„Ami tavaly az RRR volt, az idén a Kill lesz!” – kis túlzással ezzel a hype-pal indult körbe az indiai filmipar legújabb kiszemelt diadalmenete a nyugati féltekén. Egy vérben úszó, hiperlátványos, koponyarepesztő intenzitású akcióorgia, ami újra demonstrálja, technikai megvalósításban már nincsenek különbségek Hollywood és India között. Viszont, hogy a kaszabolások mögött van-e valami tényleges szubsztancia, az már más kérdés.
Őszintén szólva zene volt füleimnek, amikor a Kill-t az első sajtójelentések és kritikák nem reflexszerűen a John Wick-hez hasonlították (annak az indiai „változatát” már idén megkaptuk A majomemberrel), hanem két másik akcióklasszikushoz: A rajtaütéshez és Die Hardhoz. Két emblematikus cím, amelyek megemlítése szinte rögtön lefekteti az ismert játékszabályokat és a magas elvárásokat. Az egyhelyszínes akcióthriller, aminek szűk fizikai keretei akarva-akaratlanul is közel hozzák a jót és rosszat. A feszültség folyamatos eszkalációja az elkerülhetetlen konfliktusba. És mivel már a 21. században vagyunk, az emberi test csonkításának naturalizmusát is ki lehet húzni játékfilm hosszúságúvá anélkül, hogy a teljes közönség elmenekülne.
A Kill első hallásra-látásra pofonegyszerű formulának tűnik, amit nem lehet elrontani,
pedig minden, csak nem az. Valójában egy igen kényes rendezői kötéltánc, ahol mindig feszíteni kell a húrt, de csak annyira, hogy ne pattanjon el. Ahol minden egyszerűség ellenére sem lehet megfeledkezni arról, hogy meg kell alapozni az alapszituációnak, a karaktereknek, akikért szurkolni fogunk és azt akarjuk, hogy túléljék. Ahol az akciók méretét, felépülését, összetételét eleve limitálja a szűk környezet (pláne, ha vonaton játszódik a teljes cselekmény, nem pedig egy toronyházban). A Kill tudja magáról, hogy már csak koncepcióját tekintve sem engedheti meg magának az indiai filmektől megszokott két és fél-háromórás történetmesélési stílust, viszont a (számunkra) sokkal kommerszebb 105 percét is csak úgy tudja kitölteni, mint a kimerült maratonozó, aki utolsó erejével még épp átesik a célszalagon.
De miről is van szó? Jelen esetben adott egy kommandós, Amrit Rathod (Lakshya), aki társával együtt fellopózik az Újdelhibe tartó éjszakai járatra, hogy megszöktesse szíve választottját, Tulikát (Tanya Maniktala), mivel a lányt az akarata ellenére akarják hozzáadni egy másik férfihoz. Viszont a vonaton utazók egy része valójában egy erőszakos rablóbandához tartozik, akik zoknitól fejtetőig felfegyverkezve neki is állnak a szerelvény kirámolásának. Hogy aztán emberükre akadjanak Amrit és társa személyében, akiknek minden fizikai erejükre, harci tudásukra és leleményükre szükségük lesz, hogy felülkerekedjennek a tucatnyi banditán és megmentsék a többi utast, közöttük Tulikát és családját. Ismerős szituáció, ezerszer láttuk, ismerjük, satöbbi, satöbbi, de ez is olyasmi, amit számtalan akciófilmre (vagy alles zusammen műfaji filmre) rá lehet húzni kritikaként. A kérdés így mindig az, hogy
az alkotók mihez kezdenek a bevett formulával, milyen irányba tudják csavarni, hogy az ő variációjuk is érdekes legyen?
A Kill esetében elmondható, hogy nem húzza sokáig a mézes madzagot a néző orra előtt, gyakorlatilag olyan gyors ütemben darálja le expozícióját és a főbb karakterek bemutatását, hogy már a tizenkettedik percnél megindul a rablók támadása és a kétségbeesett küzdelmek a túlélésért. Vagontól vagonig zajló macska-egér hajsza, bujkálás, vonattetőn mászkálás teljes sebességgel és persze az egymásba kapcsolódó, hússzaggató, kőkemény verekedések, ahol megmutatkozik, hogy lőfegyverek nélkül is lehet bárki olyan halálosztó, mint a Terminátor.
A szűk térben végigmenő, mégis precízen kamerázott-vágott, az idő előrehaladtával a brutalitást groteszk, testhorrori szintre emelő csörtékben már nemcsak Gareth Evans-t láthatja meg az ember, Hongkongot, Dél-Koreát, egy csipetnyi Amerikát és persze a sajátos indiai ízeket is. Sok társához hasonlóan (vagy szemben mondjuk az RRR-rel)
a Kill is már egy globalizáltabb filmnyelven íródott,
ami mindenhonnan inspirálódott, mindenki számára fogyasztható. Spirituális helyett, teljes mértékben fizikai. A fékevesztett gyors kezdés azonban a játékidő második felére kezd visszaütni, amikor pontosan az az effektus üt be, amit az alkotók valószínűleg vérverejtékkel próbáltak elkerülni: az egyhangúvá válás és az önismétlődés érzete. Hiába van egy hordónyi puskaporod, ha már az elején ellövőd a nagyrészét, akkor a végjátékra már csak a maradékot tudod az aljáról újrahasznosítani. Hullócsillag-hatás, amire leginkább az erősít rá, hogy a primer jó-rossz felosztáson kívül a film dramaturgiája egyetlen szereplőnek se ad semmilyen drámai mélységet vagy dimenziót. Lehetne itt elmélkedni a gazdagabb utasok kontra szegény banditák közötti osztályellentéten, az erőszak körforgásán, ami minden emberből kihozza a vadállat szörnyeteget… csak felesleges, amikor
maguk az alkotók is a legfelszínesebb módon állnak hozzá az egészhez.
Ez pedig még a film legfontosabb érzelmi csomópontját, Amrit és Tulika szerelmi szálát, valamint egy ehhez köthető csavart is jelentősen meggyengít, hiszen az ő kapcsolatukról is alig tudunk meg valami, ami miatt kicsit nehéz elhinni, hogy valódi, éveken át titkolt, egymásért életre-halálra elmenő romanc van kettejük között. A forgatókönyvért és a rendezésért egyaránt felelő Nikhil Nagesh Bhat ugyan jó érzékkel fokozza a játékidő második felére a hangulatot, de a „senki sem lehet biztos túlélő” vibe-okba még így is belerondítanak olyan melodramatikus inzertek, ahol egész egyszerűen azt érzi az ember, mintha egy teljesen más filmből lettek volna beollózva.
Látszólag nagyon szigorúan bánok a Kill-lel, ugyanakkor ki kell hangsúlyoznom, hogy aki egy szolid másfél órás felüdülést kíván a kortárs amerikai akciófilmek súly és ütőerő nélküli, rajzfilmszerűen lebutított és alacsony korhatárosra nyírt felhozatalából, az nem lő teljesen mellé, ha ezt választja. Nyers, primer és teljesen csőlátásos megvalósítását legalább annyira előnyére tudja fordítani, mint amennyit veszít vele, mert az biztos, hogy vonatbelsőket ilyen kreatívan emberek megölsére használni, nem nagyon láttunk még filmvásznon. Steven Seagal és a Száguldó erőd még csak labdába se rúghat Bhat és kaszkadőrcsapatának mészárszéke előtt. De az áhítottan vágyott kultstátuszhoz a szimpla darálás most már édeskevés. Van láng a füst mögött, de közel sem akkora vagy olyan forradalmi, mint aminek a reklámkampány megágyazott. Ez a film annyi, amennyit a címe ígér, centivel se több.
