Negyvenöt éve már annak, hogy hét gyanútlan asztronauta magára szabadította a pusztulást, amikor hajójukra engedték a társukat megtámadó, ismeretlen űrbéli entitást. Az Alien (magyar keresztségben A nyolcadik utas: a Halál) 1979-es megjelenése óta franchise-zá duzzadt, számos előzményt, utózmányt, és egyéb transzmediális kiegészítőtörténetet kitermelt már magából, mégsem kopik Ellen Ripley és a xenomorphok történetét útjára indító első darab patinája. A pályakezdő Ridley Scott magabiztos rendezésének, Dan O’Bannon fordulatos forgatókönyvének, H. R. Giger ikonikus látványterveinek és Jerry Goldsmith bőr alá kúszó zenéjének szerencsés együttállása kiállta az idők próbáját, az Alien még ma is két óra tökéletes borzongást tud nyújtani a műfaj szerelmeseinek.
1979-ben, a Csillagok háborúja népszerűségét meglovagolni kívánó űrbéli történetek és az egyre elterjedtebbé váló slasher-horrorok korában szinte magától értetődő következő lépésnek tűnt egyetlen filmben egyesíteni a korszak kasszasikereinek bevált elemeit. Az 1970-es évekre a horror elszakadt a gótikus irodalmi inspirációktól, a fantasztikus fenyegetésektől – nincs okunk többé a szörnyekké elmaszkírozott színészektől és az ódon papírmasékastélyokat ellepő műpókhálóktól rettegni, amikor a színes televíziónkon mutogatott erőszakos képsorok a hétköznapi valóságunkról sokkal irtózatosabbak, mint holmi Lugosi Bélák és Boris Karloffok.
A rémisztegetés középpontjába így a csendes kisvárosok mélyén szunnyadó borzalmak és az otthonunkba betörő, magukat hozzánk hasonlónak álcázó rémek kerültek. Fogva a műfaj genezisét adó Psycho, vagy az évtized legnépszerűbb slasherjei, a Halloween és A texasi láncfűrészes mészárlás bejáratott dramaturgiai paneljeit,
Ridley Scott és forgatókönyvíró-társai az ismerősben rejlő idegenség helyett azonban az ember egy másik alapvető félelmét helyezték a középpontba.
A Nostromo elnevezésre hallgató űrhajó asztronautái nem túl boldogok, mikor hazafelé tartva kiderül, egy kis kitérőt kell tenniük egy közeli égitesten, ahonnan hajójuk értelmesnek hangzó, életre utaló jeleket fog be. Az ismeretlen bolygón tett expedíció során nemcsak egy különös űrhajó roncsaira bukkannak, de jó pár tojásszerű képződményre is, melyből kikelve egy pókszerű, mégis nyálkás entitás azonnal Kane (John Hurt) arcára veti magát. Ripley (Sigourney Weaver) tiltakozása ellenére a felderítőcsapat többi tagja visszaviszik Kane-t (és vele együtt a ragaszkodó potyautast) a hajó fedélzetére, hogy megmentsék társukat, de még inkább, hogy megvizsgálják, miféle élőlénnyel van dolguk.
Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.
Mitől lesz a világűr egyszerre izgalmas, felfedezésre váró, mégis számos félelmünk feldolgozására és artikulálására eszközül szolgáló terep?
Mi rejtőzhet a végtelennek tetsző sötétségben, melynek hatalmasságát nehéz ép ésszel felfogni, a rendelkezésünkre álló eszközökkel megismerni? Gonoszság rejtőzik-e, mely az emberi fajt fenyegeti? Vagy valami olyan idegenség, mely a mi fogalmi rendszerünkkel leírva gonosznak tűnik, valójában azonban teljességgel indifferens irányunkba? Ez a kérdés foglalkoztatta forgatókönyvíró Dan O’Bannonékat is, amikor előrukkoltak az Alien terveivel: hogyan lehetne ezeket a félelmeinket megragadva valódi rettegés helyszínévé változtatni az eddig csupán tudományos-fantasztikus mesék játszótereként használt világűrt?
Egy fényes pontként ragyogó csillagok között suhanó hajó. Kékes fényben derengő belső terek és kihalt folyosók, ottfelejtett kávéscsészék, éledezve sípoló-csipogó-pittyegő számítógépes rendszerek. És persze az egyszerre tojás-, és egyszerre koporsószerű ágyaikból kikelvén éledező űrhajóscsapat… Az Alien a lassan pásztázó kameramozgásnak és a csendesen baljós zenei aláfestésnek köszönhetően már nyitójelenetében képes erőteljes atmoszférát teremteni. Mintha lenne még valaki a hajón a hét utason kívül. Mintha mi magunk lennénk az a bizonyos nyolcadik utas, felmérve és bejárva területünket, körbeszaglászva a prédát.
„Először is meg kell küzdeni a hihetetlenség problémájával, ez pedig kizárólag akképp valósítható meg, hogy a történet minden más mozzanatát átgondolt realizmus jellemzi, ami tökéletesen kifinomult hangulati vagy érzelmi fokozással párosul” – írja H. P. Lovecraft, a 20. század egyik legnagyobb hatású horrorírója az általa „csillagközi történeteknek” nevezett kozmikus horrorok fő alapszabályaként.
Az Alien nem egy tudományosan realisztikus film.
Nehéz elképzelni ennyi dohányzást egy valódi űrhajó fedélzetén. És hogyan élt túl a hajó ugyancsak protokollszegő cicája, amíg az egész legénység hibernálva az igazak álmát aludta? Mégis, a számtalan kötözködésre okot adó fantasztikus elem mellett szereplőink elég tudományos szakkifejezéssel dobálóznak, és elég futurisztikus kütyüt használnak ahhoz, hogy az Alien megteremtse legalább a realizmus illúzióját. A hajót vezérlő számítógépen számok és betűk kombinációja villog. A munkaállomások lehasználtak, rendetlenek, mindenhonnan csövek és vezetékek kötegei bújnak elő. Mielőtt a titokzatos bolygó felszínére lépnek, Ash (Ian Holm) analizálja annak légkörét, kémiai és biológiai fogalmak tömkelegével dobálózik a fedélzetre került űrlény vizsgálatakor is. Ezek az információk nem jelentenek semmit a néző számára, mégis képesek minket meggyőzni arról, szereplőink tudják, mit csinálnak.
„A jó csillagközi történet szereplői valószerűek; nem a tucat-tudósok, gonoszkodó asszisztensek, legyőzhetetlen hősök, szépséges tudósleány-hősnők, és a hasonló szemét közül kerülnek ki” – folytatja Lovecraft. Ebben a szellemiségben született Dan O’Bannonék tolla nyomán a Nostromo legénysége is. Az Alien hétszemélyes szereplőgárdája átlagos külsejű, átlagosan viselkedő átlagemberekből áll. Ugyanúgy kávéznak, mint mi, ugyanúgy cigarettáznak, mint mi. Koszosak, izzadtak, rendetlenek. A hajuk kócos, a ruhájuk gyűrött és szedett-vedett. Csak a munkájukat végzik, nem a világot jöttek megmenteni.
Amilyen lassan suhan a film nyitó képsorain a Nostromo a világűr végeláthatatlan sötétségében, olyan lassan csordogál előre az Alien cselekménye is. Gyorsan sorjázó akciójelenetek és elkapkodott lényegretérés helyett Ridley Scott a fókuszt az atmoszférateremtésre helyezi. Ráérősen felvázolja a rendkívüli hősök helyett egyszerű átlagemberekből álló legénység közti viszonyrendszert, a sci-fi elemek segítségével pedig megteremti a film világának természettudományos rációt imitáló szabályrendszerét, melybe az ismeretlen égitesten való landolás után fokozatosan tör be az idegenség iszonyatával a horrorműfaj.
Félelmet kelt a szűk, klausztrofób terek teremtette izoláció érzése.
A reménytelenség, hogy nincs hova menekülni, mert körös-körül nincs semmi más búvóhely, csak a határtalan, üres feketeség. Félelmet kelt, hogy nem tudjuk, mikor és honnan támad az árnyékban bujkáló rettenet, és félelmet kelt, hogy nem ismerjük, mire képes, nem tudunk vele kommunikálni, nem tudunk kiegyezni, alkut kötni, a lelkére beszélni. De félelmet kelt a test erőszakos megsértése, a testünk fölötti irányítás elvesztése is. A kozmikus, fantasztikus félelmeken túl az Alien nem riad vissza egy igencsak valós félelem beemelésétől sem: Kane testének az idegen faj általi „megtermékenyítésével” megjelenik a szexuális erőszak és az áldozatra gyakorolt lehetséges hatások és következmények problematizálása is.
Majdnem harminc percet kell várni az első földönkívüli képződmények megjelenéséig, és több mint egy óra eltelik, mire megpillantunk egy kifejlett példányt a popkulturális ikonná vált xenomorphok közül. A H. R. Giger svájci szürrealista festő tervei alapján életre kelő xenobiológiai létezők megjelenésében keverednek a biomechanikus elemek az organikusnak tetsző formákkal. Egyszerre hordoznak magukon állatias vonásokat, rákok, pókok, kitinpáncélú rovarok és bőrüket levedlő hüllők formajegyeit elegyítve. Szervezetük olyan anyagokból áll, melyek összeegyeztethetetlenek nemcsak egymással, de az általunk ismert szerves élettel is. A Nostromo legénységét terrorizáló lény sejtjei polarizált szilikonokból állnak, ereiben vér helyett olyan tömény sav folyik, hogy ha véletlenül a földre cseppen, képes több emeleten keresztül kimarni a hajó szerkezetét.
És mégis, egyszerre ijesztően emberszerűek is.
A Kane hasából előtörő lény születése kísértetiesen hasonlít a mi világrajöttünkhoz, ahogy a xenomorph testfelépítése, mozgása is hasonlít a miénkre. Az Alien egyik erénye éppen kiemelkedő praktikus effektjeiben rejlik, a miniatűr űrhajómakettek használatától kezdve a kézzel festett háttereken át egészen a xenomorphok megjelenéséig. Ha kell, bábokkal, ha kell, jelmezzel – és a biomechanikus csontvázra emlékeztető, latex kezeslábasba bújtatott testdublőrrel – elérve a kívánt hatást.
Annak érdekében, hogy az emberszerűség megmaradjon elborzasztó sejtelemnek, és ne dobja ki a nézőt a film gondosan megteremtett realizmusából az az elidegenítő tény, hogy valójában csak egy űrlénynek öltöztetett embert látunk a nyálkától csöpögő xenomorph-külső alatt,
az Alien mesterien használja a sejtetés eszközét.
A Nostromo sötét és labirintusszerű folyosóin barangolva sose lehetünk biztosak, vajon csak a cica neszel a sarokban, vagy az elkerülhetetlen végzet leselkedik támadásra készen. Nem látjuk, a lény pontosan hogyan végez áldozataival – csak a hátrahagyott kamerákon futó hangyák és a klausztrofób terekben visszhangzó sikolyok maradnak.
Mivel az ismeretlentől való félelem, a xenomorph kiszámíthatatlan természete a fő mozgatórugója az Alien horror-mechanizmusának, az első rész lesz a franchise leginkább horrorfilmnek tekinthető darabja. Minél többet tudunk ugyanis erről az idegen fajról, minél inkább ismertté válnak előttünk támadási szokásaik, táplálkozási és szaporodási módjuk, annál inkább múlik a zsigeri félelem érzése is. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy a franchise-nak csak genezise az egyetlen értékelhető darabja – amilyen kiemelkedő horrorfilmként Scott Alienje, olyan kiemelkedő akciófilm James Cameron A bolygó neve: Halálja is.
Az ijesztgetés mellett azonban némi gondolatébresztésre is jut idő: nemcsak a tőlünk radikálisan különböző másokhoz való viszonyunkról (legyenek ezek a xenomorphok vagy éppen a köztünk járó androidok), de a saját emberségünkről, az emberi fajról is.
Az Alien a horrorisztikus idegenség mellett ugyanis a magát az univerzum középpontjának gondoló ember bukásának tanmeséje is.
Amikor Ripley megpróbál a hajót irányító mesterséges intelligenciától, Anyától segítséget kérni, hogyan tudnának végezni a legénységet tizedelő idegennel, kiderül: küldetésük célja nem más, mint eljuttatni megbízóiknak, az első részben csak a titokzatos „Társaságként” emlegetett szervezetnek az Ash által egész egyszerűen csak „tökéletes organizmusnak” titulált xenomorphot. Az egomán ember ismét olyan dolgokba kotnyeleskedett bele, amelyekbe nem lett volna szabad, amelyeket nem tudunk a hétköznapi fogalmi kategóriáinkba besorolni – ezáltal domesztikálni sem.
Az Alien idegenjeinek ambivalens szervessége nem illeszthető be az emberi antropocentrikus logikába. Nem illeszthető be a mi anyagkoncepciónkba, vizsgálatakor értelmét vesztik az élő-élettelen, szerves-szervtelen fogalompárjaink. Ahogy értelmét veszti a jó és a rossz, a gonoszság vagy a moralitás kérdése is. „Született túlélő, nem befolyásolja a lelkiismeret, az irgalom, vagy az erkölcsi aggályok” – mondja a „haldokló” Ash, érzéketlen androidként is csodálva a xenomorph tisztaságát, mentességét az emberi erkölcsök szabályrendszere alól. A xenomorph ilyen értelemben nem gonosz. Csak érdektelen számára az emberiség.
Az idegen lénynek az ember irányába tanúsított indifferentizmusával magyarázható az Alien feminizmusa is, ami nemhogy 1979-ben, de még ma is, a felfokozott gender-diskurzus korában is szinte meglepően szubverzívnek tűnhet. A slasher-horrorok egyik alap toposza, hogy a szereplőgárda elsőként feláldozható tagjai a potenciális final girl melletti további nőtársak, a túlságosan vakmerőek és a valamilyen etnikai kisebbséghez tartozók. Ehhez képest az Alienben éppen fordítva történik mindez: elsőként éppen a fehér férfiak hullanak el szép sorban, egymás után. Ma akár erőltetettnek is tűnhetne, hogy éppen a két nő és a fekete férfi élnek túl a legtovább, a zúgolódó tömeg azonnal túltolt „woke-sággal” vádolná a filmet, pedig érezhetően nem ez mozgatta Ridley Scottékat.
Az idegen faj nem tesz különbséget a nemek között,
nem tulajdonít neki olyan nagy jelentőséget. Nem tudatosan öli meg a férfiakat és kíméli a nőket. Nem tudatosan törekszik annak kiforgatására, melyik nem esik gyakrabban szexuális erőszak áldozatául, és melyik nem képes ezen aktus következményeként egy új lénynek életet adni. Nem számítanak nekik azok a fogalmak és bináris oppozíciók, amik alapján mi, emberek meghatározzuk a minket körülvevő világot. Ez pedig egyfajta, a mai napig üdítő egyenrangúságot eredményez az Alien hősei között, amellett, hogy új hősnőtípust vezet be a sci-fik és horrorok műfajába.
Sigourney Weaver göndör hajkoronájával és figyelmesen vizslató, őzbarna szemeivel mindenféle erőlködés nélkül képes egy tökéletlen, esendő, mégis a végsőkig helytálló nőalakot formálni az eredetileg férfinak írt karakterből.
Ellen Ripley nem megmentésre szoruló, a férfihősök cselekvőképességére támaszkodó, törékeny és gyámoltalan szépség
– Lovecraft fogalmaival élve, nem egy klasszikus „szépséges tudósleány-hősnő”. De nem is sebezhetetlen csodanő, nem egy elpusztíthatatlan terminátor. Egyszerűen csak ember, aki megpróbál túlélni egy embertpróbáló szituációban. Ideges, dühös, kétségbeesett, okos, fáradt, tettrekész, gondoskodó, de sosem az ésszerűség határain túl. Bár sokáig úgy tűnik, a Nostromo legénysége egyenrangú atekintetben is, hogy nem emelkedik ki közülük egyetlen egyértelmű központi hős sem, a végső összecsapást megvívó, egyedüli túlélő Ripley méltán vált az évtizedek során a filmtörténet egyik legikonikusabb főszereplőjévé.
Az Alien szinte semmit nem veszített erejéből. Egy régi klasszikushoz visszanyúlni azért is tud különösen izgalmas lenni – azon túl, hogy megvizsgálhatjuk, vajon mennyire állja egy adott film az idő próbáját, mennyire működnek még ma is a hatásmechanizmusai –, mert megtapasztalhatjuk számos olyan elem, tény vagy fogás genezisét, amelyek mára már szinte alapvetésnek tűnnek. A kalandregény-szerű űrbéli kalandok helyett a jól ismert sci-fi elemek kozmikus horror felé fordítása, a rettegés atmoszférájára alapozás az olcsó jumpscare-ek és a céltalan trancsírozás helyett, a realisztikus űrlények, a Kane mellkasából kirobbanó xenomorph sokat idézett képe, a végsőkig kitartó, erős női főhős figurája… Megannyi olyan ötlet és eljárás, melyek együttállása hozzájárult ahhoz, hogy az Alien ne csak egy legyen a Csillagok háborúja népszerűségén felkapaszkodó sci-fik sorában, hanem egy olyan, közös mitológiai magra épülő kiterjedt univerzum tudjon belőle kifejlődni, mely évtizedről évtizedre egyre csak tágul tovább…
Felhasznált irodalom:
Ewing, Jeffrey – S. Decker, Kevin: Alien and Philosophy: I Infest, Therefore I Am. Hoboken: Wiley, 2017.
Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: H. P. Lovecraft. Poszthumanista olvasatok. Budapest: Kijárat, 2022.
Lovecraft, Howard Phillips: Néhány megjegyzés a csillagközi történetekről (trans. Galamb Zoltán). In: Galamb Zoltán – Kornya Zsolt – Tézsla Ervin (eds.): Howard Phillips Lovecraft összes művei. II. Budapest: Szukits, 2023. pp. 517-523.
Matos Lajos: Horror vacui. A nyolcadik utas: a Halál. Filmvilág 1981/1. pp. 26-27.
