Kritika

Instant izgalom – Csempészek

Baltasar Kormakur színész-rendező neve ha ismerősen cseng valószínűleg nem véletlenül. Habár az izlandi művész csak 2000 óta van jelen rendezőként a filmművészetben, mégis jópár maradandó művel büszkélkedhet. Első nagyjátékfilmje, a 101 Reykjavik egy tipikus elsőfilmes munka volt humorral, átélhető konfliktusokkal és relative maradandó alakításokkal. Ezt követte többek között A tenger (2002), a Vérvonal (2006) és a Fehér nászéjszka (2008). Utóbbi két alkotás a hazai Titanic Filmfesztivál díjazottja is volt. Sajnálatos módon viszont legújabb, Amerikában gyártott alkotása semmi eredetivel nem büszkélkedhet.

A Csempészek félig-meddig önremakenek tekinthető, lévén, hogy 2008-ban Kormakur főszereplésével a Reykjavik-Rotterdam című izlandi mozgókép ugyanezt a történetet dolgozta fel. A remake a filmgyártás alapvető, ősi és fontos eleme. Nagyban hozzájárul például ahhoz, hogy bizonyos történetek egészen különböző nemzetek szájízének is megfeleljenek, ezáltal pedig a filmek „szavatossága”, a sztori élettartalma nő meg. Gyakran a feldolgozás sikeresebb, mint az eredeti, még gyakrabban csupán ismertebb lesz, ami nem feltétlenül jelent minőségi javulást.

Chris Farraday (Mark Wahlberg) nyugalmazott csempész manapság tisztességesen megkeresett pénzből éldegél feleségével, Kate-tel (Kate Backinsale) és két fiú gyermekével. Az idill persze nem sokáig tart, hiszen a múlt árnyai a jelenüket sem kímélik. Kate öccse (Caleb Landry Jones) megpróbál Chris nyomdokaiba lépni, ám egy rosszul sikerült „panamázás” során ejti a szajrét, így a rosszfiúk adósa marad. Chrisnek lépnie kell, hiszen a család mégiscsak a család. Elvállal egy utolsó szinte lehetetlen bulit, amivel rendezi a fiú tartozását és megmenti szerettei életét.

Ennél a rövid beszámolónál már csak a film sablonosabb és ez bizony elkeseríti a legkitartóbb nézőt is. A kliséket egymás után játssza el az alkotó, aminek egyetlen pozitív hagyatéka, hogy Marky Mark alakítása nem esik le a vászonról. A keménykötésű főhős pontosan az a szerep, amit színészi játék nélkül is hozni lehet, Wahlberg pedig „kitesz” magáért. Ugyanazzal a tekintettel töri be a dealer (Giovanni Ribisi, talán az egyetlen értékelhető alakítás) arcát, mint amivel félholtra vert feleségét öleli, vagy a golyózáport szemléli. Chris nagy ötlete – amikor a vízbe dobott sóval telt zsákokban csempészi be a több milliónyi hamis pénzt – is koppintás, amit Sergio Leone gengsztereposzából kölcsönzött az alkotó. Tekinthető intertextnek vagy tisztelgésnek, de valószínűbb, hogy nem jutott más az alkotók eszébe, így ez is csak lefelé húzza a történetet, ami jelen esetben a fenéken is marad. A fordulatok kiszámíthatóak, az alakítások banálisak, a történet pedig minden jóindulatunk ellenére is egysíkú.

A Csempészek tipikus példája annak, hogy egy veretes izlandi krimiből hogyan csináljunk anyagi értelemben sikeres, vagyis sokak számára fogyasztható filmszemetet. Egyéjszakás kalandnak elmegy, de ne lepődjünk meg azon, ha már a mozi kijáratánál elfelejtjük az egészet.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com