Kritika

Megérintve testet-lelket – Lazhar tanár úr

A Lazhar tanár úr amellett, hogy nagyvonalú tapintattal, a komolyabb érzelmi kirohanásokat mellőzve beszél szeretteink elvesztésének kínkeserves élethelyzetéről, nem utolsósorban a gyász lélektanáról, „iskola-filmként” is maradéktalanul megállja a helyét. Philippe Falardeau mozgóképes védőbeszéddel siratja el az egészséges tanár-diák jóviszony kifejeződésének testi kontaktuson alapuló, mára jogilag megtépázott dimenzióját.

Kanada tavalyi Oscar-jelöltje alaphelyzetében még szokatlan kegyetlenséget mutat, hiszen az expozícióban egy tanítónő iskolai öngyilkosságával sokkolja a nagyérdeműt, hogy aztán összetett története felett a tragédia intézményi, illetve személyes feldolgozásához illő érzékenység és tapintat vegye át az irányítást. S váljék Philippe Falardeau becsületére, hogy Évelyne de la Cheneliére drámájának hozott anyagához nem a kereskedelmi tévék híradásainak szenzációhajhász attitűdjével, de nem is a drámai konfliktusok végletes kiélezésével nyúlt. A rendező az alázat, emberségesség és tisztelet kulcsszavai mentén öntötte mozgóképes formába a felemelő megváltástörténetet, amelynek keretében a menekült címszereplő és a halál szelétől megszédült osztály megtalálja a megfelelő válaszokat a másik fél kódolt segítségkéréseire.

A kölcsönös segítségnyújtás, az egymásra való égető szükség motívumai látszólag lehetővé teszik a Lazhar tanár úr párhuzamba állítását a közelmúlt talán legsikerültebb pedagógusdrámájával, a Fél Nelsonnal, ám a kanadai alkotás annyiban másnak, talán többnek is látszik függetlenfilmes rokonánál, hogy előbbi rendezőjét jobban érdekelte egy határhelyzet kollektív, mintsem szubjektív megélésének folyamata. Annak ellenére tehát, hogy a Lazhar tanár úrban a címszereplő precízen kidolgozott háttértörténete okán – az algériai otthona elhagyására kényszerült férfi családjára távollétében konkrétan rágyújtották a házat – egy korrekt személyiségrajz is fellelhető, a valódi hangsúly az iskolai és osztályközösségre esik.

Philippe Falardeau pedáns pedagógiai érzékenységet mutatva az iskolát, és különösen az osztálytermet egyfajta szakralitással rendelkező, s egyúttal oltalmat adó helyszínként jelöli meg, amelybe tartós, képileg is kivetülő szürkületet hozott a közösség egy tagjának élettelen teste. Az öngyilkosság indítékai tudatosan rejtve maradnak, fajsúlyos érzelmi kirohanások sem alkalmaztatnak, a tragédia lappangó utóhatásai pedig a történeti ív direkt kiforratlanságának hála életszerű elszórtsággal jelentkeznek. A leghétköznapibb iskolai helyzetek kimerítésével tűpontosan, ámde mindennemű vádaskodás nélkül mutatkozik meg, hogy a gyerekekhez hasonlóan az intézményi dolgozók sincsenek – nem is lehetnek – felkészülve egy hasonló horderejű próbatételre. A csibész kisfiút felemészti az önvád, a koraérett kislány lázadó magatartást mutat a tabutémával szemben. A gyerekek érdekét eszményien szívén viselő igazgatónő kifesteti a gondnokkal a tantermet, majd beveti a protokollhoz, illetve a munkaköri kivételességéhez maradéktalanul ragaszkodó iskolapszichológust. A megoldást azonban mégiscsak a forgatókönyvírói lelemény találja meg a szintúgy gyászával és felelősségével küzdő főhős papírra vetésével, egyúttal a romlatlan mondanivalót is közvetítve. A Lazhar tanár úr a gyász kínkeserves elfojtásának bemutatásával hívja fel a figyelmet az elhunytak emlékének tiszteletteljes, ám egészséges határok közti ápolására.

De a már felemlegetett személyiségrajzot sem szabad félvállról venni. Egyrészt mert a nemzeti hovatartozás kihangsúlyozásával további kollektív problémákat is megpedzeget a film. Az észak-afrikai zűrzavar egyik példáján túl egy kisfiú arab nyelvű ravaszkodásával felemlegetődik a bevándorlók azon szándéka, hogy az idegen környezetben is megőrizhessék kultúrájukat. A film talán legmeghatóbb jelenetében pedig a főhős – itt kell megemlítenem Mohamed Fellag alázatos színészi munkáját – már nem tud úrrá lenni honvágyán, s tradicionális (?) táncra perdül az iskolai buliról beszüremlő zene és a fejében továbbélő szülőföld dallamának önkéntelen mixére.

De a címszereplő jellemének átgondoltsága előtt már csak azért is érdemes megemelni a kalapot, mert személyiségének tanári oldala a film végkicsengését szimpatikus pedagógiai intelmekkel is kiegészíti. A Lazhar tanár úr nemcsak az osztályközösség elengedhetetlen harmóniájára figyelmeztet, amelynek értelemszerű folyománya, hogy a tanár éppen annyit kaphat és tanulhat diákjától, mint fordítva; hanem felhívja a figyelmet bizonyos elavultnak, vagy jogsértőnek bélyegzett pedagógiai módszer szituációhoz és személyhez igazított használhatóságára. Az érintési tabu történet hátterében végighúzódó kritikája nem is véletlenül forr össze egyetlen ölelés formájában a gyászból való kilábalás első komoly lépésének katartikus pillanatával.

Értékelés: 10/8.

 

 

Lazhar tanár úr (Monsieur Lazhar)

színes, kanadai filmdráma, 94 perc, 2011

rendező: Philippe Falardeau
forgatókönyvíró: Philippe Falardeau
zeneszerző: Martin Léon
operatőr: Ronald Plante
vágó: Stéphane Lafleur

szereplő(k):
Mohamed Fellag (Bachir Lazhar)
Sophie Nélisse (Alice)
Émilien Néron (Simon)
Danielle Proulx (Mme Vaillancourt)
Brigitte Poupart (Claire Lajoie)

IMDb

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com