ír, toll nélkül – magyarázza néhány ismerősének. Az emlékezés nyilvánvaló szubjektivitása a hallucinációkkal és az elhomályosodó valóságérzékeléssel felerősítve bonyolultabbá teszi a film igazságtartalmát is: Larraín előző filmjeihez hasonlóan természetesen a Maria is fikcionalizálja hősnője életét, ez viszont itt erősebb alátámasztást kap és nyíltabban is történik. Mit higgyünk el és mit ne a Maria eseményeiből? A kérdés lényegtelenné válik, ha a Mariát nem egy Maria Callas-életrajznak, hanem egy fiktív Maria Callas-önéletrajznak értelmezzük. Maria a saját igazságát mutatja be szerelemmel, szenvedéssel, csalódásokkal, sikerrel, jó és rossz döntésekkel – magához ragadja a szót, hogy árnyalja a róla alkotott, szélsőségek között mozgó képet, hogy a rajongók és a gyűlölködők intepretációja helyett az ő érzelmi igazsága is érvényre juthasson.
Larraín egyszerű eszközökkel él, de ezek mind a keze alá játszanak. Maroknyi szereplőt használ, ezek mégis képviselik Maria legfontosabb életeseményeit, emlékeit. A Maria őszi film: a Carol és a Távol a mennyországtól operatőre, Edward Lachman meleg színekbe burkolja hősnőjét, akinek a környezete is melankolikusan otthonosnak érződik. Magyar nézőként különösen: a nagyrészt Budapesten forgatott film ugyan csupán néhány helyszínen játszódik (például az Operaházban és környékén, a Zeneakadémián vagy a Tőzsdepalota előtt), ez jól harmonizál Maria életének beszűkülésével és többé-kevésbé a Párizs-illúziót is megteremti. Nem lehet elmenni Angelina Jolie alakítása mellett sem, aki évek óta nem játszott ilyen kaliberű, komoly filmben, s bár hűvösebb aurájú nő, mint Maria Callas, nagyon igyekszik a szerepben. Odaadásával pedig eléri, hogy ne őt, hanem Callast lássuk a vásznon.
Az eredményt természetesen a zene koronázza meg:
a Maria best of-válogatást nyújt a zeneirodalom leghíresebb operarészleteiből, egyben Callas híres szerepeiből (főleg Verdi, Puccini, illetve a Carmen és a Boleyn Anna részletei hallhatók), a hatás pedig annak ellenére (vagy épp azért) nem marad el, hogy a felcsendülő zeneszámok majdnem mind slágernek számítanak. A Maria kifejezetten megható film: meghatóak a zenés jelenetei, meghatóak Maria szomorú félmosolyai, megható az a végső elkeseredés, amellyel próbált értelmet találni egy értelmetlen, éneklés nélküli életben.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt. A Maria a Netflixen lesz látható, a bemutató időpontja még nem ismert.
