Az intenzív gerillamarketingelést követően végre megérkezett a mozikba Oz Perkins legújabb paráztatása, a Longlegs: A rém. De megérte-e bedőlni a hype-nak vagy csúnya luft lett a „jó csaj Nic Cage nyomában” elgondolásból?
Lee Harker (Maika Monre), a fiatal FBI ügynök élete első komoly ügyébe csöppen bele: miután társát agyonlövik, a különleges megérzései miatt „félig” médiumnak tartott nő egy évtizedek óta húzódó nyomozásnak válik kulcsszereplőjévé. A film hajtóereje, de egyben potenciális buktatója is az a kettősség, amelyben egy, a racionalitás talaján nyugvó, klasszikus, „deduktív” nyomozás (lásd Sherlock Holmes és gyermekei) mozgatórugójává intuíción alapuló, misztikusnak ható, némiképp David Lynch illatú sugallatok kerülnek.
Abban nincs semmi váratlan, hogy egy bűnügyi (horror)film sűrűn használ flashbackeket, a csavarokkal teli, esetenként kicsit szájbarágós, máskor viszont talán túlgondolt narratívája mellett a film mesterien teremti meg atmoszféráját. Viszont a nagy beszippantásból fakadóan azt is nehéz eldönteni, hogy egyáltalán jó film-e a Longlegs, mert olyan erős érzelmi hatást gyakorol a nézőkre, amely aztán esetenként szépen el is fedi az esetleges logikai bukfenceket.
Na, de innentől spoileres!
Mint mondtam, érzelmi hatását tekintve a Longlegs egy atmoszférikus mestermű. Nem pusztán az történik, hogy jól komponált képek találkoznak kifejező zajokkal és ügyesen megválasztott filmzenével, ezek az elemek ugyanis nem önmagukban állnak, hanem összeolvadásukban egymást kölcsönösen létre is hozzák. Most épp nagyot megy a YouTube-on az a forgalmazó által közzétett videó, amely azt mutatja be, hogy miképp ugrott 76-ról 170-re Monroe pulzusa, amikor megpillantotta Cage-t az első közös jelenetük forgatásakor. Annyit elárulhatok, hogy nem a szerelemtől kalapált két és félszer gyorsabban az a belső metronóm. Az viszont már a kreatív hype-on túlmutat, hogy a filmbe véglegesként bekerült verzióban is ez a dobogás hallható, amikor Harker végre a gyilkos szemébe nézhet – és túlzás nélkül állítható, hogy nagyon működik,
de nem a kardiológiai rögvalóság miatt, hanem mert ekkor a szemünk láttára elevenedik meg a film.
Rendkívül önreflexív alkotás a Longlegs, ugyanis e jelenetben Cage – mielőtt „Hail Satan!” kiáltással szétverné a fejét az asztalon – arról beszél, hogy halála után Ő már kicsit mindenhol ott lesz. Némiképp átfogalmazva: a film konkrétan kijelenti, hogy Longlegs nem egy konkrét személy, hanem egy atmoszféra, egy sejtetés, egy érzékelhető, de mégis megfoghatatlan jelenlét. A film ezzel gyakorlatilag beismeri, hogy bár természetesen van egy narratív keret, amely közrefogja a film cselekményét – miképpen a Cage testében manifesztálódó gonosz is ekkor mint konkrét személy ül a vallatóban –, de a Longlegs esszenciáját, valódi lényegét az egymás mellé pakolt képek és hangok elegyének megfoghatatlan többlete jelenti.
A filmhez szóló szerelmi vallomás ez, csak közben ne beleznének ki egész családokat negyedóránként.
Míg érzéki szempontból a film nagyon rendben van, addig a narratíva helyenként már túlzásokba esik. A nyomozás előrehaladtával Harker karakterét is egyre jobban megismerjük, a film pedig egyszer csak egy érdekes (és hátborzongató) önfelismerő folyamattá változik, amely során egy fiatal nőre gyakorlatilag egy életnyi hazugság omlik rá. Perkinsék azonban sajnos nem elégedtek meg a tudattalan játéka és az okkult tematika keltette kísértetiességgel, hanem a zárlatban inkább a paranormalitásba kapaszkodnak.
Ez pedig összességében feleslegesnek hat, a történet ugyanis teljesen jól megállná a helyét enélkül a „zsánerkényszer” nélkül is. Harker furcsa nő, paranormális képességei mellett a viselkedése igen autisztikusnak is hat. Nem igazán vagyunk tisztában vele, hogy mióta is dolgozik az FBI-nak, és hogy mennyit tud pontosan az ügyről, az azonban hamar világossá válik, hogy ő lehet a kulcs Longlegs elkapásához, mikor az általa hátrahagyott titkosírásos leveleket ő fejti meg elsőként. A film zárlata előtt nem sokkal fény derül az igazságra: Longlegs Harker életének gyerekkora óta aktív résztvevője, a férfi ugyanis még kiskorában megtámadta a lányt és annak édesanyját, majd azzal a feltétellel kímélte csak meg az életüket, ha beköltözhet a család pincéjébe, Harker anyja pedig segítségére lesz a következő gyilkosságok elkövetésében.
A film egy olyan trauma-szőtte sors realizációja, amelyben a Harker szemeit fedő hályog – a „nyomozás” mint lelki munka analógiájára – végre felszakad.
A lány mindig is tudta, ki ez az ember, de meg kellett tennie ezt a kerülőutat ahhoz, hogy tényleg megláthassa őt, kettejük párharca tehát a tekintet uralma mentén válik értelmezhetővé. Szimbolikus képe ennek a film egyik korai jelenete, amelyben – miközben Longlegs Harker háza körül ólálkodik – a nő háttal a nyitott ajtónak telefonál, látszólag fel sem fogva saját kiszolgáltatottságát.
Harker nemcsak a férfit felejtette el, hanem az egész életétől (múltjától és az azáltal meghatározott jelenétől) totálisan elidegenedett. A film ezt nagyon szépen fejezi ki azzal, hogy azok a jelenetek, amelyek Harker visszaemlékezéseit hivatottak ábrázolni, mind 4:3-mas képarányúak. Ez a stílusbűvészkedésen túl sokkal mélyebb jelentéssel is bír: a megváltozott kivágat egyrészt kizökkentően hat, miképp visszaemlékezve Harker múltja is idegen a nő számára; másrészt a 70-es évek gyermekéveihez „korhű” képarány segít lebuktatni az emlékek fabrikált jellegét, hisz a mese, amit látunk, pont annyira igaz, mint bármelyik korabeli TV adás.
Végezetül, nem lehet szó nélkül hagyni Cage bácsi hátborzongató alakítását sem.
Úgy tűnik, hogy művészi szempontból termékeny viszonynak nevezhető a Neon forgalmazócéggel folytatott kapcsolata, hisz már a Disznó című filmben is nagyot ment az öreg Nic. Bár nem tudunk meg sokat a motivációiról – vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy azok némi okkult maszlaggal kerülnek elfedésre –, játéka nagyban hozzájárul a film atmoszférájának kiteljesedéséhez. Ahogy ez egyébként ugyanígy elmondható Maika Monroe alakításáról is. Azt viszont sajnálatosnak és egyben tanulságosnak is tartom, hogy a film csak formailag mert igazán „vadulni”, miközben a narratíva „elművészkedését” kicsit kényszeredett miszticizmussal palástolta. Jó, persze nem lehet mindenki egy Robert Altman.
A Longlegs: A rém egy rendkívül hatásos alkotás, amelyet az atmoszférateremtő ereje miatt moziban kell látni – e tekintetben már hálásak lehetünk neki, hogy a sci-fi után valaki a horror szerelmeseit igyekszik visszacsalogatni a vetítővásznas templomba. A történet jó, de messze nem tökéletes, azonban így is megsüvegelendő, hogy 2020-as Gretel & Hansel teljesen fölösleges reprezentációs prédikációját követően Oz Perkins végre ténylegesen azzal foglalkozott, amit csinál: a filmjével.
A Longlegs: A rém augusztus 1-től megtekinthető a mozikban.
