Moritz Mohr rendezői debütálása, a Kinyírni a világot egy minden érzékünket igénybe vevő akciófilm-paródia, ami gyengeségeivel együtt is sodor magával.
A Fiú (Bill Skarsgård) egy disztópikus diktatúrában él. Múltbéli életét emlékképein keresztül vázolják elénk: anyját (Rolanda Marais) és húgát (Quinn Copeland) kivégezték, őt pedig megsüketítették és kivágták a nyelvét. A Sámán (Yayan Ruhian) mentette meg, hogy a diktátoron és családján bosszút álló gyilkológépet neveljen belőle. Sok évnyi kiképzés után kiváló, gyermeki énjét sikeresen (?) elnyomó, ám süketnéma harcosként indul küldetésére, Hilda Van Der Koy (Famke Janssen) meggyilkolására.
A Kinyírni a világot annyi visszaemlékezést és lázálomszerű víziót sűrít már az elejére, hogy első nézésre lehetetlen eldönteni, még mindig a háttérsztorit felvázoló montázsnál tartunk, vagy ez már maga cselekmény.
A néző egyszerre kap túl sok információt és túl keveset: helyszínek és szereplők váltják egymást, családi jelenetek tűnnek fel, és sokszor nehéz értelmezni, hogyan kapcsolódik a narráció. Mindenesetre a kiinduló helyzet egy harcművészfilmes toposzt használ: a Fiú a Sámán irányítása alatt fizikailag elviselhetetlenül megterhelő, megalázó feladatokat végez, hogy alázatos és erős harcossá fejlődjön. Már itt érzékelni a parodisztikus hangvételt, ugyanis sok feladatnak köze sincs a harcművészethez, a sámán pedig kissé zavarodottnak tűnik. Mikor végre felkészült küldetésére, hirtelen a városban találjuk, az éves Selejtezést megelőző kegyetlen demonstráción.
Az idő- és térbeli ugrálásból világossá válik, hogy a filmet kevésbé a történetéért érdemes nézni, mint a hangulatáért és sodrásáért.
A Kinyírni a világot sok szempontból inkább egy videojátékra hasonlít,
sőt nem ritkán ezt az esztétikát, illetve narratív logikát parodizálja, önreflexív humorral kezeli. Ennek tulajdonítható a felszínen látványos és érdekes, de csak felületesen megépített, kisarkított disztópikus világ. Alapvető kérdésekkel kapcsolatban hagy zavarban a film: a kegyetlen diktátorcsalád miért csinálja, amit csinál? Mire jók a tisztogatások, milyen cél lebeg a szemük előtt? Ez a világépítéshez hasonlóan a cselekményben is megfigyelhető. Habár van íve a történetnek, mégis gyenge a jelenetek kohéziója, inkább csak váltakoznak a látvány- és akcióközpontú menekülős, harci küldetések és a történetet előremozdító átvezető jelenetek. Ezt a szerkezetet kiemeli a videojátékokban szokásosan használt kameraszögek imitálása, mint a karaktert hátulról követő, vagy a szereplő tekintetét felvevő szemszög-nézet.
A videojáték-logika megfigyelhető a harcjelenetekben is, amelyek rendkívül intenzívek, teátrálisak, és a Fiú mozdulataira, technikájára helyezik a hangsúlyt.
Az ellenfelek hullámokban érkeznek az összecsapásra kijelölt, zárt terekbe, mindig annyi, amennyivel a főszereplő elbír.
Érdekes elem a folyamatos karakternarráció használata, tekintve, hogy süketnéma főszereplőről van szó. Ez szintén a videojátékok esztétikájához közelíti, hiszen az RPG-kben és a belső nézetes játékokban jellemző, hogy a játékos a főszereplővel azonosul, így a játék annak gondolatait is közvetíti felé. Azonban itt, ellentétben a karakterrel, hallunk minden mást is. A Fiú szájról olvasással „hallja”, amit mások mondanak; visszatérő poén, hogy egyik segítőjét, Benny-t nem tudja így megérteni, hanem értelmetlen szavakat olvas le tőle. Ennek tükrében érdekes a viszonyunk a többi beszédhez és a filmhanghoz – a nézőnek jelentős többlettudása van a karakterhez képest, vagy a karakter ezeket a hangokat is csak következteti, elképzeli? Valószínűleg az előbbiről van szó, mert vannak jelenetek, amikor a Fiú nincs jelen. Így Benny nem értését szereplői önreflexiónak értelmezhetjük.
Az ön- vagy mediális reflexiótól egyébként sem idegenkedik a film, már a különböző médiumok jellegzetességeinek keveredése miatt sem. Gyakoriak a kiszólások, amelyek a világ és a történet megalkotottságára reflektálnak. Például az egyik küldetésről kiderül, hogy csak egy színjáték, amelyet Gideon Van Der Koy (Brett Gelman) írt, csak hogy a Fiút megvezesse, és mást öljön meg Hilda helyett. Másik példa, hogy harc közben a küzdelem fázisait a Fiú narrációja is megerősíti („round 2”, „game over”, stb.), ez pedig erőteljesen a paródia irányába mozdítja el a filmet; megszólalásaival folyamatosan áttöri a negyedik falat. Többször előfordul az is, hogy a nézői elvárásokat felépíti, csak hogy hirtelen durván megcáfolja azokat: Glen úgy tűnik, segíteni próbál nekik, ám a Fiú új társa, Basho véletlenül ráejti a fejére a nehéz szerszámot, amivel csak megfenyegetni akarta, és ezzel megöli.
A stilizáció, az eltúlzottság, olykor pedig a kettő egyszerre a film minden elemét áthatja.
Nagyon érdekes, látványos, szürreális, sokszor egyenesen rémálomszerű világot teremt meg, a set design a legnagyobb erősségei közé tartozik. Ugyanakkor érezhető, hogy ez a világ a filmen kívül nem létezik. Minden tér és karakter megalkotott, mindennek funkciója van. Az akciófilm formanyelvét a végletekig kihasználták, a kamera és a szereplők is száguldoznak, kavarognak, vetődnek, az idő lelassul és felgyorsul. És folyik a vér, a halálok zsigeriek, brutálisak. Mindez az utolsó bossfightban éri el tetőpontját: szélsőségesen véres, teátrális, és óriási a tét.
A Fiú küldetését végigkíséri kishúga, Mina szelleme, akinek képét utolsó emlékei alapján alkotja meg. Ez az érzelmi tétet növeli, drámaiságot ad a karakternek, azonban a kelleténél sokkal többször tűnik fel, és a gyermekkorukkal kapcsolatos visszaemlékezések egy idő után önismétlőek, megakasztják a cselekmény dinamikusságát. Mina karakterében továbbá sajnos van valami idegesítő, mert egyszerre próbálták meg aranyosnak, ártatlannak megalkotni és egy kislányhoz képest túl bölcs dolgokat adni a szájába.
Valójában a családdal kapcsolatos történetszál egésze furcsán sikerült, a plot twist inkább kizökkentő, mint megdöbbentő, és lustának hat a fogás, hogy az emlékeket, amelyek a karaktert formálták és amelyekre eddig támaszkodott, valójában csak manipulálták. A két testvér egymásra találása pozitív lezárást ad a történetnek, de ahogy elhagyják a helyszínt, a történet meg is szünteti önmagát; a rendszer ellen nem veszik fel a harcot, de menekülniük sincs hova. A stáblista utáni rövid jelenetben feldereng a remény, hogy visszatérhetnek valamifajta normálishoz, de a körülöttük lévő pusztulás arra utal, hogy ez már nem történhet meg.
Hiába a végletekig kisarkított a disztópikus társadalom, a Fiú karaktere és motivációja nem is olyan elrugaszkodott.
Az erőszakos, kegyetlen világ ellen a maga eszközével harcoló individuumot jeleníti meg, aki eleve az elnyomott pozícióból indul, mert sajnos nagyon erősen manipulálták. És emellett felteszi a kérdést, hogy az erőszakra lehet-e, érdemes-e erőszakkal válaszolni? A Fiú bosszúvágyból indult útjára, de közben nyilvánvalóvá vált, hogyha változást, akármilyen változást akart elérni, nem választhatott volna másik eszközt – ugyanakkor társadalmi szinten ezzel sem ment sokra. Beszédes képsor – és beszédes az, hogy a filmben történő halálok közül talán az egyetlen némi elégedettséggel eltöltő a hiábavalóság tengerében –, amikor a kamerával öli meg Melanie-t: a saját fegyverét használja fel ellene, a látszatteremtés eszközét.
A Kinyírni a világot izgalmas és jól néz ki. Kár a túl sok visszaemlékezésért, a családos szál esetlenségéért és a gyenge kohézióért. Az utóbbi megbocsátható, ha nem intellektuálisan, hanem élményként nézzük a filmet, ahogy az az alkotóknak valószínűleg célja is volt. De az tény, hogy a történet összerántásával és esetleg a társadalomkritikus gondolatok kihangsúlyozásával rendkívül ütős filmhez lehetett volna szerencsénk.
